27. fejezet

Kezdődik...

Bocsi, hogy ilyen sokáig tartott!:) Na, de végre itt van és nem is szövegelek, hogy olvashassátok is! Csak annyit, hogy most a végén temérdek kép van, mivel el egy elég hosszú időszakot ölel fel ez a rész! Remélem tetszeni fog!:D
Puszi: Lady

Nem szólt semmit csak állt a félhomályban és bámult. Aztán egy káprázató mosolyt villantott felém, amitől a szívem kihagyott egy ütemet! Figyelmeztetnem kellett magam, hogy miért vagyok itt… hogy mit csinált, mert egy pillanatra megfeledkeztem arról, mire is készül most. Felöltöttem a legzordabb arckifejezésemet és egyre közelebb araszoltam hozzá. Erre már az Ő mosolya is leolvadt, sőt egyenesen rémült lett. Mikor elé értem fogtam és a kezébe nyomtam a telefont, egy szót sem szóltam, csak figyeltem, ahogy értetlenül olvasni kezdi a már megnyitott üzenetet.

- Kristen… - kezdett bele teljes nyugalommal, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Ennyire könnyedén fogja közölni velem, hogy vége?
- Hogy voltál képes erre? Játszottál velem… mióta tart ez köztetek? Könnyítsük meg a dolgot rendben? Mondd ki és már itt sem vagyok! – a mondandóm végére, összeszorítottam a szemem, így könnyebb lesz elviselni és talán a könnyek sem buggyannak ki.
- Kinyitnád a szemed kérlek? – kérte igen türelmetlenül. Egy pillanatig hezitáltam, majd megtettem, amire kér. Tekintetünk találkozott, de nem sokáig bámulhattam két szemébe, ugyanis meglengetett valami feketét az orrom előtt.

- Mi ez? – kérdeztem feszülten és értetlenül.
- Nyisd ki! – utasított, mire remegő kezeim a kis doboz után nyúltak. Elvettem és kinyitottam a kis ékszeres dobozt. Egy gyönyörű gyűrű volt a kis dobozkában. Még mindig értetlenül emeltem rá a tekintetem. Lehet, hogy nagyon IQ light vagyok, de ebben a pillanatban semmit sem értettem. – Ezt nem így akartam… ennek máshogy kellett volna lennie! És ha nem kerül a kezedbe az az átkozott mobil, akkor sikerült volna. Körültekintőbbnek kellett volna lennem! Így megint csak félre értettél valamit és bele sem akarok gondolni, milyen dolgok járhattak a fejedben! – idegesnek tűnt, fel-alá járkált előttem és a fejét vakargatta. Én még mindig csak egyetlen dologra tudtam… itt nincs semmi félreértés.

- Ezen nem lehet mit félreérteni! – emlékeztettem az sms-re.
- Dehogynem! És természetesen neked sikerült! – nevetett fel keserűen.
- Gyűrűt vettél Emilienek… világos! – közöltem gúnyosan, mire idegesen megállt és felém fordult.
- Hát ez az… Nem Emilienek vettem ezt az átkozott gyűrűt! Ő segített kiválasztani neked… vagyis segített volna, de elkésett vele! Hogy vagy képes ennyire nem bízni bennem, ez már sértő komolyan mondom! – nem kiabált, de látszott, hogy nagyon vissza kell fognia magát.
- Azért ez elég félreérhető volt…

- Bizalom Kristen, bizalom! – szólt közbe, aminek most kivételesen örültem, mert fogalmam sem volt mit mondanék! Ha eddig nem akart elhagyni, most biztos megfordul a fejében. Ügyes vagy… ekkor marha is csak te lehetsz Stew!
- Sajnálom! – suttogtam lehajtott fejjel, szinte némán. Aztán eszembe jutott valami. – Szóval a gyűrű az enyém? - kérdeztem rémülten. És csak ekkor tudatosult bennem, hogy a szobában lévő félhomály a gyertyáknak köszönhető, amivel tele van rakva a szoba meg az asztal. Az asztal, ami megterítve ácsorgott a helyén. Csak egy dolog jutott eszembe erről…

- Igen! De ne nézz ilyen rémülten… nem fogom megkérni a kezed! – nyugtatott meg mosolyogva. Mondanom sem kell, mekkora kő esett le a szívemről!
- Akkor miért? – néztem rá egyre bambábban.
- Tudod hányadika van? – kérdezte reménykedve.
- Ja, 25.-e! – vágtam rá azonnal, de nem értettem miért fontos ez. – Miért? – értetlenkedtem tovább, mire mosolyogva a kezem után nyúlt.

