34/a. fejezet

Se veled, se nélküled...

Itt van, meghoztam a legújabb fejezetet. Van egy jó hírem, de lehet azért valaki sajnálni is fogja. Ez lesz az utolsó fejezet, amit Rob szemszögéből is megírok! Ezután visszatér minden a megszokott kerékvágásba, és csak Kristen szemén keresztül követhetitek a történetet.
Ez egy igazán eseménydús rész lett, elég sok minden történik benne. Azt hiszem, ezt a fejezetet imádni fogjátok majd Rob szemszögéből olvasni. Pár érdekes dolog csak abban a részben kap értelmet, amiről itt csak célzás van. Meg szerintem izgalmasabb lesz Rob szemszögéből!:)
Most, hogy jól beharangoztam a következő fejezetet, azért olvassátok el ezt is!:D
Puszi, Lady


Clare-be kellett kapaszkodnom, hogy ne rogyjak ott helyben össze. Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rám, mikor viszont látom. A hiánya, ami miatt egy hónapja szenvedek, most újult erővel tört ki rajtam. A tény, hogy itt áll előttem nem is olyan messze, kikészített. Legszívesebben a karjaiba omlottam volna. Mégsem tehettem. A tekintete lágy volt.

Ugyanakkor az is tisztán látszott az arcán, hogy nincs túl jó bőrben. Mint aki egy ideje már nem aludt rendesen. Megértem, én is így voltam vele. Azt mondják, a szem a lélek tükre. Nem hazudik. Az övé most pont olyan volt, mintha egy tiszta tükörbe néznék. És a mi benne volt… szerelem. Szeret? Egy hónapja nem keresett, meg sem próbált kiengesztelni. Talán csak túl jól ismer és tudja, hogy kiadtam volna az útját. Vagy az is lehet, hogy nem tudtam volna neki ellenállni. Ezalatt az egy hónap alatt sokszor voltam úgy, hogy annyira hiányzik, hogy megbocsájtok neki. De nem… nem tehettem, és most sem tehetem meg. Főleg, hogy nem is keresett. Lassan Clare elengedett, és végigsimított az arcomon, így tekintetem elszakítottam Robról, hogy Clare-re nézzek.

- Éhes vagy? – érdeklődött kedvesen.
- Nem köszönöm, ettem a gépen – feleltem.
- Rendben. Tom, kérlek, vidd a csomagját a vendégszobába – bökött a helység felé, majd kézen fogott. – Akarsz máris lepihenni?
- Nem. Richard merre van? – kérdeztem, amiért végül is itt vagyok.
- A nappaliban – arra felé húzott. Rob még mindig ott szobrozott, engem bámulva. Mikor mellé értünk beljebb lépett, én pedig lehajtott fejjel haladtam el mellette. Nem akartam ránézni.
- Kristen! El sem hiszed milyen hálás vagyok – kezdte rögtön Richard, amint beléptem a nappaliba. A fotelban ült, egy takaróba bugyolálva. Ránézésre nem tűnt úgy, mint aki rosszul van. Ennek örültem, de ez lehet csak a látszat. Megöleltem, majd leguggoltam mellé.

- Hogy vagy? Nagyon aggódtam érted – egy kis sutyorgást hallottam a hátam mögül, de mikor megfordultam, Clare csak mosolygott.
- Hát tudod, egyre jobban. Kicsit még fáj itt-ott, gyenge vagyok, de majd jobb lesz – a hangján valóban hallatszott, hogy még nincs a legjobb állapotban.
- Csomagok a helyén – közölte elégedetten Tom.
- Köszönöm – hátra fordultam ismét, és egy mosollyal erősítettem meg a szavaimat, majd visszanéztem Richardra.

- Akkor most már mehetsz is – mondta neki Rob. Furcsa, mióta küldi haza a haverjait?!
- Köszi Rob, édes vagy – pufogott Tom, mire összemosolyogtunk Richarddal.
- Menj Kristen, pihenj le, biztos kifáradtál, és az időeltolódás is megviselhetett. Majd holnap beszélgetünk – mondta kedvesen Richard. Bólintottam, majd kifelé indultam, Clare-rel a nyomomban.
- Egy teát sem innál?- kérdezte Clare.
- De, azt igen – bólintottam. Követtem a konyhába, ahol egy pár kérdést feltett, majd a kezembe nyomta a teát. Közben beköszönt Tom, aki hazament. Vagyis Rob sikeresen kidobta. Én kimentem cigizni, Clare pedig visszament Richardhoz.

