28. fejezet

London

Lányok, meghoztam a 28. fejezetet! Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rá várnotok, de így, hogy a történetem egyik főszereplője (és lehet a másik is!;D) Magyarországon volt, nem volt időm! Rob vadászaton voltam!:P Viszont engesztelés képen nyolc oldalt írtam nektek!:) Remélem tetszeni fog nektek!
A következő fejezet jövő vasárnap kerül fel, ha összegyűlik 20 komment!
Puszi: Lady

Egész hamar megérkeztünk a reptérre, mindenféle komplikáció nélkül jutottunk be a terminálra. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Rob már nincs mellettem. Ijedten tekintettem körbe, mikor megláttam az üvegfalnál, amint a telefonját nyomkodja. Odaslisszoltam mellé, mire csak rám mosolygott és beleszólt a telefonba.
- Szia Anya!... igen, minden… fél óra múlva indul a gépünk Londonba… fogalmam sincs… végülis, ez nem is rossz ötlet… várj egy másodpercet! – elemelte a fülétől a telefont és rámosolygott. – Mit szólnál, ha anyuéknál aludnánk este? Persze, nem kötelező…
- De-de! Én szeretnék – vágtam közbe, izgatott bólogatások közepette.
- Itt vagyok, akkor rendben… igen? Mind a ketten? Ez remek… figyelj anyu, nem lenne gond, ha Kristen is velem jönne?... jó tudom, de azért megkérdeztem!... akkor nemsokára…én is, szia! – letette a telefont, én meg a számat harapdálva vártam a választ.
- Na? Mit mondott? – kérdeztem türelmetlenül, mikor már nem bírtam tovább.
- Azt, hogy ezt meg sem kell kérdeznem, téged mindig szívesen lát! – mosolygott, mire fellélegeztem.

- Tudja már? – kérdeztem, szinte suttogva és körbenézve. Komolyan, mint egy titkos ügynök.
- Nem, majd ma megtudja! – hátratűrte egy előrekandikáló hajtincsemet és sebesen közeledett az ajkaim felé.
- Ne itt! – elhajoltam, mire felsóhajtott.
- Útálom ezt! – nem kellett megkérdeznem, tudtam mire érti. Én is gyűlölöm, hogy nem foghatom meg a kezét, vagy nem csókolhatom meg nyilvánosan.
- Indulás! – intett a menedzserünk és az ajtó felé terelt minket.

A repülőig gyalog mentünk és a bent történtek hatására, meg az izgalom is közre játszott abban, hogy megfeledkezve magamról, Robba karoltam. Ettől a kis dologtól, Rob arcán örömteli mosoly jelent meg és azt hiszem én sem tudtam titkolni boldogságomat. Együtt vagyunk, kevesebb mint két óra múlva Londonban leszünk és az estét már a szüleivel töltjük. Rob viccesen meg is jegyezte, hogy már ide érzi London különleges illatát. A kezem egyre lejjebb csúszott, egészen addig, míg az övébe nem simult. Boldogan haladtunk a repülő felé.
Rob a gépen megkérdezte Taylort, hogy nem akar-e Ő is a szüleihez jönni, hogy ne legyen egyedül. Taylor udvariasan visszautasította az ajánlatot, bár azt mondta, ha nem lenne ilyen fáradt, akkor szívesen jönne, de így nem sok értelmét látja. Inkább kipiheni magát a szállodában. Úgy tűnik Taylor még nincs hozzászokva ehhez.

Lassan a gép megkezdte a leszállást, amivel párhuzamosan az én gyomromban megjelent a görcs. Rob észrevette, hogy feszült vagyok és selymes hangján a fülembe suttogott:
- Már így is imád téged, teljesen el lesz ájulva! – gyengéden végigsimított a combomon, amitől egy másfajta érzés kúszott a gyomromba. A testem bizseregni kezdett és édes ajkai az enyémen, na meg kutató nyelve nem sokat segített a hidegvérem megőrzésében. Elalélva nyitottam ki a szemem, mikor eltávolodott tőlem. Elmosolyodott kicsit értetlen tekintetem láttán. – Leszálltunk! – mondta, miközben kicsatolta az övét. Még azt sem vettem észre, hogy a pilóta letette a gépet… azt hiszem, ha a harmadik világháború törne ki, miközben Rob ajkai szinkronban mozognak az enyémmel, azt sem venném észre. Pedig van egy kis repülőiszonyom…

Gyors lépésekkel vártuk meg a csomagjainkat és haladtunk a taxi felé. Már ekkor megalapítottam, hogy London tényleg a legjobb hely. Egy barom sem követett minket.
A taxiban elkezdtem igazgatni a ruháim és a hajam, azért mégiscsak Rob szüleihez tartok, első alkalommal a barátnőjeként. Mi lesz ha nem szeretnek majd? Ha nem tartanak méltónak a fiúkhoz?
- Kristen, fejezd már be az idegeskedést! Főleg, mert teljesen alaptalan – a hírtelen csöndet az Ő hangja szakította meg, amitől kicsit megrémültem.
- De ha…
- Mégis mi a franctól félsz? – kérdezte a szavamba vágva, miközben elnevette magát.
- Örülök, hogy ilyen kurva viccesnek tartod! – feleltem gúnyosan és az ablak felé fordultam.
- Igen, elég vicces amit művelsz! Nem harapnak! – mosolygott tovább.