- Negyed év… ma vagyunk együtt negyed éve, cica! – közölte szomorúan. Ebben a pillanatban a világ legnagyobb kreténjének éreztem magam. Bassza meg… bassza meg! Hogy voltam képes ezt elfelejteni? Azt hittem megcsal, pedig pont az ellenkezője. Túlságosan szeret, amit nem érdemlek meg.
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom! – valahogy úgy éreztem, ezek csak üres szavak! Utáltam magam, nagyon. – Én vagyok a világ legrosszabb barátnője! – lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem és úgy folytattam. – És igazuk van azoknak, akik azt mondják nem vagyok elég jó neked!

- Ezt meg ne halljam még egyszer! – fújtatott dühösen, miközben az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek. – Egyáltalán hogy mondhatsz ilyet? Ha kettőnk közül valaki nem elég jó a másiknak az én vagyok! És nem, te vagy a világ legjobb barátnője! Még most sem hiszem el, hogy lehet ilyen piszok nagy mázlim! – szerettem volna elhinni, amiket mond, de nem ment.
- Jobbat érdemelsz! – sóhajtottam.
- Nem, nem és nem! Nálad jobb nincs és nekem nem kell senki más rajtad kívül! És erről nem beszélünk többet! – közölte ellentmondást nem tűrően. Bólintottam, nem akartam ezen vitatkozni. Örülök, hogy hajlandó volt elnézni nekem a baklövésemet. – Gyere ide! – kitárta a karját felém, én pedig örömmel bújtam ölelésébe. – Szeretlek Stew!

- Én is szeretlek Pattz! – bújtam még jobban hozzá.
Mosolyogva megfogta a kezem és az ujjamra húzta azt a meseszép gyűrűt. Aztán leültetett az asztalhoz, hogy megvacsorázhassunk.

*

A hátralévő pár napot együtt töltöttük Vancouverben, de hamar véget ért a hét és mi már csak azt vettük észre, hogy LA felé tartunk a gépen. Természetesen a paparazzik már vártak ránk, miért is maradnánk le egy ekkor szenzációról?! Hülye majmok…
Ma Rob a szállodájában aludt, én meg haza mentem anyukéhoz. Így volt a legjobb, mert anyám ugyan oda van Robért, tudom, hogy ma csak engem akar haza. Ha meg én mentem volna Robbal, tuti kiakad. Úgy örült nekem, mint aki ezer éve nem látott, mindent tudni akart! Alig bírtam csendre inteni, nem akart aludni engedni. Hiába magyaráztam neki, hogy holnap én tovább utazom.

Másnap reggel rohantam a stúdióhoz, hogy a srácokkal megnézzük a New Moon végleges verzióját. Aztán ismét haza, hogy összepakoljak és indulhassak a reptérre megint. Robbal csak a film közben tudtunk egymással foglalkozni… igen, azt hiszem a premieren nekünk is legalább akkora újdonság lesz, mint a nagyérdeműnek. A film végén még kerestünk egy félreeső sarkot, hogy hosszú csókokat váltva elbúcsúzzunk egymástól.
Ezt is melyik fasz találta ki, hogy nekem Taylorral kell mennem? Igazából szeretem a gyereket, de Robbal jobban szórakoznánk! Három hónapja szinte folyamatosan együtt vagyunk, őrjítő lesz ez a négy nap! Még szerencse, hogy Európába már édes négyesben megyünk…

Anyám otthon még károgott egy sort…azt hittem le fogom késni a repülőt, mikor még felrohant a naptejért, „ le ne égj Brazíliában” jelmondattal.
Aztán órákat unatkoztam végi Taylor mellett a gépen, nem volt valami beszédes kedvében, ahogy én sem! Brazíliába érve azonnal a szállodába menekítettek minket, hogy felkészülhessünk a holnapi eseményekre. Vagy egy órát beszéltem Robbal telefonon, alig bírtuk letenni, lehet holnap kirúgnak a filmből, mert olyan fáradt fejem lesz, hogy Bella megszégyenítésével fognak vádolni.

