4. fejezet

Akkor most mi van?

- Neee – felnyögtem és kinyomtam a telefonom a mai reggel legalább ötödszörre. Fel kell kelned Kristen, fel kell kelned, ismételtem magamnak. Lerúgtam magamról a takarót és elmentem zuhanyozni. Öltözködés alatt ráébredtem, hogy ma van Rob szülinapja és nekem ötletem sincs, hogy mi a büdös francot vegyek neki.

- Jó reggelt! Két tejeskávét szeretnék rendelni… nem, a 434- es szobába, de kérem ne kopogjon be. Előtte fogom várni…ennyi lesz, köszönöm! – gondoltam miért ne ébresszem kávéval, ráadásul így biztos én leszek az első, aki felköszönti.

Öt perccel később már ott álldogáltam a szobája előtt és vártam, hogy hozzák a kávét. Nem is kellett sokáig várnom, három perc múlva már két gőzölgő kávával a kezemben álltam a szoba előtt. Na, ja. Már csak az a kérdés, hogy hogyan fogok bejutni, mert erre természetesen nem gondoltam, amilyen barom vagyok. Ekkor láttam meg a szobalányt:

- Elnézést be tudna engedni? – olyan kedvesen szóltam hozzá, amilyen kedvesen csak tudtam.
- Sajnálom kisasszony, de nem lehetséges! – felelte.
- Van kulcsa, nem? – kezdtem dühbe gurulni, könyörgöm itt állok két kávéval a kezemben, nem gondolhatja, hogy ki akarom rabolni ezt a szaros szobát. Erre csak bólintott. – Akkor nem látok akadályt! – folytattam elégedetten.
- Itt lakik? – kérdezte.
- Igen! – gondolkodás nélkül rávágtam. – Csak nem vittem el a kulcsot, mikor a kávéért mentem! – úgy hazudtam, mint a vízfolyás, de ha ez kell hozzá...
- Máskor használja a szobaszervizt! – fintorogva ugyan, de kinyitotta az ajtót.
- Úgy lesz és köszönöm! – rávigyorogtam és berúgtam az ajtót magam mögött.

Átvágtam a nappalin és a hálószobába siettem. Jól sejtettem, Rob még aludt. Természetesen félmeztelenül, oldalt fordulva és a takaró alig volt rajta. Egy pár percig csak álltam fölötte és néztem. Közben pedig azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha rávetném magam. Utólag csak ki tudnám magyarázni valahogy, ha nem tetszik neki.

Mondjuk megbotlottam és ráestem… Persze, igazán hihető lenne. Inkább elvetettem az ötletet. Leültem mellé és megsimítottam az arcát. Semmi reakció. Megismételtem és a nevét is mondtam hozzá. Megint semmi.
- Rob! – megcirógattam a karját. Erre végre megmozdult. De ennyi volt. Már épp azon voltam, hogy keresek egy sípot, mikor végre megszólalt:

- Hmm…Kristen! – sóhajtotta és hasra fordult. Már akartam mondani, hogy végre sikerült felébrednie, mikor láttam, hogy egyáltalán nincs ébren. Pedig azt mondta, hogy Kristen. De, ha nincs ébren és mégis kimondja a nevem, akkor… akkor rólam álmodik! A kezdeti öröm azonnal átcsapott felismerésbe. Biztos csak valami hétköznapi álom, amit Kellanról vagy Ashleyről is álmodni szokott.

Elég, ébredj fel Csipkerózsika! Ez itt nem egy tündérmese és Ő nem a herceg fehér lovon. Legalábbis nem az én hercegem. Visszatérve a valóságba, elkezdtem simogatni az arcát, a karját és közben ismét szólongattam. Végre kinyitotta a szemét és eléggé meglepett fejet vágott.

- Boldog születésnapot! – rámosolyogtam és nyomtam az arcára egy puszit. Nagyokat pislogott, aztán észbe kapott.
- Köszönöm! – mondta rekedt hangon. – De hogy kerülsz ide? – kérdezte.
- Hosszú, majd elmondom. – legyintettem - De előbb igyuk meg a szülinapi kávédat egy cigi kíséretében az erkélyen! – elvettem a kávét a tálcáról és a kezébe nyomtam.
- Oké! – kimászott az ágyból, előhalászott egy köntöst valamelyik ruhakupacból és kimentünk az erkélyre.