- Mi lenne, ha egyszer komolyan vennél és nem akarnál viccet csinálni belőle? – kérdeztem sértetten. Erre végre leolvadta a képéről az az idétlen vigyor és komolyan a szembe nézett.
- Sajnálom kicsim, nem akartalak megbántani! – közelebb csúszott hozzám, hogy karjaiba zárhasson.
- Tudod, hogy útálom, mikor ezt csinálod! – mondtam még mindig morcosan.
- Csak próbáltam oldani a hangulatot, de úgy látom nem jött be a módszer! – suttogta bűnbánóan. Szerencsétlen próbál nekem segíteni, én meg leugatom. Még paraszt is vagyok!
- Tudom! Bocsi, amiért ilyen hülyén reagáltam, de kicsit félek! Mi van, ha… ne szólj közbe…szóval, ha nem kedvelnek majd, mint a barátnődet? – kérdeztem, szinte hisztérikusan, alig ismertem magamra.
- Hát épp ez az… ez nem fordulhat elő! Egy óra múlva már csak nevetni fogsz azon, mennyire féltél! – nyugtatott tovább.
- Legyen neked igazad! – sóhajtottam, mire mosolyogva arcon puszilt.

Igyekeztem lehiggadni, miközben Rob puha kezei megnyugtatóan simogattak. Sosem voltam még náluk, bár Londonban voltam már a Twilight premier idején. Kíváncsian vártam, hol nőtt fel ez a félisten. Lassan beértünk egy családi házakkal teli városrészbe. Rob történeteiből tudtam, már nem vagyunk messze. És nem is tévedtem. Öt perccel később a taxi leparkolt egy helyes kis családi ház előtt.
- Megérkeztünk! – szólt Rob, mire elámulva kiszálltam a kocsiból. Olyan furcsa érzés kerített a hatalmába… egy igazi otthon! Rob mosolyogva megállt előttem a csomagokkal és várakozóan nézett rám. – Tetszik? – kérdezte kíváncsian.
- Nagyon! Sokkal jobb, mint amilyennek elmesélted! – feleltem még mindig ámuldozva.
- Mehetünk? – kérdezte, mire félénken bólintottam.

Alig, hogy elindultunk az ajtó felé, hirtelen valaki feltépte. Két szőke lány kezdett felénk szaladni, az egyiküket felismertem, Ő Lizzy volt. A másik lányt csak képről láttam, de tudtam, Viktoria az. Meghökkentően hasonlított a két lány, mintha ikrek lennének.
- Öcsi! – visították egyszerre, de nagy meglepetésemre Lizzy nem Robhoz rohant, hanem az én nyakamban kötött ki. Mosolyogva viszonoztam a heves fogadtatást, majd Lizzy tovább haladt – az idő közben szabaddá vált – Robhoz.
- Kristen! Végre személyesen is – mosolygott rám Viktoria és megölelt.
- Ennek én is nagyon örülök! – viszonoztam az ölelést, kicsit félénken.
- Jó lenne, ha elengednéd szegényt! – mordult rá Rob, de szája sarkán ott bujkált egy huncut mosoly.
- Jól van, na! Csak már alig vártam, hogy megismerjem! – felelte Viktoria és megszorította a kezem.
- Na menjünk be, anya már tűkön ül! – javasolta Lizzy és karon fogott.
- Úgy…velem ne is törődjetek… én majd cipelem a csomagokat – morgolódott hátul Rob, miközben engem a két szőke lány fogott közre és nagyon nem figyeltek a testvérük panaszos nyavalygására.

A házba lépve Clare szaladt elénk és azonnal kitépett a lányok karjai közül.
- Jaj, de örülök neked, drágám! – ölelgetett, majd tovább haladt Rob felé. – Kisfiam! Már nagyon hiányoztál! – szeretgette Robot is, aki boldogan simult anyukája karjaiba. Zavartan topogtam az előszoba közepén, nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Rob rám mosolygott, Clare válla fölött, amire félénken válaszoltam is. – Richard, gyere! – intett az ajtó felé, miután elengedte a fiát. Hátrafordultam és megláttam egy legalább olyan fiatalos férfit, mint amilyen a felesége. Persze róla is láttam már képet, de élőben még fiatalabbnak tűnt. – Ő itt Kristen! – húzott oda Clare.
- Tudom! Szia, Kristen – mosolygott és megölelt. Udvariasan elrebegtem egy jó estétet, mire kinevetett: - Kérlek tegezz, még nagyon fiatal vagyok! - aztán Ő is Rob felé indult.
- Éhesek vagytok gyerekek? – kérdezte Clare, miután mindenki mindenkit üdvözölt.