Az erkélyen a korlátnak támaszkodva meggyújtottam a cigit, és a kertet bámultam. Sötét volt, csak a konyhai lámpa ért ki ide, és az utcai világítás adott némi fényt a kertnek. Nyílt az ajtó, csak abban reménykedtem, hogy nem Rob jött utánam. Aztán hallottam az öngyújtó kattanását és a cigi sercegését. Remek. Nem fordultam meg, el akartam kerülni a lehetetlent, vagyis, hogy beszéljek vele. Mellém állt, egy ideig némán bámult ki a fejéből, aztán ránéztem. Nem bírtam ki, muszáj volt látnom.

- Tudom, hogy nem miattam vagy itt – egy kis szünetet tartott, felnézett a holdra, de a tekintem kerülte. – de köszönöm, hogy itt vagy, ez sokat jelent nekem… csodálatos vagy! – megköszörülte a torkát, majd beleszívott a cigijébe. Egy percig hallgattam, visszanéztem az udvarra.
- Így van… nem miattad vagyok itt! – sarkon fordultam, elnyomtam a cigim és már nyúltam a kilincsért, mikor megszólalt.
- Kérlek, nem beszélhetnénk meg? – hangja esdeklő volt.
- Nincs miről beszélünk – szóltam vissza keményen, a hangom csak úgy csattant a néma csendben.
- Csak egyszer hallgass végig – kérte.

- Már végighallgattalak, de csak tessék. Hátha tudsz valami újat mondani – szembefordultam vele. Lehajtotta a fejét, mintha éppen összeszedné magát.
- Annyira sajnálom. Kristen, én képtelen vagyok nélküled élni. Szeretlek, és szükségem van rád. Egy hónapja szenvedek és nemhogy jobb, de rosszabb lett – motyogta elkínzott arccal, ami teljesen alátámasztotta a szavait.
- Képzeld én is egy hónapja szenvedek, de ez valahogy téged nem érdekelt. Egyszer sem kerestél, eszedbe sem jutott, hogy tegyél valamit annak érdekében, hogy rendbe hozd, amit elbasztál. Mit vársz most? Hogy mert itt vagy, majd a nyakadba borulok? – szinte kiabáltam vele, ahogy kijött belőlem az elfojtott düh. A szemem megint égni kezdett, éreztem a gombócot a torkomban.

- Sajnálom, én akartalak… de azt hittem hallani sem akarsz rólam. Úgy éreztem, felesleges lenne, mert úgysem beszélnél velem – suttogta. Ennyi? Ennyi lenne a kiváló magyarázata?
- De legalább láttam volna valamennyi erőfeszítést – ismét menni készültem, de hangja megint maradásra bírt.
- Terveztem – kezdte, majd szünetet tartott, mintha habozna. – Tervet szőttem, hogy mivel hódítlak vissza, aztán Marcus felhívott… azt mondta kézen fogva távoztál egy szórakozóhelyről Ed Westwickkel, akivel egész este flörtöltél. Ebből azt szűrtem le, hogy túl vagy rajtam, nem láttam értelmét harcolni. Úgy voltam vele, ha te túlléptél rajtam, nem tehetek semmit. Hagylak, hátha ismét boldog lehetsz. Belül majd bele őrültem, még most is kínoz a féltékenység – őszinte volt, láttam a fájdalmat a szemében. Ezek szerint a tervem nagyobbat ütött, mint gondoltam. Soha nem sejtettem, hogy majd azt a következtetés szűri le belőle, hogy túl vagyok rajta és Eddel vagyok.

- Rob…
- Nem, nem tartozol nekem magyarázattal. Nem szemrehányásként mondtam. Azzal vagy, és azt csinálsz, amit akarsz – mosolyodott el szomorúan. Szóval azt hiszi aznap este, a buli után, lefeküdtem vele… mondjuk majdnem, csak nem akkor.
- Nem járok vele – szögeztem le.
- Igen, azt gondoltam… vagyis reméltem – felelte. – Kristen, kérlek, bocsáss meg – kezdett újra rá.
- Képtelen vagyok… nem bírom elfelejteni, amit Emilie-vel tettél -
- De azt hittem szakítottál velem, én úgy értelmeztem. Nézd innen a dolgot. Ezzel az erővel te is megcsaltál engem Eddel, a buli után… - kicsit meglepett ez a kijelentése. Szájtátva bámultam rá, nem hittem el, hogy tényleg ezt mondja. Viszont, ha azt vesszük, akkor… nem!
- Ez nem ugyan az! – közöltem vele, majd meg sem várva a folytatás berohantam.

