3. fejezet

Vita és békülés

(Rob szemszöge)

A sofőr becsukta az ajtót és a kocsi hamarosan elindult. Kristen felhúzta a válaszfalat és áthajolt hozzám. Újra megcsókolt, amire válaszoltam is. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ő is akarta az első csókunkat, ami még az étterem előtt történt. És most pedig a szállodába tartunk…

Kényelmetlen volt így a csók, ezért Kristen felkelt a szemben lévő ülésről, teljesen hátra nyomott az enyémben és az ölembe ült. Lovagló ülésben ült rajtam és keze mindenfelé kalandozott. Egyre követelőzőbb volt a csókja, egyre erősebben szorította a tarkómat, ami ellen nem volt kifogásom. Inkább a helyet nem tartottam megfelelőnek, bármelyik pillanatban megérkezhetünk, hiszen a hotel nincs messze, én pedig nem tudom mennyi ideig tudom még visszatartani magam. Főleg ha így folytatja…

- Kristen! – elkaptam a kezét, mikor elkezdte felgyűrni a pólómat.
- Mi van? – sóhajtott.
- Talán, ezt nem itt kéne! Mindjárt a szállodában vagyunk – zavartan lenézett, nyilván nem arra számított, hogy én fogom leállítani és nem is tettem volna, nem ha egy szobában vagyunk. Régóta vágyom rá, mondjuk nem így, de ez is bele tartozik.

Sokszor képzeltem el, hogy milyen lehet igazából megcsókolni, de sosem gondoltam, hogy egyszer sor kerülhet rá. Sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem. Arra pedig nem is mertem gondolni, hogy tovább is juthatunk.
Kifújta a levegőt, miközben lemászott az ölemből és visszaült velem szembe. Ebben a pillanatban a kocsi megállt és a sofőr kinyitotta az ajtót, mi pedig kiszálltunk.
- Elnézést fiatalok, de nem bánnák, ha készítenénk egy közös fotót? – kérdezte udvariasan a sofőr.

- Persze! – beálltunk mellé és megkért valakit, hogy fotózzon. Majd azt kérte, hogy rólam és Kristenről is had készítsen egyet. Kristen mellém állt, én pedig átöleltem.

Sietősen lépkedtünk a szálloda felé.
- Várj meg itt, hozom a kulcsot! – elment a recepcióhoz, én pedig engedelmesen ott álltam. Azon morfondíroztam, hogy én is vigyem-e a kulcsom. Vagy akkor most tényleg az ő szobájába megyünk és megtörténik? Hiszen, azt mondta, hogy hozza a kulcsot, akkor az enyém nem kell. Öcsém, olyan vagyok mint egy kamasz az első alkalom előtt. Izgultam, nem akartam csalódást okozni neki.

Visszajött meglengette a kulcsot az orrom előtt és a lift felé indult, én követtem. Egyre jobban izgultam, ahogy közeledtünk a szobához. De arra nem számítottam, hogy valami is megzavarhatja a tervünket. De tévedtem.

- Jézus Nikki, jól vagy? – Kristen oda állt Nikki mellé, aki fancsali képpel szállt ki a liftből.
- Oh, Kristen. Végre, már hívtalak is! Beszélnem kell veled! – Nikki szeme könnybe lábadt.
Huh, remélem nincs nagy gond, nem láttam még sírni. Úgy látom Kristen sem. Aggódva nézett rám. Én csak bólintottam, hogy menjen csak. – De, ha valami mást terveztetek, akkor ráér! – ide-oda kapkodta a fejét köztünk.

- Nem terveztünk semmit! Beszéljetek csak. – elindultam a kulcsért és még hallottam, ahogy Kristen mondja Nikkinek, hogy menjen a szobájába, és mindjárt megy ő is. Elkértem a kulcsom és visszamentem a lifthez, ahol Kristen várt.
- Sajnálom, de nem hagyhatom így magára. – mentegetőzni kezdett.
- Nem gond. – megrántottam a vállam, hogy úgy tűnjön, könnyedén veszem a dolgot, pedig közben majd meg örültem, hogy közbejött valami.

- Holnap este átjöhetnél! – kacér mosollyal az arcán végigsimított a karomon.
- Nem megy. Holnap Los Angelesbe kell mennem! – közöltem. Elég meglepetnek tűnt.
- Nem is mondtad! – összeráncolta a szemöldökét, eléggé számon kérésnek hangzott.
- Miért kellett volna mondanom? – kérdeztem kicsit élesebben a kelleténél. Meghökkenve lépett hátra és lehunyta a szemét egy pillanatra, majd mikor kinyitotta egy teljesen más kifejezés ült ki az arcára.

- Igaz! – mondta közömbösen. – Akkor gondolom, hétfőn találkozunk a forgatáson! Jó utat. – kikerült és elindult a lépcső felé. Vitába szálltam magammal, hogy kövessem-e, de ez annyi ideig tartott, hogy az alatt ő már biztos felért. Semmi kétség, megbántottam. Mert egy kretén vagyok. Pedig semmire sem vágytam jobban, mint, hogy vele legyek. Gyorsan megmagyaráztam magamnak, hogy neki ez úgyis csak egy kaland lett volna, semmi több. Ezért jobb is, hogy nem történt meg. Valahol legbelül mégis azon reménykedtem, hogy esetleg kicsit mégis több vagyok neki, mint egy barát, akivel lefeküdne.