- Te éhes vagy ci…Kristen? – a mondat végére egész zavart lett a tekintete, mivel majdnem lecicázott a szülei előtt, akik nyílván furcsállták volna, ha a barátját cicának hívja. Gondolom, nem így akarja velük közölni.
- Igen! – vágtam rá gyorsan.
- Akkor menjünk a konyhába, aztán elrendezzük a csomagokat! – javasolta Richard a konyha felé tolva a feleségét. Mosolyogva követtem őket, mire Rob keze a derekamra simult.
- Mikor mondjátok meg nekik? – kérdezte Lizzy közénk vágva. Rob ciccegve felé fordult, mire Lizzy kiöltötte rá a nyelvét.
- Ma! – felelte Rob kurtán.

- Kristen, gyere ide közém és Lizzy közé! – Viktoria megpaskolta maga mellett a széket, aminek a másik oldalán már Lizzy mosolygott. Rob velem szemben foglalt helyet és morcosan elvett egy húst magának.
- Nos, milyen volt Párizs? És az út? – érdeklődött Clare. Rob és én felváltva meséltük neki azt a néhány kis élményt, ami Párizsi utunk során ért minket.
- Történ még valami érdekes veletek mostanság? – mosolygott ránk Lizzy. Robbal egymásra néztünk és egyszerre vágtuk rá:
- Nem!
- Azt hiszem, ezt tisztáztuk is! – mondta csodálkozva Richard, mint aki nem ért semmit. Lizzy viszont csalódott képpel folytatta az evést.
Még mindig ott villogott a fejemben az a variáció, miszerint nem örülnének nekem, mint Rob barátnőjének. Ez is benne van a pakliban. Ezért is húztam volna még jó sokáig a beismerést. Oh Kristen, miért vagy ilyen kibaszott gyáva? Tudom, hogy Rob csak miattam nem szólt még, mert tudja, hogy tartok tőle.
Vacsora után a nappali felé tartottunk, hogy ott beszélgessünk még egy kicsit.
- Jaj a csomagok! – nézett Calre az előszobában lévő cuccokra. – Vigyük a szobába most? Kristen szívem, előkészítettem neked a vendégszobát! – mondta Calre kedvesen.
- Köszönöm, ez nagyon ked…

- Kristen az én szobámban alszik! – vágta rá Rob, mire ijedten rákaptam a tekintetem.
- Rendben, nekem mind egy! Felőlem te is aludhatsz a vendégszobában – vont vállat értetlenül Clare.
- Úgy értem Kirsten a szobámban alszik… velem! – magyarázta Rob mosolyogva és mellém lépve körém fonta karjait. Zavaromban azt sem tudtam hova nézzek, ezért a cipőm orrát kezdtem bámulni. – Vagy ha akar, akkor természetesen aludhat külön is! – törte meg a fél perce beállt kínos csendet. – Akarsz? – kérdezte nevetve.
- Ne csináld ezt! – nyögtem zavartan és a mellkasába temettem a fejem. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire zavarban, vagy voltam-e már egyáltalán! Ráadásul már megint viccet csinált a dologból…
- Úr Isten! Ti…ti végre… jaj, ez remek gyerekek! – hiába hallottam Clare hangjában az örömöt, nem bírtam felnézni, még mindig Rob mellkasába szuszogtam.
- Én mondtam, hogy oda lesz! – közölte Lizzy elégedetten.
- Persze, hogy oda vagyok… várjunk csak! Te tudtad? – kérdezte számon kérő hangon, amire már én is felnéztem.
- Én kértem, hogy ne szóljon! Személyesen akartuk elmondani! – mondta gyorsan Rob, a nővére védelmében.
- Értem… szerintem menjünk a nappaliba! – javasolta Clare és meg sem várva a választ, befelé indult.
- Most megkapjátok! – kuncogott Lizzy és követte az anyját. Rob leült a kanapéra és azonnal maga mellé húzott.