Clare a konyhában mosogatott, nem volt kedvem már beszélgetni, csak elköszöntem tőle. Összeszedtem a ruháimat és felmentem a fürdőbe. A zuhany alatt aztán kijött belőlem a feszültség. Elkezdtem sírni. Főleg az előbbi szavai miatt. Meg mert itt van, de nem velem, és így még jobban hiányzik. Hogy fogom én kibírni ezeket a napokat? Szenvedni fogok, még jobban, mint eddig. Miután végeztem berohantam a szobába, még véletlenül sem akartam összefutni Robbal. Szerencsére annyira fáradt voltam, hogy hamar elaludtam.

Reggel, vagyis inkább délelőtt, egész kipihenten keltem. Felöltöztem és elindultam, hogy némi koffein-pótlás után megkeressem Clare-t. A konyha természetesen nem volt üres. Rob mellett –akit figyelmen kívül hagytam – ott volt Tom is. Két puszival köszöntöttem, majd szem forgatva hallgattam az ajánlatát, ami a holnap estére vonatkozott. Ugyanis akkor lesz Bobby születésnapja és én is a meghívottak között vagyok.
- Nem hiszem Tom, de kedves tőletek, hogy meghívtatok – próbáltam minél kedvesebben visszautasítani az ajánlatot.
- Miért? – kérdezte erősködve. Éreztem, hogy nem lesz egyszerű lerázni.
- Mert… mert, ha nem muszáj, nem akarom minden időmet vele tölteni – böktem a fejemmel Rob felé. Az említett erre összerezzent, egyértelműen látszott rajta, hogy ezzel mennyire megbántottam. De nem érdekelt. Tomnak a meglepődöttségtől csak egy „oké” kinyögésére futotta. Mint aki jól végezte dolgát, kezemben a kávémmal az erkélyre mentem.

Mire visszamentem már csak Clare volt a konyhában. Körülnéztem, de nem láttam, és nem is hallottam a hangjukat sehonnan.
- Tom elráncigálta ebédelni – felelt a ki nem mondott kérdésemre. – Tudom, hogy kellemetlen neked vele. Köszönöm, hogy mégis itt vagy – kicsit untam már az állandó hálálkodást. De csak mosolyogva közöltem vele, hogy ez természetes. Lassan kezdtem felfogni, hogy mi is lesz a „dolgom”. Nagyjából Clare lelkének az ápolgatása – amit szívesen tettem -, ottmaradni Richarddal, amíg ő a bevásárlást és a karácsonyi előkészületeket intézi. Igazából Richard nagyon is szórakoztató társaság volt. Egy csomó dolgot mesélt nekem a fiatalkoráról, amíg Clare vissza nem ért. Aztán neki segítettem a vacsora megfőzésében.

Már hat körül járt az idő, de Rob még nem ért haza. Egy pillanatra aggódni kezdtem, de gyorsan elhessegettem. Mégis miért aggódok érte? Nem vagyunk együtt, semmi közöm hozzá, hol van, és mit csinál.
Alig, hogy ezt végiggondoltam kulcszörgésre lettem figyelmes. Aztán megjelent az ajtóban, baseballsapkában és bőrkabátban, nekem meg hevesebb dobogásba kezdett a szívem. Próbáltam magam leállítani, de nem ment. Konkrétan zavarban voltam. És amilyen szerencsétlen vagyok, ez a tetteimben meg is mutatkozott. Kapkodni kezdtem ide-oda. Ahogy fordultam, meglöktem a tálat- és hiába kaptam utána – igen viccesen festhettem -, az a földön landolt. Clare ijedten fordult felém, még Rob is megremegett, de csak az elfojtott mosoly miatt.