(Kristen szemszöge)

Hát persze, csak le akart velem feküdni. Én idióta liba, pedig azt gondoltam, hogy azzal a csókkal az étterem előtt elindult valami. Most már teljesen tisztában voltam vele, hogy vonzódom hozzá, nem is kicsit. Miért is gondoltam, hogy többet akar. Fájt, hogy annyira sem tart, hogy előre szóljon a terveiről.

Beléptem a szobámba, ahol Nikki már a kanapén várt. Leültem mellé és megöleltem. Egész este beszélgettünk és próbáltam neki segíteni. Összeveszett a barátjával, akiről nem is tudtam hogy van. Egy kis szemrehányást azért tettem neki, amiért nem szólt, de nem akartam nagyon leszúrni. Már így is épp eléggé ki volt borulva.

Én nem mondtam neki semmit. Csak őt próbáltam vigasztalni. Nem is tudtam volna mondani neki semmi konkrétat, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy mit is akarok. Vagy hogy pontosan mit érzek.

Nikki elaludt a kanapén, betakartam és én is elmentem aludni.

*

- Állj! – kiáltott Chris és odarohant hozzám. – Mi a baj, Kristen? Annyira dekoncentrált vagy ma. – félre húzott és várta, hogy válaszoljak.
- Sajnálom! Összeszedem magam. – beszívtam és kifújtam a levegőt.
- Minden rendben? – érdeklődött még mindig aggódva.
- Igen. Kaphatnék öt percet? – kérdezte.
- Persze! – bólintott – Őt perc szünet emberek! – hátrakiáltott a többieknek.
- Köszi! – kikerültem és a kijárat felé igyekeztem. Kint rágyújtottam és elővettem a telefonom. Benyomtam a hívásgombot és vártam, hogy csörögjön. „Sajnos nincs szerencséd…”- Hülye barom! – morogtam és lecsaptam a telefont, miközben a lábam idegesen rángatózót.

- Ki kapta ezt a kedves jelzőt? – megpördültem és Taylorral találtam szemben magam.
- Nem lényeg! – vállátvontam és visszafordultam. Taylor mellém állt.
- Van ennek valami köze a mai viselkedésedhez? – kérdezte.
- Sajnálom, hogy miattam ilyen rosszul haladunk! – ügyesen kitértem a válasz elől.
- Nincs gáz! Szóval? – felé fordultam és láttam rajta, hogy marhára nem fogja ennyiben hagyni.
- Nem akarok róla beszélni! – közöltem egyszerűen.
- Ahogy akarod! Ha meggondolnád magad tudod, hol találsz! – bólintottam és Taylor visszament. Elszívtam a cigit és elindultam befelé.

A hátralévő időben már jobban sikerült koncentrálnom a forgatásra, de alig vártam, hogy haza mehessek aludni.

*

Vasárnap sosem forgatunk, ezért Nikkivel ebédeltünk, aki holnap reggel elhagyja Vancouvert. Este korán lefeküdtem, mert tegnap is késő estig forgattunk és fáradt voltam. Hétfőn meg megint korán kezdünk.

*

Reggel a kocsi, a kijárat előtt várt rám. Beszálltam és nem értettem miért nem indulunk már.
Egyszer csak megláttam közeledni Robot. Ezek szerint visszatért Los Angelesből.
- Szia! – köszönt, mikor beszállt.
- Szia! – feleltem és kibámultam az ablakon. Még mindig mérges voltam rá, bár igaza volt, semmi közöm hozzá, így nem kell beszámolni a programjairól. Mégis bántott.

- Sziasztok! – köszöntött minket Chris. – A héten azokat a Bella- Edward jeleneteket forgatjuk le, amik még hátra vannak. Aztán jövő héten, mikor Robert már nem lesz itt, akkor az olyanokat, amikben ő nincs benne és még nincsenek kész! Aztán irány Olaszország! Munkára fel! Menjetek, sminkeli! – Chris összecsapta a tenyerét és elment rendezkedni.

Egész nap nem szóltam Robhoz, csak a forgatás keretein belül beszéltünk, vagyis a jelenetekben. Rob sem erőltette a dolgot. Mikor megkérdezte, hogy hogy vagyok és én csak annyit válaszoltam, hogy jól, úgy láttam feladta, hogy beszélgessünk. Ezért is baszott mérges voltam rá, miért nem próbálkozik jobban. Nyilván nem számít neki az egész!
Este a liftnél aztán kicsit összeszedte magát:

- Átjössz? – lehajtotta a fejét és várta a válaszomat.
- Miért mennék? – kérdeztem közömbösen. Felnézett rám és zavartan megrázta a fejét.
- Azt… arra gondoltam, hogy megnézhetnénk egy filmet! – felelte. Egy filmet? Hülyének néz? Nyilván, mert az is vagyok.
- Komolyan kérdezed, azok után, hogy egész nap nem szóltál hozzám? – kérdeztem idegesen. Beletúrt a hajába. Közben megérkezett a lift és beszálltunk.
- Mintha te nagyon igyekeztél volna! – vágott vissza.