- Szóval, mióta is vagytok együtt? – érdeklődött Clare kedvesen, de látszott rajta, hogy sérti még csak most tudja meg.
- Három hónapja! – Clare arca megrezdült, talán egy hónapra számított maximum.
- Ügyesen titkoltátok! – jegyezte meg Richard, miközben rágyújtott egy szivarra.
- Mikor Rob születésnapján voltam Vancouverben, már akkor láttam rajtatok – elmerengett, mintha éppen felidézné az estét maga előtt. – De nem mertem szólni egy szót sem, csak elkönyveltem magamban, hogy ti nemsokára egy pár lesztek! Nem tévedtem sokat – kedvesen elmosolyodott, amitől kezdtem megnyugodni.
- Hogy bírod ki az öcsémet – rázta a fejét Viktoria értetlenül.
- Be lehet fejezni! – nyögte Rob, kicsit sem kedvesen.
- Inkább az a csoda, hogy Ő kibír engem! – feleltem zavartan. Nem értem miért gondolja mindenki, hogy nehéz vele. Hozzám képest Ő szent…
- Cica, veled ki ne bírná?! – mondta teljes áhítattal, amit kicsit –na jó, nem kicsit- ugyan túlzásnak éreztem, de legyezte az egómat ez a kijelentés. Clare elégedetten elmosolyodott, azt hiszem be kell látnom, Robnak igaza volt!
- Ezt inkább hagyjuk! – zavartan magam elé kezdtem bámulni, mire Rob kezét a combomra rakta és finoman simogatni kezdett. Bár ne tette volna…
- Nem vagy álmos? – kérdezte néhány percnyi csend után.
- Öhm, de egy kicsit! – bólogattam hevesen.

- Ugye nem haragszotok, ha most lefekszünk? – kérdezte Rob, mire a lányok vihogásban törtek ki. Rob és én is elvörösödtünk, mikor rájöttünk, hogy milyen kétértelmű volt, ahogy Rob feltette a kérdést. Clare szúrós szemmel nézett a lányaira, akik képtelenek voltak abbahagyni a nevetést. – Aludni! – gyorsan hozzátette, de nem sokat segített.
- Aha – prüszkölte Lizzy, köhögésnek álcázva. Robbal már álldogáltunk és zavartan dőltünk jobbra és balra.
- Viselkedjetek már! – mordult rájuk Clare, Richard csak csöndesen somolygott a bajsza alatt. – Aludjatok jól! – megölelt minket, majd amilyen gyorsan csak lehetett felslisszoltunk a szobába. A lépcső tetején aztán bizonytalanul megálltam, rájöttem fogalmam sincs, merre tovább. Rob mosolyogva tolt előre egy szobáig, majd kinyitotta az ajtaját és finoman belökött rajta.

- Rég nem voltam már itt! – sóhajtotta és becsukta az ajtót. Körbenéztem, de sem erre, sem a válaszra nem jutott igazán időm, ugyanis Rob karjai hátulról körém fonódtak. Minden erőmet összeszedve próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy megforduljak és leteperjem. Ő már nem volt ilyen erős, talán nem is akart az lenni. Meg sem bírtam szólalni - nem hogy ellenkezni -, ahogy lehúzta a pulóverem cipzárját és lassan leszedte rólam. Sóhajtva döntöttem fejem a vállára, ahogy puha kezei a pólóm alá csúsztak, egyre jobban feltűrve a vékony ruhadarabot.
- Nem…nem alvásról volt szó? – kérdeztem, de hangom remegése nem éppen ellenkezésről biztosította.
- Nekem jobb ötletem van! – suttogta a nyakamba, majd finoman beharapta a bőrt, amitől elégedett sóhaj szakadt fel a tokomból. Természetesen észrevette rajtam, mennyire nem akaródzik nemet mondani és ezt kihasználva elkezdte a nadrágomat is kigombolni.
- Talán nem kéne itt… szóval érted – nyögtem elfúló hangon, de ez azonnal halk sikkantásba torkollott, amint Rob kezei becsúsztak a bugyimba. Elégedetten sóhajtott a nyakamba, libabőrös lettem a langyos lélegzetétől. Ajkaimat beharapva tűrtem a kényeztetést, szinte levegőt sem kaptam, annyira próbáltam visszatartani a kikívánkozó hangokat.

- Gyerekek! – kopogott Clare az ajtón és abban a pillanatban be is nyitott. Valószínűleg nem voltunk elég gyorsak, de még semmi rosszat sem láthatott. – Bocsánat, csak hoztam még egy takarót, nehogy fázzatok az éjszaka! – letette a pokrócot a sarokban álló székre, én pedig a pólómat igazgattam feszülten, ami sajnos nem volt annyira hosszú, hogy eltakarja a kigombolt gatyámat.
- Köszi! – nyögte Rob a haja eszeveszett túrása közben és vagy három lépést arrébb lépett tőlem. De hogy minek… Clare nem hülye, valószínűleg már az elején levágta a helyzetet, csak nem olyan mint az én anyám és nem tesz még rá két lapáttal.
- Akkor jó éjszakát! – mosolygott ránk, mint aki semmit sem látott és kiment. Talán csak nem akart még jobban zavarba hozni minket. Ha Clare két perccel később jön…rossz belegondolni mi lett volna. De időm sem volt rendesen a kínos incidensen gondolkodni, mivel Rob keze már a fenekemen volt.
- Mit csinálsz? Nem…ezt sürgősen verd ki a fejedből! – dorgáltam és lehámoztam magamról a kezeit.
- Ugyan Kristen… gyere már! – kezeivel ismét utánam nyúlt, de én kitartó voltam!
- Mondom nem! Hogy képzeled ezek után…? És ha újra eszébe jut valami…hoz egy párnát, mi meg már…nem, ezt nem csináljuk itt! – teljesen ésszerű érveim, őt abszolút hidegen hagyták.