- Ne merészelj kinevetni – közöltem vele, majd leguggoltam, hogy összeszedjem a darabokra tört tálat.
- Nem, dehogy. Ezeket már megszoktam – egy félmosolyra húzta a száját, amit annyira szeretek. Ha együtt lennénk, már a karjaiba vetettem volna magam. Én sem bírtam ki, és halványan elmosolyodtam. Van min, tényleg béna tudok lenni. Clare is mosolyogva segített felszedegetni a bénaságom maradványait.
A vacsora síri csöndben telt. A Rob és köztem uralkodó feszültség szinte tapintható volt, és ez mindenkit megbénított. Rányomta a pecsétjét a vacsorára. Alig vártam, hogy mindenki befejezze, és végre leléphessek az asztaltól. Kínos volt.
Vacsora után segítettem Clare-nek a pakolásban, majd fáradtságra hivatkozva visszavonultam. Igazából nem voltam az, de inkább olvasok kicsit, vagy nem tudom. Elővettem a könyvem, de nem igazán kötött most le.

Elindultam zuhanyozni, hátha attól magamhoz térek egy kicsit. Felvágtattam a fürdőhöz és benyitottam. Az ott fogadott kép lebénított. Nem, hogy magamhoz tértem volna, majdnem elájultam. Rob állt a kádban, nekem háttal, de amint meghallotta, hogy valaki jött, megfordult. Szemtől szembe velem. Azt gondolom, mondanom sem kell, hogy nem volt rajta semmi. Végignéztem a felsőtestén, majd szemem akaratlanul is lejjebb tévedt. Az elfojtott vágy, újult erővel tört rám. Egyetlen dologra tudtam gondolni… vajon, hogyan magyaráznám ki később, ha most rávetném maga? Pillanatnyi elmezavar? Áh, fogd be Stew, és inkább csukd be a szád – kiabáltam magamra.

- Csatlakoznál? – kérdezte egy széles vigyorral a képén. Nem titkolhatta, mennyire elégedett a belőlem kiváltott reakcióval. Nem mintha akarta volna. Végre becsuktam a szám és nagyot nyeltem, majd kényszerítettem magam, hogy az arcára nézzek. Nem volt egyszerű feladat.
- Máskor zárd be az ajtót – hebegtem és kifordultam, jó hangos csattanással vágva be az ajtót.
A folyosón próbáltam elhessegetni magam elől a képet. Nem mintha nem lett volna kedvemre való, csak nem segít a felejtésben. Eddig észre se vettem, hogy kicsit kapkodom a levegőt, csak most, hogy az ajtónak dőlve próbáltam rendbe hozni magam. Komolyan fel fogok gyulladni… Hallottam, hogy elzárja a vizet, ezért villámgyorsan a lépcsőre ültem. Egy perc múlva már nyílt is az ajtó. Felkeltem és igyekeztem észrevétlenül elsuhanni mellette, rá sem nézve.

- Bocs – nyögtem menetközben. A fürdőbe belépve, azonnal magamra zártam az ajtót, nehogy eszébe jusson a visszavágó. Lekapkodtam magamról mindent, és beálltam a langyos víz alá. Reméltem, hogy ez kicsit lecsillapít. De nem. Az agyamat nem kapcsolta ki, az emlékek beszivárogtak a tudatomba. A közös éjszakáink, az érzések, a vágy, amiket csak Ő tudott kiváltani belőlem. Megborzongtam a nagyon is éles képek hatására. Inkább be is fejeztem gyorsan a zuhanyzást és a törölközőt magam köré csavarva lesiettem. Reménykedtem benne, hogy nem találkozom útközben senkivel, a törölköző ugyanis zavarba ejtően rövid volt, alig takarta a combom tetejét. Csak bedobtam a szobába a ruháimat, gondoltam egy sör jótékony hatással lehetne most rám.

A konyhában sötét volt, azonnal a lámpa után nyúltam. És lőn világosság, na meg egy Rob az asztalnál. Éppen egy üveg sört tartott a kezében. Mindig is egy rugóra járt az agyunk… Nem törődtem vele, sem a mosolyával. De mozdulni azért nem tudtam.
- Mi járatban? Nem tudsz aludni? – kérdezte egy újabb korty után. Felvont szemöldökkel néztem rá. Ez valami célzás lenne?
- Inni akartam – feleltem nemtörődöm stílusban.
- Alsó polc – mutatott a hűtőre. Bólintottam és oda léptem. – Talán ez lehűt – halkan kuncogott. Na ez betalált. Nagyon elégedetté tettem a fürdőszobában történtekkel. De várj csak Pattinson! Én is tudok álmatlan éjszakát okozni neked.