Reggel ahogy gondoltam alig bírtam felkelni. Elsőként interjúkra mentünk, ahol a filmről kellett beszélnünk, majd a sajtókonferencia következett. Ennél unalmasabb nem is lehetett volna.

Másnap már Mexikóban csináltuk végig ugyan ezt. Estére teljesen hulla voltam, ahogy Taylor is, de azért még átjött kicsit a szobámba, hogy ne egyedül szomorkodjak. Bár nem szomorkodtam volna, hanem Rob hívását vártam, ami perceken belül meg is érkezett.
- Szia! – az álmosságomat, mintha elfújták volna, újra éber és vidám lettem.
- Nahát cica, ilyen boldoggá tesz, hogy hallhatod a hangom? – kérdezte nevetéstől fulladozva. Jellemző, Mr. ego felszínre tört… biztos az a sok Kínai vagy Japán csaj ápolgatja neki. De még ez is hiányzik.

- Tudod, hogy igen! – gondoltam nem adom meg neki azt az örömet, hogy visszaszólok, mivel azt várja. Így csak szégyenlősen bevallottam gyengeségem tárgyát: Őt magát.
- Unalmas ez az egész nélküled! Azt akarom, hogy itt legyél! – nyavalygott a telefonba.
- Tudom, én is halálra unom magam nélküled! – végigdőltem a kanapén és megláttam Taylort. Róla meg is feledkeztem. Ciki, épp most mondtam, hogy untat. – Persze Taylor jó, hogy itt van… csak – valahogy nem tudtam folytatni, Taylor elnézően elmosolyodott, jelezve azt, tudja, hogy értem.

- Már csak hetvenkét óra, harmincöt perc és ő…ő húszon kilenc másodperc! – mondta teljes átéléssel.
- Még a másodperceket is számolod? – kérdeztem nevetve.
- Valamivel szórakoztatnom kell magam, különben már rég bediliztem volna! – felelte komoran.
- Nagyon- nagyon hiányzol édes! – sóhajtottam.
- Te is nekem! Megyek is aludni, hátha gyorsabban megy az idő! – nevetett fel, de valahogy cseppet sem volt vidám ez a nevetés.

- Az a baj, hogy én még aludni sem tudok rendesen nélküled! Legtöbbször csak forgolódom. Ez már kezd beteges lenni – mosolyogtam zavartan. Mi van ha hülyének néz és kinevet?
- Akkor én is nagyon beteget vagyok, mert ugyan ezek az elvonási tünetek jelentkeznek rajtam is! – sóhajtott elégedetten. Felsóhajtottam én is, legalább nem csak én vagyok ennyire bolond. Két marha, egy pár!
- Majd ápollak! – feleltem kacéran, amire azonnal ráharapott.
- Hogy? – kérdezte izgatottan.

- Hát… - kezdtem volna bele, aztán eszembe jutott, hogy Taylor is itt van. Hiába, ha Rob a közelben van – ha csak telefonon is -, nekem minden megszűnik. – Majd inkább megmutatom! – fejeztem be a mondatot.
- Alig várom! Szeretlek! – suttogta végszóként.
- Én is szeretlek! – a beszélgetés befejeztével, Taylorhoz fordultam.
- El ne kezdj mentegetőzni! – tartotta maga elé a kezét. – Egy élmény volt! – nevetett, miközben felkelt a kanapéról. – Holnap találkozunk, cica! – gúnyolódott, mire oldalba vágtam.
- Üdvözlöm Taylort! – vágtam vissza, mire csak egy nyelvöltést kaptam válasznak. Na látod babám, az érem másik oldalán már nem olyan vicces. Csak miután kislisszolt fogtam fel, hogy Tay, Robot is tisztán hallotta a telefonban. Na mind egy, úgyis tudja, mi van velünk.

Még egy napot dekkoltunk Mexikóban, aztán egy délutáni géppel visszaindultunk LA-be. Taylor egész úton rajtam röhögött, vagyis azon ahogy a lábam rángott az úton. El is sütött pár – inkább Kellanra jellemző- poént: „Elvonási tünetek? Nyugi mindjárt megkapod a Pattinson adagodat!” vagy „Ejnye Kristen, egy hetet nem bírsz ki?” Nem tudtam mit csinálni, csak vihogni, mint egy idióta. Még visszaszólni sem volt erőm, annyira eluralkodott rajtam a Rob utáni vágy. Nyugi, Stew…Már csak pár óra és ismét együtt lesztek!