- Te is akarod, tudom…ismerlek. Gondolod, hogy simán tudunk csak feküdni egymás mellett, mikor mind a ketten arra vágyunk? – mosolygott önelégülten.
- Kénytelen leszel vagy megyek a vendégszobába! – közöltem vele, átvéve az önelégült stílust. Néhány percnyi néma csönd után végül megszólalt:
- Maradj itt, majd én megyek! – vont vállat és megfogott egy párnát.
- Ne már Rob! Nem hiszem el, hogy tényleg nem tudsz mellettem aludni, ha nem kapod meg amit akarsz! – sóhajtottam kissé idegesen.
- Te sem tudnál! – nevetett és megpuszilta a fejem.
- Nem, én megyek, ez a te szobád! Jó éjt! – felkaptam a takarót és idegesen kivágtattam a szobából. Határozott léptekkel elindultam a folyosón. Aztán rájöttem, hogy nem tudom, merre van a vendégszoba. Benyitottam, mire Rob arcán megjelent egy elégedett vigyor. Az az „én megmondtam, hogy úgyis szexet akarsz” vigyor, amitől csak még jobban felment bennem a pumpa.

- Ne örülj magadnak, csak mond meg hol a vendégszoba! – utasítottam cseppet sem kedvesen.
- Lent, a nappali melletti szoba! – mondta csalódottan. Egy pillanatig még az ajtóban álltam és gyönyörködtem az idő közben már póló nélküli Rob látványában. Kérdő tekintete láttán, megráztam a fejem és becsuktam az ajtót.
Kedves kis szoba volt, de valami hiányzott. Vagyis valaki. Az a marha, aki most a saját hülyeségéből megfosztott engem magától. Önző dög! Utálom, komolyan seggbe tudnám rúgni ezt a kretént. Ekkora szarságokon vitatkozni is csak mi vagyunk képesek…Befeküdtem az üres ágyba, de valahogy álmos egy cseppet sem voltam. Magam előtt Rob félmeztelen testét láttam és akárhogy próbáltam másra gondolni, nem ment. Kínomban már báránykákat számolgattam, de miután bárányok helyét átvették a félmeztelen Robok, feladtam. Dühösen másztam ki az ágyból és most már nem csak Robot, de magamat is utáltam. Csak neki lett igaza és inkább vállalom a kockázatot…egyáltalán hogy gondoltam, hogy kibírom? Még egy emelettel lejjebb is kívánom…rémes. Jó, nem mintha a világ másik végén nem ugyan ez lenne a helyzet.

Csendesen felsompolyogtam a lépcsőn – ahol tizenöt perce még elszántan, lefele tartottam – és halkan benyitottam a szobába. Nem várt ott semmi csak a néma csönd és a sötétség. Becsuktam az ajtót és az ágy mellé léptem, olyan halk voltam, hogy még én sem hallottam a saját lépteim. Felmásztam az ágyra, de ahelyett, hogy befeküdtem volna mellé, fogtam és lerántottam a takarót róla és ráültem a csípőjére. Még ebben a félhomályban – a szemem már valamennyire hozzá szokott a sötéthez – is láttam, ahogy elvigyorodik. Kezeivel végigsimított a combjaimon, az arcán továbbra is elégedett vigyor csücsült. Azt hittem felpofozom.

- Tudtam, hogy nem fogod kibírni! – közölte tudálékos hangnemben és feltápászkodott, hogy fejünk egy szintbe kerüljön.
- Fogd be! – utasítottam mosolyogva és megragadtam a tarkójánál. Nem kellett sokat erőlködnöm, nyelve olyan hévvel kutatta fel az enyémet, hogy azt hittem ott helyben elájulok az izgalomtól. Sürgetőleg beletúrtam a hajába, azt hiszem nem tudtam hol levezetni a gyötrő vágyakozást utána. Pedig itt volt, de mégsem volt elég. Éreztem, ahogy a gyomrom remegni kezd, minden porcikám vágyott utána. Kezeivel benyúlt a pólóm alá, lassan simítva fel és le a hátamon, majd kezei előre vándoroltak, óvatosan megmarkolva a melleimet. Halk sóhajok szakadtak fel torkomból, ahogy kezei finom, de határozott mozdulatokkal kényeztettek. Lehunyt szemmel csókolgattam a nyakát, a kulcscsontját és végül a mellkasát, miközben csípőmet lágy ritmusban ringattam. Ugyan az alsóneműk elválasztottak minket egymástól, de Rob ajkait így is torokhangú nyögések hagyták el. Azt hiszem eddig bírta.