Kitártam a hűtő ajtaját és lehajoltam, hogy kivegyek egy sört az alsó polcról. Pontosan tisztában voltam vele, hogy a már amúgy is alig takaró törölközőm, most már semmit sem bíz a fantáziára. De pont ez volt a célom. A kelleténél jóval tovább időztem ebben a pózban. Aztán sóhajtva felemelkedtem.
- Inkább mégsem iszom – közöltem mosolyogva, de egy vigyor lett belőle, ahogy észrevettem Rob arckifejezését. Most ő bámult tátott szájjal. Nagyon is hatásosnak tűnt a kis akcióm. Elégedetten a konyhapultnak dőltem és végignéztem rajta. Meglepetten tapasztaltam, hogy jobb hatást értem el, mint vártam. Az alsónadrág alatti kis dudorból ítélve mindenképpen…

- Hmm… nem is tudom, kinek kéne lehűtenie magát?! Talán egy újabb zuhany segíthet – közöltem elégedetten, egyértelműen vágya felé bökve, majd mint aki jól végezte dolgát, kifelé indultam. Még mielőtt az ajtóhoz érhettem volna, egy erős kéz elkapott és egy pillanat múlva már a falhoz szorítva, megszeppenve álltam a tekintetét.
- Miért csinálod ezt velem? Enélkül is elég nehéz a közeledben lennem… erre te ilyeneket művelsz – arca fél centire volt az enyémtől. Éreztem hűvös leheletét, ahogy az arcomat csiklandozza. Karomat szorító keze az arcomra csúszott, másik kezével pedig a derekamnál húzott közelebb magához. Megszédített a közelsége, teljesen elkábultam tőle.
- Ne merészeld – nyögtem utolsó erőmmel, mikor arca közeledett felém.

- Nem érdekel, mit mondasz… szeretlek – suttogta. Éreztem, hogy innen már nincs visszaút. Nem bírtam tiltakozni, mintha kővé váltam volna.
- Oh, sajnálom – Clare hangjára sebesen rebbentünk szét. Rob sóhajtva a falba csapta a kezét, miközben igyekezett mögém kerülni. Ott lent még nem igazán volt rendben…
- Nem, a legjobbkor jöttél – sóhajtottam. De Ő csak sajnálkozott, majd jó éjszakát kívánt és elviharzott. Követni készültem.
- Kristen…
- Nem Rob, hagyjál békén! – szóltam neki vissza. A szobáig szinte futólépésben haladtam, nehogy eszébe jusson, megint elkapni. Mert annak nem lenne jó vége. Felvettem az alvópólóm, és tíz perc múlva már aludtam is.

Talán az este történtek voltak kihatással az álmomra, ugyanis az álmomban Rob velem volt, magához ölelt alvás közben, ahogy régen. Még az illatát is éreztem, nagyon intenzíven. Mélyen magamba szívtam, megcsókoltam a nyakát és azt suttogtam neki: „szeretlek”. Annyira valóságos volt, hogy reggel, mikor felébredtem, még mindig éreztem az illatát. Tudtam, hogy nem jó ötlet ez a London dolog, nem is értem, miért gondoltam, hogy majd elkerüljük egymást, és felnőtt módjára tudunk viselkedni.

Megtöröltem a szemem és éppen kiszállni készültem az ágyból, mikor kopogtak. Szóltam, hogy szabad. Konkrétan elakadt a lélegzetem, mikor Rob lépett be rajta. És most nem kifejezetten azért, mert Ő bejött – bár az sem elhanyagolható -, hanem amiatt, ami a kezében volt. Egy tálcával egyensúlyozott, ami tele volt. Egy adag tükörtojás, friss croissant és egy csésze kávé. Valamit egy kis váza, amiben egy szál vörös rózsa díszelgett. Tátott szájjal bámultam, ahogy megáll előttem a kis „meglepetésével”.

- Jó reggelt – kezdte mosolyogva.
- Mi ez? – kérdeztem meglepetten a tálcára bökve.
- Hát… reggeli akart lenni neked – elgondolkodva végignézett a kezében tartott tálcán. - Én csináltam, tehát lehet, nem annak látszik – nevetett fel.
- Nem azért kérdeztem – ráztam a fejem. – Ez egy trükk? Azt hiszed emiatt a nyakadba borulok? – kérdeztem gúnyosan, habár nagyon is meghatott a gesztus.
- Nem. Csak gondoltam örülnél neki – lerakta a tálcát az ágy szélére. – Jó étvágyat! – elgondolkodva szemléltem a tálcát, miközben Rob az ajtó felé ment. – És Kristen! – szólalt meg az ajtóból. Felé fordultam, vártam, vajon mit akar még. – Szeretlek! – mondta mosolyogva, majd becsukta az ajtót. Talán félt, hogy egy párna landol a képében. A gondolatra nekem is mosoly szaladt a számra.