Csak néztem az álmos fejét és a bozontos haját, amiről leginkább egy madárfészek jutott az eszembe. Általában össze-vissza áll az a hajnak nevezett izé a fején, de most extra kócos volt. Nem mintha ez nem tette volna őrjítően szexivé.
- Szóval hogy jutottál be? – még egyet kortyolt a kávéból és kíváncsian várta, hogy válaszoljak.
- A szobalány engedett be. – nem akartam kifejteni, hogy mit hazudtam az ügy érdekében.
- Oh. – nem faggatott tovább, pedig azt hittem pontosabb választ akar.
- Tudtad, hogy beszélsz álmodban? – rá vigyorogtam, Ő pedig majdnem megfulladt a kávétól.

- Mit… mit mondtam? – kérdezte krákogva.
- A nevem. – feleltem elégedetten. Nem válaszolt csak zavartan elfordította a fejét és lebámult az erkélyről. – Elmondod, mit álmodtál? – érdeklődtem.
- Nem emlékszem. – megrántotta a vállát. Nem tudom, hogy igazat mondott-e. Bár ha emlékezne biztos elmondaná. Ebből is látszik, hogy nem volt fontos.

Leültem a kanapéra és megvártam, hogy elkészüljön.

*

A forgatás jól halad, annak ellenére, hogy Robbal sokat nevetünk. Emiatt nem egyszer kellett újra venni a jeleneteket. Chris meg is jegyezte, hogy milyen jó kedvünk van ma.

- Oké, emberek mára ennyi! – Chris felpattant a rendezői székből és hozzánk sétált. – Elengedlek titeket, este találkozunk. – vállon veregette Robot és elment.
Visszamentünk a szállodába és a liftben elköszöntem Robtól:
- Menjünk együtt vagy ott találkozunk? – kérdezte.
- Nyolcra ott leszek az étteremben! – feleltem és kiszálltam a liftből.

Persze a nyolcból fél kilenc lett, mert nehezen tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel. Nem szoktam ezen rágódni, de ma valahogy érdekelt hogy nézek ki. Egy farmert vettem fel és hozzá egy világos, csinosabb pántos felsőt. Meg persze az is közre játszott a késésben, hogy Chris ugyan elengedett minket előbb, de az is hat óra volt és sokat is szöszmötöltem. Arról nem is beszélve, hogy Rob ajándékát is meg kellett vennem.

Egy ezüstláncot kap, egy szintén ezüst medállal, amire rágravíroztattam, hogy Rob. Mivel én mindig így hívom. A másik oldalára meg kicsiben, hogy Kristentől és alá, hogy 2009.05.13. Remélem tetszeni fog neki, bár nem nagy szám. Ez mindig emlékezteti majd rám, ha akarja, ha nem.

Bár fél órás késéssel futottam be, még így sem volt ott mindenki. Rob szeme azonnal felcsillant amint meglátott, és nekem is mosolyognom kellett. Felkelt az asztaltól, ahol még csak Ő, Chris, Ashley, Jackson és azt hiszem az édesanyja ült.

- Szia! – megállt előttem, én meg átnyújtottam neki a dobozkát. Meglepetten, de elvette.
- Még egyszer Boldog Születésnapot! – mondtam mikor kinyitotta – Nem valami kreatív, de remélem tetszik! – figyeltem, hogy mit reagál és úgy láttam örül neki.
- Oh, Kristen köszönöm szépen, ez gyönyörű! – átölelt és én lehunytam a szemem, figyelmeztetnem kellett magam, hogy mások is vannak ott.

- Örülök, hogy tetszik! – rámosolyogtam. Elengedtük egymást és az asztalhoz mentünk.
- Anya! – erre a megszólításra egy fiatalos szőke nő fordult felénk – Ti még nem ismeritek egymást. – az anyukája felállt és elénk lépett – Ő Kristen! És Ő pedig az anyukám!
- Jó estét, Kristen Stewart vagyok! Örülök, hogy megismerhetem! – kinyújtottam felé a kezem, de ahelyett, hogy megfogta volna felnevetett és átölelt. Ilyen barátságosak az angolok?
- Claire Pattinson, és kérlek tegezz! – mondta kedvesen miután elengedett.