Elsőként kezei csípőmet szorították, majd vadállatként letépte rólam a pólót és olyan gyorsan fordított maga alá, hogy már csak azt vettem észre, hogy ő van fölöttem és ajkai egyre intenzívebben szívogatják a nyakamat. Aztán a mellkasomat és a melleimet sem tudta kihagyni, amitől csak még jobban extázisba kerültünk, mind a ketten. Lágyan körözött nyelvével a mellemen, majd a hasamon is folytatta az izgató műveletet. Annyira el voltam varázsolva a kényeztetése által, hogy már csak arra eszméltem, hogy a tangám eltávolította az útból és tovább haladt. Vergődve szorítottam a lepedőt és próbáltam visszatartani magam. Rájöttem, hogy ezt nem bírom ki és visszarántottam Robot magam fölé, mert úgy éreztem menten sikító rohamot kapok attól, amit csinál. Vigyorogva hajolt vissza ajkaimhoz, de a gonosz terv már formát öltött fejemben. Ezt te sem úszhatod meg… Magam alá gyűrtem és egy rántással letéptem róla az alsónadrágját. Ajkaitól haladtam lefelé, hogy végre én is kínozzam kicsit. Ő sem bírta sokkal tovább, alig, hogy belekezdtem kényeztetésébe, újra fölötte találtam magam.

A néma csöndbe szinte belehasított vad zihálásunk, egymás iránti vágyunk tökéletes bizonyítékaként. Ha valaki egy éve azt mondja nekem, hogy hamarosan remegni fogok a Rob iránti vágy miatt és nem tudok majd élni nélküle, azt tuti szembe röhögöm. Pedig ez történt, és már nem tudom elképzelni az életem nélküle, szükségem van rá, mint a levegőre. Amit már vagy két perce nem kapok…hiába diktáltam csípőmmel eszeveszett ritmust, Rob elégedetten szemlélte rajta ringó testemet. Zavarba ejtően nézett, nem inkább bámult engem, arcán elragadott mosollyal. Kezei – amik még az imént a fenekemet markolászták – most a csípőmön nyugodtak. Megfogtam őket és lassan felvezettem a melleimre és elégedett nyögésekkel élveztem, ahogy birokba veszi őket. Lassan felült hozzám és a fülemhez hajolt, nem tudtam mit akar.

- Halkabban cica! – suttogta kéjtől érdes hangján.
- Jo. Johh… igyekszem! – nyögtem, de megint túl hangosra sikeredett a mondat vége, mire kezdtem zavarba jönni. Hirtelen maga alá fordított és abbahagyta a mozgást. Morcosan néztem rá.
- Utálom, hogy ezt kellett mondanom, hiszen tudod, mennyire imádlak hallgatni! – mosolygott elkáprázatóan.
- Tudom, tudom csak folytasd már! – kérdtem kínlódva és a csípője köré fontam lábaim. Nevetve a sürgetésemen belecsókolt a nyakamba és eleget tett kérésemnek. Kínlódva próbáltam visszatartani a feltörni vágyó sikolyaimat. Hol a kezem szorítottam a szám elé, hol a takarót húztam oda, hogy az anyagot beharapva akadályozzam magam. Ám teljesen így sem sikerült visszafogni magunkat, de tény, hogy jóval halkabbak voltunk. Rob arcát a vállamba temette és úgy nyomott el egy kiáltást, miközben a ritmusunk egyre csak gyorsult.

Éreztem, hogy már nem vagyunk messze és nemsokára elér minket az édes megsemmisülés. Rob ajkait az enyémhez rántottam, eszemet veszte csókoltam, miközben testünk egyszerre feszült meg. Csókunk elnyomta kielégülésünk végső hangját. Rob teste ernyedten hullott rám, de nekem még ez sem volt elég, ezért szorosan magamhoz öleltem. Kapkodtuk a levegőt, örült ritmusban dobogott a szívem és az övének eszeveszett ritmusát is éreztem. Néhány perc múlva morogva próbáltam megakadályozni Robot, hogy lemásszon rólam. De csak nevetve eltávolodott tőlem, majd magához húzta még mindig remegő testemet.