A tálcát is mosolyogva szemléltem tovább. Tényleg jól nézett ki, amit csinált nekem. Furcsa volt, még soha nem hozott nekem reggelit az ágyba, nem mintha valaha is elvártam volna tőle, de jól esett a gesztus. Be kell látnom, nagyon teper. Talán ideje lenne felhagyni a kínzással, hiszen én is csak szenvedek. Ha azt vesszük, azt hitte szakítottunk. És ráadásul magától mondta el, hogy lefeküdt Emilie-vel. Ez mindenképpen becsülendő. Viszont, ahogy újra kimondtam magamban, rájöttem, hogy nem bírom neki megbocsájtani. Akármennyire is szerettem volna, képtelen voltam rá. Elhessegettem a gondolatokat és a tálcán lévő kajához nyúltam. Megkóstoltam, az íze is olyan jó volt, mint, ahogy kinézett. Mindent elfogyasztottam, aztán fogtam és kivittem a konyhába.

A konyhában kicsit égett szag volt, pedig a tojás nem tűnt annak. Üres volt a konyha, bepakoltam a mosogatógépbe, aztán visszamentem összekészülni. Clare elrángatott vásárolni, pedig tegnap is volt, de azt mondta kevés dolgot vett. A karácsonyi sütögetést még elhalasztotta, azt mondta, azzal még ráérünk. Fogalmam sem volt, meddig akar még itt tartani. De lelkileg többet tudok neki segíteni, mint a háztartásban. Legalábbis úgy tűnik, jó neki, hogy itt vagyok. A vásárlás közben, mégis szóba hoztam, hogy csütörtökön már 24.-e van, addigra tervezem a hazautazást.

- Hmm. Ezek szerinte nem terveztek kibékülni. Pedig a tegnap látottak után, reménykedtem – mondta szomorúan.
- Clare, ez nem ilyen egyszerű. Te abban reménykedtél, ha itt leszek, majd kibékülünk? – kérdeztem meglepetten.
- Gondoltam rá – vallotta be. – De most már belátom, hogy felesleges volt. Valószínűleg ez bonyolultabb, mint gondoltam – sóhajtotta, miközben bepakoltuk a kocsiba a csomagokat. Csak bólintottam.
Miután haza értünk felhívtam a repteret és akkora szerencsém volt, hogy 24.-én délutánra volt egy járat Los Angelesbe. Clare szomorúan vette tudomásul, hogy a látogatásom két nap múlva véget ér.

Este Tom állított be. Nem értettem, mit keres itt, mikor Rob már elment. Aztán megértettem.
- Kész vagy, Kristen? – kérdezte Tom és végignézett rajtam.
- Én mondtam, hogy nem megyek! – közöltem vele és helyet foglaltam a széken.
- Marcus barátnője nagyon csalódott lesz. Azt mondta téged ismer egyedül, meg a srácokat. Kérte, hogy mindenképpen hozzalak el. Szóval vagy jössz magadtól, vagy erőszakkal viszlek – olyan komolyan mondta, hogy egy pillanatra elhittem. Aztán hangosan felnevettem, mire egy újabb komoly pillantást vetett rám, megrántotta a vállát és elszántan felém közeledett.
- Rendben, megyek, csak hagyjál – sikítottam. Kelletlenül elmentem átöltözni, majd mártír arccal követtem kifelé. Tom elégedetten nyitotta ki nekem a kocsija ajtaját, mintha megnyert volna valamilyen csatát. Mondjuk meg is nyerte.

Húsz-percnyi kocsikázás után megérkeztünk egy Londoni társasház elé. Kullogtam utána, mint akit nyakon vertek. Mosolyogva nyitotta ki a lakás ajtaját, majd öntelten elkiáltotta magát, hogy meghozott. Marcus barátnője egy perc múlva előkerült és egy nagy öleléssel üdvözölt. Még nyáron ismertük meg egymást, egy közös ebéd alkalmával. Rögtön fecsegni kezdett, én pedig a szememmel Robot kerestem. Ki is szúrtam, egy eldugott sarokban ücsörgött, kezében egy sörrel és éppen engem figyelt. Elkaptam a tekintetem róla, és úgy tettem, mintha valami nagyon fontos dologról beszélgetnék éppen Jennyvel.