- Ö, oké! – kicsit zavarban voltam. Rob visszaterelt minket az asztalhoz. Én Claire mellett kaptam helyet, akinek a másik oldalán a fia ült.
- Sokat hallottam már rólad, Kristen! Örülök, hogy végre találkozunk. – Claire felém fordult és kedvesen mosolygott.
- Igazán? Remélem csak jókat! – nem nagyon tudtam mit felelni. Bár örültem, hogy Rob beszél néha rólam.
- Abban biztos lehetsz! – kedvesen megszorította a kezem. Mint általában, biztos megint meglátszott rajtam, hogy zavarban vagyok.

Aztán jól elbeszélgettem vele. Főleg ő kérdezett az életemről, az őrületről … Néha én is ki tudtam belőle húzni pár információt, de nem sokkal lettem okosabb. Elnézést kértem és kimentem a mosdóba és kicsit megigazítottam a hajam. Túl sokat piszkáltam, nem is inkább turkáltam az este folyamán. Nem ártott kicsit helyrepofozni.

Visszafelé nem ültem le, hanem Robhoz siettem. Mögé álltam, kicsit lehajoltam, hogy jobban hozzáférjek a füléhez. Közben az egyik kezemet a mellkasára csúsztattam, lassan végigsimítva rajta és a fülébe súgtam, hogy menjünk ki cigizni.

- Oké! – felelte. Felnéztem és láttam, hogy Ash kikerekedett szemekkel bámul minket. Gyorsan elengedtem Robot és felegyenesedtem. Nem értem, hogy feledkezhettem meg magamról. Azonnal Claire felé néztem, aki csak mosolygott a reakcióm láttán, ezek szerint ő is végignézte a kis akciómat. Hogyne nézte volna. Ráadásul a díszpáholyból, Rob mellől.

Elindultunk kifelé, Rob nem úgy tűnt, mint aki észrevette a bent zajlottakat. Aztán rájöttem miért. Mert becsiccsentett, alig, de azért észrevehetően.
Ezért, mikor visszamentünk én is inni kezdtem, nehogy már lehagyjon. Érdekes módon nem rúgtunk be, jó olyan marha sokat nem is ittunk.

Induláskor én előre mentem és a taxiban vártam be Robot és Claiert. Szegényeket elkapták a fotósok, Rob gyorsan rá is parancsolt a sofőrre, hogy induljon, mikor beszálltak. Claire-el a szállodáig még beszélgettünk, majd elbúcsúztam tőlük.

Idegesen járkáltam fel-alá a szobámban, mert nem ott akartam lenni, hanem egy emelettel feljebb. Azon vitatkoztam magammal, hogy felmenjek vagy ne. Mindig oda lyukadtam ki, hogy ha akarna lejönne. Viszont ott volt az a tény, hogy ő még talán nálam is jobban meggondolja a dolgokat. Én nem is szoktam ilyen lenni, nem szoktam ilyen kibaszott sokat agyalni a dolgokon. Az igazi énem azonnal, gondolkodás nélkül felmenne. Ez az, hallgass az igazi Kristenre, aki tudja mit akar. Oké!

A liftben még egyszer eszembe jutott, hogy ezt lehet, hogy rohadtul nem kéne, de az igazi Kristen megint meggyőzött az ellenkezőjéről. Nagy levegőt vettem és bekopogtam.
- Kristen! Hát te? – Rob csodálkozva nyitott ajtót.
- Bejöhetek? – igaz, csak udvariasságból kérdeztem.
- Persze! – odébbállt, hogy be tudjak menni.

- Mit szeretnél? – becsukta az ajtót és elém állt.
- Beszélni veled! – mi? Ezt miért mondtam? Kurvára nem beszélni akarok vele…
- Miről? – látszott rajta, hogy furcsállja.
- Jó, igazából nem beszélni akarok veled! – összeráncolta a szemöldökét, így nézett tovább.
- Akkor mit akarsz? – tényleg ennyire érthetetlen? Akkor megint nekem kell lépni.