- Gyere te kisvadmacska – sóhajtott, miközben gondosan magunkra húzta a takarót.
- Most nem is voltam vad – kuncogtam a mellkasába.
- Ez igaz! Viszont annál hangosabb – nevetett fel.
- Mi? Nagyon? – kérdeztem kétségbeesetten és rákaptam a tekintetem.
- Nyugi, időben szóltam és aztán már visszafogtuk magunkat! – mosolyogott, de nekem akkor is eszembe jutott, miért is nem akartam itt szeretkezni vele.
- Ugye a szüleid tuti nem…
- Nem, nem hiszem, hogy meghallották! – rázta a fejét – Amúgy meg az sem érdekel, ha igen!
- De engem igen! Nagyon kellemetlen lenne és illetlenség is! Ezért nem akartam – suttogtam és visszadöntöttem fejemet a mellkasára.
- Szerintem nincs miért aggódni, nem hallották! – lágyan elkezdte simogatni a hátam. Lassan az álom is elnyomott minket. Eleve is fáradtak voltunk, és erre még rá is segítettünk.

Reggel egy pillanatra meglepődtem és nem tudtam hol is vagyok. Aztán visszakúsztak a fejembe a tegnap este emlékképei. Mosolyogva megfordultam, hogy jó reggelt kívánjak Robnak, de nagy meglepetésemre egyedül feküdtem az ágyban. Sem cetli, de semmi egyéb magyarázat sem volt. Biztos a szüleivel van. Gyorsan elmentem zuhanyozni, majd felöltöztem és végül elindultam a konyha felé.
- Jó reggelt! – köszönt Clare kedvesen, mikor észrevett az ajtóban.
- Jó reggelt! – mosolyogtam vissza.
- Nos, hogy aludtál? Kényelmes volt az ágy? – érdeklődött, mire nekem csak egyetlen dolog jutott az eszembe: a tegnap esti akciónk Robbal. Talán mégis meghallottak valamit… teljesen lefagytam a gondolatra, kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam.
- Remekül! Rob merre van? – gyors témaváltás…szép volt Kristen!
- Richarddal elmentek a pékségbe, hoznak reggelit. Régen sokszor tették meg ezt az utat reggelente. De ha nagyon éhes vagy, szívesen összeütök neked valamit! – ajánlotta és már nyúlt is a hűtő felé.
- Nem, köszönöm! Csak nem tudtam hol van, mikor felébredtem – kihúztam egy széket és helyet foglaltam rajta.

- A lelkemre kötötte, hogy szóljak hívd fel, ha felébredsz mielőtt hazaér. Nem szívesen hagyott itt, folyton csak azt hajtogatta, inkább megvárja míg felébredsz és veled majd elmegy. Aztán mégis sikerült rávenni, mondtam, hogy majd én vigyázok rád – mesélt Clare, miközben pakolászott. – Tudod, nagyon örülök nektek?! Bár, azt hiszem, ezt nem kell mondanom. Már mióta először megláttalak tudtam, hogy tökéletes leszel a fiamnak. Vagyis csak reméltem, hogy egyszer együtt lesztek. Láttam, hogy néz rád…Annyira más volt, mikor te a közelben voltál. És most még inkább megváltozott! Nem emlékszem mikor láttam ennyire kiegyensúlyozottnak és boldognak, mint most. Megmondom őszintén, mikor a New Moon forgattátok, kicsit aggódtam érte. Olyan magába fordult és rosszkedvű volt folyton mikor beszéltünk, nagyon féltettem! Aztán mostanság meg mintha kicserélték volna, mindig vidám, a telefonba. Nem tudtam, mi történt vele, mi idézte elő nála ezt a nagy változást, de most már tudom, hogy te voltál! Öröm rátok nézni. Igaz keveset voltunk együtt tegnap, de pont eleget, ahhoz, hogy lássam mennyire sugárzik rólatok a boldogság. Jó látni, ahogy egymásra nézetek, komolyan! Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy álmom vált valóra! – ledöbbenve hallgattam Clare szavait. Nem hittem volna, hogy Ő bármit is észrevett a Rob és köztem alakuló dologból, mikor Vancouverben járt. Most már belátom, rosszul hittem! Egy anyát sosem szabad alábecsülni, ők mindig mindent tudnak. Talán azt is, amit mi még csak sejtünk. Az pedig, hogy ekkora öröm neki az, hogy én vagyok Rob barátnője, álmomban sem gondoltam volna. Minden esetre ennél boldogabb nem is lehetnék. Nagyon fontos volt nekem, hogy elfogadjanak. De ez már több annál, egyenesen szeretnek.

- El sem hiszed, mennyire jól esnek a szavaid! Féltem tőle, hogy esetleg nem találtok elég jónak, vagy nem is tudom minek, Rob mellé! – motyogtam zavartan.
- Jaj, el sem hiszem, hogy ilyenek jártak a fejedben! Te és Rob tökéletesek vagytok együtt. Ismerem a fiam, tudom milyen és mire van szüksége. Ez pedig te vagy! Boldog veled, csak a hülye- már elnézést a kifejezésért -, nem látja ezt! Te vagy neki a megfelelő nő, Kristen! – mosolygott és leült mellém, hogy megfogja a kezem.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretem! – csúszott ki a számon. Nem szoktam ennyire őszintén beszélni az érzelmeimről, nem vagyok az a fajta.
- Ha csak fele annyira, mint látszik, akkor már boldog vagyok! – nevetett fel önfeledten, amire nekem is nevetnem kellett.
- Én el tudom képzelni! – jött be nevetve Lizzy is. – Nyugi, csak az utolsó mondatokat hallottam és csak azért nem jöttem be, hogy ne zavarjak! – mentegetőzött.
- Ugyan, semmi titkos dologról nem volt szó! – felelte kedvesen Clare.