Kezdtem unni a bulit, így szárazon elég idegölő volt. Aztán észrevettem egy kisasztalt tele piákkal, fejvesztve rohantam oda és elkaptam egy sört. Valaki szintén azt fogta meg.
- Bocsi – mondta egy hang, majd elvette a kezét és kivett egy másikat. Egy pasi volt. Még soha nem láttam. Borostás arca és kék szeme kicsit emlékeztetett Robra.
- Amúgy David vagyok – mondta kedvesen, és felém nyújtotta a kezét.
- Kristen – feleltem és kezet ráztunk. Elkezdett velem beszélgetni, amihez sok kedvem nem volt, de lerázni meg nem volt pofám.

Aztán kezdett érdekessé válni a helyzet. Rob már nem a sarokból, hanem az ajtónak támaszkodva figyelt engem és kimérten méregette a velem szóba elegyedett mit sem sejtő Davidet. Elnyomtam egy mosolyt magamban. Egyszer csak odavágtatott mellénk és elvett egy üveg sört, meresztett Davidre egy igen lesújtó pillantást, majd ott sem volt. Kuncogni kezdtem.
- Ismered? – kérdezte meglepetten.
- Igen. A volt barátom – közöltem flegmán.
- Akkor ezért utál engem – kezdett nevetni. Ha már lúd, legyen kövér – gondoltam, és néha kicsit meg-meg érintettem David karját, vagy megsimítottam a beszélgetés közben.
Kiderült, hogy Ő nem dohányzik, nekem viszont már elvonási tüneteim voltak. Egy időre elváltunk.

Az erkély üres volt, így nyugodtan gyújtottam rá. Pár perc múlva hallottam egy kattanást, és mikor megfordultam, Rob feldúlt arcával találtam szemben magam.
- Direkt csinálod, igaz? – kérdezte keményen.
- Nem tudom, miről beszélsz – vontam vállat, pedig mennyire tisztában voltam vele, mire céloz!
- Pontosan tudod! Amit azzal a csávóval műveltél. Miért kell ezt tenned velem? Miért kínzol? Nem volt elég, hogy lefeküdtél Eddel? Azzal visszaadtál nekem mindent – meghökkenve hallgattam a szavait.

- Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de nem feküdtem le vele. Nem bírtam megtenni veled. Nekem nem ment, úgy mint neked! – elkerekedett szemekkel fogta fel szavaim jelentését.
- Nem – nyögte ki.
- Nem bizony! Bár jobb lett volna, ha megteszem. Talán egy normális kapcsolatot tudtam volna vele kialakítani. Csak egy kis időre lett volna szükségem, és ment volna – mondtam neki keserűen.

- Azt hiszed, jó lett volna vele? – kérdezte már valamivel élénkebben és felém kezdett közelíteni. Nem értettem, ezt a hírtelen magabiztosságot.
- Azt – suttogtam és hátráltam, egészen, míg a fal meg nem állított.
- Nem – lehelte és megtette az utolsó lépést, amivel odaszorított a falhoz. Végigsimított a karomon, amitől lágy borzongás futott rajtam végig. Elmosolyodott. – Ed is ki tudta ez váltani belőled?
- Igen – hazudtam.

- Nem hiszem – a mosolya még magabiztosabb lett. – És mond csak… - ajkai olyan közel voltak hozzám, hogy leblokkoltam. – Tudott Ed így csókolni? – védekezni sem volt időm, olyan hírtelen kapott a szám után. De már nem is akartam. Hagytam, hogy az ismerős és rég elfojtott érzések, vágyak átvegyék agyam fölött az uralmat. Ahogy megéreztem ajkait az enyémen, varázsütésre nyílt meg előtte a szám. Édes nyelve ellentmondást nem tűrően kutatta fel az enyémet. A kérdésére egyetlen szó volt a válasz: nem! Senki nem tudott így csókolni, ahogy Ő. Senki nem tudott belőlem ilyen érzéseket kiváltani, mint Ő.