- Ezt! – elé álltam és megcsókoltam. Éreztem rajta, hogy meglepődik, de gyorsan reagált. Közelebb húzott magához és tudtam, hogy végre megkaphatom, amire vágyom. Egyre szenvedélyesebben játszottunk egymás ajkaival. Míg nem ajka a nyakamra vándorolt, így szabadon hagyva a számat és magam is meglepődtem, hogy mennyire kapkodok levegő után.

Leszedtem Robról az inget és a pólót is, hogy hozzáférjek a mellkasához és végigcsókolhassam. Tetszett neki, nem csak az ajkát elhagyó halk sóhaj volt a bizonyíték, hanem az, hogy egy másodperc alatt lehúzta rólam a vékonyka toppot és a melltartóm mentén csókolt végig. Ajkaink ismét találkoztak és egyre követelőzőbben ostromolták egymást. Nem mondanám halk nyögésnek, ami elhagyta a számat, mikor Rob keze becsúszott a nadrágomba.

Lehet, hogy el kellett volna szégyellnem magam, de valahogy most nem tudtam ezzel foglalkozni. Csak azt akartam, hogy ne hagyja abba, de ettől nem kellett félnem. Vadul a nappaliban álló egyik fotel hátuljának ütköztünk, de még ez sem volt gond, megoldotta a helyzetet. Felemelt és ráültetett a háttámlára. Mosolyogva rántottam vissza magamhoz, tetszett, hogy ilyen szenvedélyes.

Két lábamat a csípője köré kulcsoltam, nehogy egy centivel is hátrébb tudjon húzódni. Már éppen a melltartóm csatjánál járt a keze, míg én a nadrágját gomboltam ki, de ekkor kopogtak. Egy pillanatra mind a ketten megmerevedtünk.

- Ne, kérlek ne nyisd ki! – nyögtem.
- Eszemben sincs. – újra csókolni kezdett, de megint kopogtak.
- Kisfiam, ott vagy? – Rob a nyakamba temette a fejét és úgy suttogott:
- Muszáj!

- Tudom! – szorosan öleltük egymást még pár másodpercig, hogy legalább egy kicsit lehiggadjunk, majd sóhajtva elhúzódott. Lemásztam a háttámláról és a ruháimat kezdtem keresni.
- Egy pillanat! – kiabálta és Ő is öltözni kezdett. Komolyan mondom, meg fogok őrülni! Hogy lehetséges, hogy mindig közbejön valami? Rob az ajtóhoz lépett és kinyitotta.

- Már azt hittem nem vagy itt! – Claire belépett és, amint meglátott megdöbbent, majd zavartan kapkodta a szemét köztem és Rob között. – Oh, ha megzavartam valami, akkor inkább megyek! Csak beszélgetni akartam, de majd máskor. – már fordult is kifelé.
- Nem, Claire maradj csak! Mi csak…mi… én inkább most megyek! – dadogtam össze-vissza, mint egy idióta.

- Kristen! – Rob könyörgően nézett rám.
- Majd máskor folytatjuk! – rámosolyogtam, de amint megláttam Claire arckifejezésén a döbbenetet gyorsan megtoldottam a mondatot. – A beszélgetést. Jó éjt! – mondtam gyorsan és eljöttem. Már így is elég ciki volt.

Bedőltem az ágyba és próbáltam magam lenyugtatni, ami nem volt egyszerű. Miért nem mondtam, hogy jöjjünk át az én szobába, akkor nem zavart volna meg minket senki. Bár ki a franc gondolta, hogy Claire pont most akar vele beszélni.

Vagy megvárhattam volna, hogy mit akar, aztán ha elment folytathattuk volna. De nem lehetek ilyen önző, olyan keveset találkozik az anyukájával. Igazából úgy tűnt, mint aki el akarja küldeni, de mindegy, majd máskor. Csak ez már a sokadik alkalom, hogy nem jön össze valami miatt.

*

Másnap a forgatáson úgy viselkedtünk, mintha semmi sem történt volna. És tényleg nem is történt semmi. Este elköszöntem Claire-től, mert holnap haza megy. Talán akkor lesz esélyünk bepótolni dolgot.