- Amúgy a bátyámmal mostanság nem nagyon lehet másról beszélni csak rólad, Kristen! Bármikor telefonálok neki, egy órán keresztül rólad beszél! – mondta Lizzy, miközben ő is leült. Elpirulva kezdtem volna mentegetőzni, de nem hagyta. – Nem mintha zavarna, sőt… nagyon örülök, hogy ilyen boldog! Örömmel hallgatom. Mintha kicserélték volna… már sehol sincs a harapós, magába forduló bátyám! Szóval, köszi Kris! – rám kacsintott, majd Clarehez fordult, hogy panaszkodjon egy kicsit. Kicsit talán idiótán hangzik, de még ezt is jó volt hallani. Ritkán hallok hétköznapi dolgokról panaszokat…
- Azt hittem sosem érünk haza! – hallottam meg Rob hangját az előszobából nem sokkal később. Gyerekes izgalommal vártam, hogy végre belépjen az ajtón. A szívem hevesebben kezdett verni, úgy éreztem menten kiugrik a helyéről. Türelmetlenül fészkelődtem a széken, amin a két lány csak mosolygott. – Apa az egész boltot… cica! – amint észrevett abba hagyta a panaszkodást, és vigyor terült szét azon a cuki pofiján. – Már ébren vagy? Miért nem hívtál?... anya! – durcásan Clare felé fordult.

- Clare szólt nekem! – mondtam rögtön. – Csak tudtam, hogy nemsokára jössz, felesleges lett volna telefonálni! – felpattantam a székről és felé indultam.
- Sosem felesleges! – dünnyögte az orra alatt, de amint elérhető távolságba kerültem, azonnal a csípőm után kapott. Gyengéden magához húzott, egy elkáprázató mosoly kíséretében. A fejemben megint villogott a piros lámpa - túl sokan vannak körülöttünk szöveggel-, de valahogy nem érdekelt. Hagytam magam, kezeimet összekulcsoltam a nyaka körül és vártam a csókot. Óvatosan puszit nyomott ajkaimra, majd végre nyelve rátalált az enyémre. Szédelegve mentem bele a játékba, ami neki nagyon tetszett. Aztán megszakítottam a csókot, amit fujtatva konstatált. Elmosolyodtam a reakcióján és a többiek arcát elnézve, őket is mulattatta a látvány.
Csendben megreggeliztünk Rob családjával, aztán sajnos mennünk kellett. Calreék is nagyon szomorúak voltak, hogy ennyi volt a látogatásunk, de sajnos mennünk kellett a rajongói találkozóra és a sajtókonferenciára.

Elbúcsúztunk tőlük, de nem sok időre, hiszen néhány nap múlva találkozunk a premieren.
Nos, a sajtókonferencia unalmas volt a szokásos kérdésekkel és a szokásos válaszokkal! A rajongók nagyon örültek nekünk, igazán édesek voltak. Azt hiszem, szeretem a londoni rajongókat, olyan normálisak. Aztán egy esti géppel tovább repültünk Madridba. Itt is volt minden, ami kell…este még vacsorázni is elmentünk, kicsit beszélgetni. Aztán meg már Münchenben voltunk.

Annyira gyorsan történt minden, hogy alig fogtam fel a dolgokat. Talán elfáradtam a végére…London után nekem már csak foszlányok maradtak meg. Talán, mert ott nagyon jól éreztem magam. Remélem egyszer hosszabb időt tölthetek ott Robbal! Szeretem a családját és ők is szeretnek engem! És szeretném jobban körbe járni Londont. Tizenötödikén délután, már ismét Los Angelesben voltunk. Én haza mentem, mert anyuék régen láttam, Rob pedig a hotelban pihente ki fáradalmait. Holnap úgyis újra együtt leszünk!

Reptéren:
http://i41.tinypic.com/ogawlg.jpg
http://i44.tinypic.com/2jttvm.jpg
Khm…:D
http://i44.tinypic.com/k197q8.jpg

Londoni rajongó találkozó:
http://i39.tinypic.com/33uu2ih.jpg

Madridi esemény:
http://i44.tinypic.com/280znn.jpg
http://i41.tinypic.com/beihoo.jpg

Münchenben:
http://i44.tinypic.com/6r61xt.jpg
http://i39.tinypic.com/2nbd9co.jpg

Érkezés LA-be:
http://i43.tinypic.com/2v9wwhc.jpg