Ezzel a tudattal szálltam ki a gépből és rohantam, hogy megkeressem anyám. Nagy meglepetésemre a reptéren a bátyám, Taylor várakozott rám. Megölelgettem, de nem bírtam a kíváncsiságommal.
- Nem úgy volt, hogy anya jön? – kérdeztem végül, mikor beszálltunk a kocsiba.
- De és üzeni, hogy nagyon sajnálja, de apával ment New Yorkba valami film tárgyalás kapcsán! – mondjuk nem zavar… várjunk csak? Anyámék New Yorkban, ergo a ház üres… zseni vagy Kristen! Azonnal előkaptam a mobilom és írni kezdtem.

„ Én Los Angelesben…anyámék New Yorkban…mi jut eszedbe? – remegve vártam a választ és röhögtem magamon. Tényleg idiótán festhettem kívülről. Hogy Taylornak mennyire igaza volt…pont, mint egy drogos! Nem is késlekedett sokáig, fél perc múlva már rezgett is a mobil.
„ Hétre ott vagyok…Szeretlek!” – na, pont ezért szeretem ezt a pasit!

Ahogy ígérte, hétre meg is érkezett! És mintha a gondolataimban olvasott volna, nem jött üres kézzel. Egy üveg tequilával a kezében, ultra szexin várakozott rám az ajtóban. Egyből berántottam és az üveget a székre hajítva – még szerencse, hogy párnás szék volt – az ölébe ugrottam. Neki sem kellett több, felvágtatott velem a szobámba és az ágyra döntve bebizonyította nekem, hogy Ő is annyira hiányolt, mint én Őt!

Egy dologgal nem számoltunk csak, miközben átszeretkeztük az éjszakát és megittuk a tequilát…nekünk ma szereplésünk van, nem is egy! A reggel – vagyis inkább délelőtt- fejvesztett kapkodásba torkollott.
Rob ügynöke csak a fejté csóválva megjegyezte, hogy látja hosszú éjszakánk volt és beterelt minket a sminkszobába. Egy órányi sminkeléssel sikerült eltüntetni az össze árulkodó karikát a szemem alól és a hajam is új pompával ragyogott. Egy falatnyi – semmit sem takaró – fekete ruhában szambáztam ki. Elégedetten elvigyorodtam, ahogy Rob álla már a földet nyaldosta… hiába ezek a miniruhák nagyon beindítják, vagyis nem a ruhák, ahogy egyszer már elmagyarázta: „Nem a miniruhára gerjedek be, hanem arra, tudom mi van alatta. Ilyenkor mindig elképzelem, hogyan tépném most le rólad, ezeket az átkozottul szexi darabokat!” Hiába, nem is Ő lenne…

A felvétel egész vicces volt, csak egy kínos kérdést kaptunk, de az is Tayloré lett a végén… neki mostanában úgyis favorit téma a kapcsolatunk, de most ügyesen terelt. Majd adok neki egy puszit érte. Na meg aztán ebből a témából lett Taylor „kétszer” téma. Végre nem csak mi kapjuk…
A hosszú felvétel után volt még egy dolgunk. Szépen elmentünk a társainkhoz a rajongói találkozóra. Szerencsére nem volt hosszú, és ahogy vége lett azonnal sprinteltem Rob után a színpad mögé. Páran még a színpadon vigyorogtak egy sort. Éppen Robbal kezdtem volna enyelegni, mikor Nikkit hallottam meg.

- Befejezni! Most inni megyünk! – szökkent mellénk Ash társaságában. Robra néztem, aki a szemeit forgatva jelezte, nem igazán van kedve ehhez.
- Ne kezdjétek! – dorgált, minket Ash. – Kristen bulit ígértél, ha hazajöttünk! – emlékeztetett az egyességünkre.
- Robsten is jön? – hallottuk meg Kellan vihogását, majd Rob kapott a hátára egy jól irányzott ütést.
- Robsten megy haza! – közöltem velük, mire felszisszentek.