*

Péntek este, a még Vancouverben lévőkkel elmentünk vacsorázni és egy cigi szünetben tudtam beszélni Robbal.
- Sajnálom az estét! – mondta lehajtott fejjel. Elhiheti, hogy én is. De még mennyire.
- Ugyan! – legyintettem, mintha könnyedén venném. Rob felnézett és Ő is úgy tűnt, mint, aki könnyedén veszi.
- Igaz, legalább nem követtünk el hibát! – na, jó, tényleg ennyire könnyedén veszi? Hibának érezné, ha lefeküdtünk volna?

- Hibát? – rákérdeztem tudnom kellett, hogy tényleg így érzi-e.
- Igen. Egy ilyen dolog könnyen elronthatja a barátságunkat. Nem valószínű, hogy tudtuk volna kezelni a helyzetet. – olyan könnyedén mondta, hogy hihetetlenül hülye libának éreztem magam, amiért azt hittem, hogy jelentett volna neki valamit. Hogy jelentek neki valamit és azért akar lefeküdni velem. De ezek szerint csak kell neki valaki, akin kiélheti a vágyait…
- Jah. – meglepettségemben csak ennyit bírtam kinyögni.
- Vagy te nem így látod? – kérdezte.

- De, igazad van! – nem adhatom ki magam. Nem láthatja mennyire bánt a dolog, az amit mondott.
- Akkor nincs gáz ugye? Úgy értem még barátok vagyunk! – mosolygott.
- Barátok, hogyne! – próbáltam olyan könnyedén mondani, amennyire csak lehetséges.

(Rob szemszöge)

Kristennel kimentünk cigizni és úgy éreztem végre beszélnünk kell arról, ami majdnem megtörtént. Biztos megbánta, hiszen nem is hozta szóba. Nyilván örül, hogy nem történt semmi.
- Sajnálom az estét! – lehajtottam a fejem és vártam, hogy ő folytassa.
- Ugyan! – felelte könnyed hangnemben. Jól tippeltem, nem bánja a dolgot. Mármint, nem bánja, hogy nem történt meg.

- Igaz, legalább nem követtünk el hibát! – nem akartam, hogy rájöjjön, mennyire bánom, hogy megzavartak minket. Igaz, úgy tűnik neki tényleg csak egyéjszakás kaland lett volna.
- Hibát? – mintha meglepődött volna. Lehet, hogy nem erre számított és mégis… nem, az nem lehet. Látom rajta, hogy nem. Elég őszinte, elmondaná, ha akarna valamit. Ráadásul tisztában kell lennie vele, hogy mennyire oda vagyok érte.

- Igen. Egy ilyen dolog könnyen elronthatja a barátságunkat. Nem valószínű, hogy tudtuk volna kezelni a helyzetet. – vagyis én nem tudtam volna, de ezt mégsem mondhatom ki így.
- Jah. – meglepettnek tűnt. Talán nem számított rá, hogy belátom hiba lett volna. Óriási hiba. Tényleg az lett volna, ha hagyom magamnak, hogy megkóstoljam a tiltott gyümölcsöt. Ha ízelítőt kapok abból, ami úgysem lehet az enyém… igen az végzetes hiba lett volna.

- Vagy te nem így látod? – még meg kellett kérdeznem, reménykedtem benne, hogy azt mondja nem lett volna hiba és, hogy velem akar lenni. Csak velem, én kellek neki.
- De, igazad van! – mondta könnyedén. Az utolsó reményem is elszállt. Kész, én nem reménykedem tovább, véget vetek a dolognak. Nincs több hiba. Soha.

- Akkor nincs gáz ugye? Úgy értem még barátok vagyunk! – tudnom kellett, legalább ennyi. Nem bírnék távol lenni tőle. A barátaim azt mondják imádok szenvedni és kínozni magam. Lehet, hogy igazuk van. De látnom kell, tudnom, hogy van. Ha csak barátként, de van nekem.
- Barátok, hogyne! – még mindig könnyed volt. Biztos örül, hogy nem kell azzal foglalkoznia, hogy ne bántson meg.

Kristenék elhagyják az éttermet:

http://i47.tinypic.com/2947411.jpg

Rob szobája:

Nappali:

http://i46.tinypic.com/2ewfcw6.jpg

Hálószoba:

http://i47.tinypic.com/2djvsew.jpg