- Baszd meg, nem nekem kell igyekeznem! Nem én mondtam neked, hogy semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! – mondtam kicsit hangosabban a kelleténél.
- Én ilyet soha nem mondtam! – válaszolt nyugodtan. Én majd szétrobbantam az idegtől, de ő teljesen nyugodt volt. Mint mindig. Nem igazán lehetett kihozni a sodrából, soha!
- A lényege ez volt! – dacoskodtam tovább.
- Rosszul értelmezted! – kitartott a maga igaza mellett. Nem láttam értelmét annak, hogy tovább vitatkozzunk ezen.

- Tudod mit nem számít! Végülis igaz, semmi közöm hozzá, hogy mit csinálsz! Nem tartozol nekem magyarázattal semmiért. – sóhajtottam és kiszálltam a liftből. Bementem a szobámba és bevágtam az ajtót magam után. Dühösen pufogtam tovább.

*

Másnap reggel előbb értem oda a forgatásra, mint ő, ezért csak a díszletben találkoztunk. Elég ironikus, hogy pont azt a jelenetet vettük fel, mikor visszatérnek Olaszországból és Edward ott van Bella mellett mikor felébred. Próbálja meggyőzni, hogy szereti és bocsásson meg neki.
Forgatás után amilyen gyorsan csak tudtam bepattantam a kint várakozó kocsiba, hogy még véletlenül se Robbal kelljen mennem.

Már pizsamában voltam, mikor kopogtattak. Jó a pizsama kicsit túlzás. Egy kinyúlt pólót és egy rövidnadrágot használtam annak. Senkihez nem volt kedvem, de azért kinyitottam.
- Szia! Bejöhetek? – kérdezte udvariasan. Arrébb álltam, hogy be tudjon jönni.
- Mit akarsz? – keresztbe fontam a karjaimat és vártam.
- Kristen, kérlek muszáj ezt? – sóhajtott és égnek emelte a szemét.
- Mit? – kérdeztem.

- Figyelj, sajnálom, nem akartalak megbántani! Nem is tudom miért mondtam azt, vagyis tudom, mert egy barom vagyok, de ez nem mentség! – közelebb jött és megsimította az arcomat – Te vagy az utolsó ember, akinek fájdalmat akarnék okozni! Nagyon sajnálom! – olyan őszintének tűnt és különösen jól esett, ahogy kimondta, hogy én vagyok az utolsó ember, akinek fájdalmat akarna okozni. Vajon ez jelent valamit? Vagy csak ennyire szeret barátként? Sóhajtottam egyet, majd leengedtem a kezem és megfogtam az övét. Tisztára, mint egy szerelmespár békülésnél. Ahogy ebbe belegondoltam gyorsan el is eresztettem a kezét.

- Nem gond! Kicsit túlreagáltam a dolgot. Csak megleptél, nem szoktál így viselkedni velem! – mondtam.
- Nem tudom mivolt velem! – megrázta a fejét.
- Tényleg nem baj! Nos, itt maradsz filmet nézni? – rákacsintottam, amire elmosolyodott.
- Ma nem lehet! – puff, nagyot koppant a büszkeségem és a mosoly lehervadt az arcomról. Úgy látszik elég egyértelműen megrázott a visszautasítás, mert elkezdett mentegetőzni: – Jaj nem, nem azért! Szívesen maradnék filmet nézni – elmosolyodott -, de itt van anyukám és megígértem neki, hogy elviszem vacsorázni! – így már jobban hangzott. Feltéve, ha igazat mond.
- Itt van anyukád? – csodálkoztam.

- Igen, azért jött, hogy velem legyen a szülinapomon! De már ma megjött! – felelte.
- Ez remek! – ugyan még nem ismertem az édesanyját, de tudtam, hogy sokat jelent neki.
- Holnap elmegyünk a Glowbal Grill-be este. Ugye jössz te is? – kérdezte.
- Ha szeretnéd! – reménykedtem, hogy igen lesz a válasz.

- Persze, hogy szeretném! – mosolygott – Anya is ott lesz, akkor végre találkozol vele! – a szeme felcsillant. Szívesen találkoznék a mamájával és úgy látom Ő is szeretné, ha megismerném.
- Rendben! De most menj és érezzétek jól magatokat! – elkezdtem az ajtó felé tolni.
- Holnap reggel találkozunk! – visszafordult, egy kicsit tétovázott, de végül arcon csókolt, közvetlenül a szám mellett. – Jó éjt, Kristen! – és kisétált. Megérintettem a puszi helyét és öröm árasztott el. Mióta pénteken elváltunk rosszul érzem magam, de most végre megint minden a régi. Megbeszéltük a dolgot és olyan vagyok, mint aki megint boldog. Bár ez az egész köztünk elég fura…

Rob, Kristen és a Limo sofőr:)

http://i48.tinypic.com/99fnkp.jpg

Rob és Kristen:

http://i47.tinypic.com/21eagxd.jpg