Egy hónapja nem éreztem így, azóta, mióta utoljára megcsókolt. Senki nem volt, akire jobban vágytam volna a világon, de vele már nem lehetek… ez, amit érzek, mind eltörpül a sértettségem mellett. Lassan abba hagyta a csókot és kérdő, kissé elégedett tekintettel vizslatta, ahogy kapkodom a levegőt és próbálok magamhoz térni.

- Nem… de Ő legalább, nem csalt meg – nyögtem ki utolsó erőmmel. Nem bírtam, ki, hogy ne emlékeztessem végzetes hibájára, ami miatt most ott tartunk, ahol.
- Nem érdekel, mit mondasz most. Nem fogom feladni, mert szeretlek! Bármit elviselek, mert tudom, hogy egyszer úgysem fogod tovább bírni és újra az enyém leszel. Tudok várni, mert ez éltet – közölte elszántan és mielőtt újabb kemény igazságot vághattam volna a fejéhez, elhallgatatott. Igazából megleptek a szavai, azt gondoltam egy idő után majd feladja. Nyelve megint az enyémet cirógatta, és ahelyett, hogy ellöktem volna, a hajába markolva közelebb húztam magamhoz.

Annyira hiányzott, hogy szinte faltam az ajkait, nem törődve a következményekkel. Most újra úgy éreztem, élek. Neki sem kellett több, megragadta a falnak nyomott csípőmet és keményen az övéhez húzta. Belenyögtem a csókba, ahogy ágyékunk szorosan egymásnak préselődött. Zihálva szakadtam el ajkaitól, hogy egy kis levegőhöz jussak. Azonnal a nyakamra szorította a száját, és finoman végighúzta nyelvét a nyakamon, amibe ismét beleremegtem. Aztán óvatosan szívogatni kezdte a bőrt, kezeivel pedig már a fenekemen körözött. Belemarkolt, amitől csak még jobban kezdtem zihálni, és igyekeztem elfojtani a kikívánkozó nyögést.

Annyira intenzív érzések lettek úrrá felettem, hogy esélyem sem volt tisztán gondolkodni. Csak, hagytam, hogy az események magukkal sodorjanak. Egyik keze felcsúszott a hátamra, majd előre vezette, és addig ügyeskedett, míg be nem tuszkolta a kabát alá. Olyan kéjes nyögés szakad fel belőlem, mikor hideg kezét az egyik mellemre szorította, hogy szinte elszégyelltem magam. Megvonaglottam, összeszorított szemmel rántottam vissza ajkait az enyémre. Inkább fojtsa belém. Finoman masszírozni kezdte, hideg keze leírhatatlan érzést nyújtott mellemen. Nyelve vadul játszott az enyémmel, mintha mindkettőnk számára létkérdés lenne. Ha úgy veszem, az is volt. Pedig nem szabadna, nekem ezt nem szabadna csinálnom.

Rob másik keze már az alhasamon körözött, mikor kiszakítottam kezeim a hajából és elkaptam azt. Megszakítottam a csókot, nem értem, hogy voltam rá képes, de megtettem. Zihálva próbáltam összeszedni magam, miközben Rob vággyal teli tekintete tartott fogva.
- Elég… én ezt nem bírom. Hagyj békén – kiabáltam rá és ellökve magamtól rohanni kezdtem. Már a lakás előtti folyosón jártam, mikor megállított. Elkapta a csuklóm és visszafordított maga felé.

- Sajnálom. Csak már annyira hiányoztál, hogy elborult az agyam – motyogta lehajtott fejjel.
- Te is hiányzol nekem, de nem megy… nem bírom elfelejteni – suttogtam. Tudtam, hogy most túlságosan is elárultam magam, de kijött belőlem.
- Nem fogom feladni – emlékeztetett előbbi szavaira. – Szeretlek! – ezt is számtalanszor hallottam már az elmúlt napokban, mégsem volt elég. Elég arra, hogy visszafogadjam.

- Most megyek – kirántottam magam a kezei közül és gyorsan otthagytam. Úgy éreztem, nem ez volt az utolsó próbálkozása. Ezt meg is mondta, nem fogja feladni. „Bármit elviselek, mert tudom, hogy egyszer úgysem fogod tovább bírni, és újra az enyém leszel. Tudok várni, mert ez éltet.” – emlékeztem vissza szavaira. Nem így lesz, ellen fogok állni! Már úgyis csak egy napot kell kibírnom, csütörtökön elutazom. De ami aztán jön, azt hogyan fogom kibírni, még nem tudom…