- Öcsém, ti komolyan rossz hatással vagytok egymásra! Eddig ti voltatok a legnagyobb parti arcok a társaságban, akik minden buliban benne voltak…most meg csak otthon döngettek! – méltatlankodott a Kellan.
- Ez azért nem teljesen igaz! – szólalt meg Rob.
- Minden buli előtt könyörögni kell nektek! – kontrázott rá Nikki. – Két órát csak kibírtok!
És kibírtuk… nem könnyen, de megbirkóztunk vele. Imádom őket, tényleg a legjobb haverok a világon, de az egyetlen személy, akinek a társaságára vágytam, az nem meglepő módon Rob volt. Bár itt is együtt voltunk, de nem kettesben. Rob négy sörön, én pedig három vodkán – szárazon – voltam túl, mire végre elindultunk haza.

Másnap újabb kalandokban volt részünk, ami nem mást jelent, mint interjúkat és pletykára éhes riporterek kielégítését kifulladásig. Azt, hogy mennyire pletykára éhesek is, ma is bebizonyították. A megunhatatlan Robsten kérdést ma sem kerülhettem el, nem is egyszer tették fel, burkoltabbnál burkoltabb módokon, hogy Robbal együtt vagyunk-e. A végén már annyira untam a dolgot, hogy komolyan arra gondoltam bevallok mindent, de szerencsére a józan eszem kerekedett felül. Kedvesen elmagyaráztam, ész érvekkel az egyik riporternek, hogy soha nem fogom megválaszolni azt a kérdést, mert semmivel sem lenne könnyebb az életem tőle. Sőt…

Fáradtan indultam haza, ahol már anya és apa várt engem. Úgy gondoltam fáradtság ide vagy oda, itt az ideje, hogy apa is megtudja a Robbal való kapcsolatomat.
- Jól titkoljátok! – volt a válasz. Igazán nem zaklatta fel a dolog, elég semlegesen reagált a hallottakra. Aztán persze elmondta, hogy örül, mert Robot jó gyereknek tartja – az Ő szavaival élve – és reméli megbirkózunk a médiával. Felajánlotta, hogy ha összefut néhány lesifotóssal, majd elüti őket. Ha kettővel kevesebb van, már az is számít.
Lefekvés előtt még felhívtam Robot és elmeséltem neki, hogy apa is tudja már. Aztán aludtam is.

Az éjszaka megint nem telt túl jól, nehezen alszom nélküle. Éppen ezért a következő éjszakát már vele töltöttem a szállodájában és onnan indultunk másnap a reptérre, hogy Párizsban is tiszteletünket tegyük.

Mire oda értünk már este volt, és holnap már megyünk is tovább. Még szerencse, hogy a temérdek időzóna átrepülése igen fáradttá tett minket és nem volt szükségünk altatóra.
A következő napon egy sajtó tájékozatón vettünk részt, aminek az elején a rajongóknak is köszöntünk. A rendezvényt követően visszamentünk a szállodába, hogy összeszedjük a cuccainkat és elinduljunk a következő állomásra. Ami ebben az esetben nem jelent mást, mint Londont.

Azt hiszem többé nem tekintek rá úgy, mint egy egyszerű európai nagyvárosra. Már több annál számomra, hiszen ez Rob szülőhazája és az egyetlen hely a világon, ahol nyugodt lehet. A reptér felé haladva búcsút intettünk a francia rajongóknak és egy új kalandra készen szálltunk taxiba…

Hazatérés Vancouverből:
http://i43.tinypic.com/55fic7.jpg
New Moon vetítés:
http://i40.tinypic.com/dery9l.jpg
Indulás Brazíliába:
http://i44.tinypic.com/25zlbg4.jpg
Brazíliai megjelenés:
http://i44.tinypic.com/2gtoyls.jpg
Mexikói hajcihő:
http://i42.tinypic.com/211p3k8.jpg
Ismét otthon LA-ben:
http://i42.tinypic.com/1zmo2hg.jpg
Rajongói találkozó Los Angelesben(New Moon csapat):
http://i43.tinypic.com/2djw3r6.jpg
Kristen Robnál:
http://i41.tinypic.com/24o94pl.jpg
Érkezés Párizsba:
http://i44.tinypic.com/2afwl1y.jpg
Párizsi hajcihőn:
http://i42.tinypic.com/211qetx.jpg