31/b. fejezet

Döntés

Drága lányok, meghoztam a 31/b.fejezetet. Ebben a részben megértetek mindent! Egész más szemszögből fogjátok látni a dolgokat, de szó szerint!:D Most annyira szívesen magyaráznék még, de nem akarom lelőni a poént, szóval a kérdésekkel majd a chatben megkerestek!:) Mert biztos vagyok benne, hogy lesz kérdésetek!
Még annyit, hogy ne utáljatok annyira! Félek, most fogtok kicsit!
Akkor már csak annyi, hogy jó olvasást!
Puszi: Lady

- Fotózáson, majd Emilivel vacsorázni – mondtam neki és igyekeztem úgy tenni, mintha nem vennék tudomást arról, mennyire mérges rám. Nem akartam ismét veszekedni vele. Állapotom megerősítéseként a zsebemből a cuccokat az asztalra dobáltam és elnyúltam a kanapén, titkolva mennyire feszült is vagyok.
- Rob egy órát vártam rád! Azt mondtad hatra itthon vagy – szólalt meg, szinte teljes nyugalommal. Meglepett, nem erre számítottam. Talán meg tudjuk beszélni…
- Sajnálom, kicsit elhúzódott! – hátra fordultam bűnbánó arccal, hogy tudja tényleg így érzem.
- Mi? – kérdezte felvont szemöldökkel
- Hogy-hogy mi? – nem voltam benne biztos, ezt most mire érti.

- A fotózás vagy a kis vacsorád Emilivel? – kérdezte feldúltan. Ekkor már tudtam, hogy egy percig sem volt nyugodt, ez csak egy maszk volt.
- A fotózás és ez által a vacsora is! – feleltem még mindig nyugodtan.
- Amit annyira élveztél Emilie társaságában, hogy a telefonodat sem tudtad felvenni! – nem tudta titkolni, mennyire bántja a helyzet. Pedig nem direkt nem vettem fel a telefonom, nem is hallottam. Mondjuk igaz, hogy felhívhattam volna, de Emilievel beszélgettünk és észre sem vettem, hogy mér késésben vagyok.
- Kristen, kérlek ne kezd! – próbálkoztam egy utolsó mentő ötlettel. Annyira utáltam, mikor ezt csinálja. Mikor teljesen alaptalanul féltékeny. Fájt, hogy nem bízik bennem.
- Hogy ne kezdjem? Én aggódtam érted, közben meg csak basztad felvenni a telefonod, mert ki tudja mivel voltál elfoglalva! – kiabálta idegesen.

- Nem hallottam! És különben is, egy barátommal vacsoráztam, nem tudom ezen miért kell felháborodni! – álca nyugalmam még mindig meg volt. Ismertem már annyira hogy tudjam, ha hagyom tombolni előbb- utóbb megnyugszik, és higgadtan meg tudjuk beszélni. Legalábbis régebben így volt.
- Nem azon háborodtam fel! Egy szót sem szóltam, mikor mondatd, hogy Emilievel fogsz vacsorázni, elfogadtam, hogy barátok vagytok! Az egyetlen ami kiborít, az az érdektelenséged, ami most is sugárzik belőled és a válaszaidból! – szinte tajtékzott a dühtől. És én is eddig bírtam!
- Mert nem akarok veled vitatkozni! – feleltem már én is kissé hangosabban és felé sétáltam, mélyen a szemébe nézve, hogy ki tudja olvasni tekintetemből mennyire bánt a dolog. Sikerrel jártam, szinte lebénult.

- Akkor ne adj rá okot! – közölte, mikor megtalálta a hangját. Még, hogy okot…keserűen felnevettem.
- Neked nem kell hozzá különösebb ok! – ezt nem akartam hangosan kimondani, de ekkor már nem bírtam kontrolálni magam.
- Azt akarod mondani, hogy feleslegesen provokálok veszekedést? – kérdezte szemrehányóan.
- Tessék, ezen is fennakadsz! – csalódottságomban a combomra csaptam. Kikészít ezzel a viselkedésével, utálom, mikor kiforgatja a szavaimat.
- Tudod mit? Igazad van… mostanában túl sokat vitatkozunk! – fujtatott megadóan. Na végre valami, amiben egyet értünk.
- Remek, most ez is az én hibám! – vontam le a következtetést.
- Én ezt egy szóval sem mondtam, csak…

- Van egyáltalán valami, amiről nem én tehetek? Tudok mostanában jót tenni? – ezt inkább költői kérdésnek szántam és jócskán belehergeltem magam a dologba.
- Befejezted? – hírtelen rám kiabált, amitől lefagytam, de egy bólintást még kisajtoltam magamból. – Ez így nem jó! – ez a kijelentése kicsit kizökkentett, ugyanis fogalmam sem volt, mire érti.
- Ezt hogy érted? – adtam hangot értetlenségemnek.

- Talán… - tétovázott, amitől rossz előérzetem támadt. – Talán az lenne a legjobb, ha kicsit gondolkodnánk mind a ketten! – a szavai lesújtottak. Ezt most úgy érti, hogy… nem, az lehetetlen! Ezért még nem kell…
- Te… Te most szakítani akarsz velem? – kérdeztem teljesen ledöbbenve. Csak reméltem, hogy a válasz nem lesz!
- Nem. Én csak egy kis időt akarok adni magunknak külön, hogy gondolkozhassunk! – beleremegtem, ahogy kimondta. Ez ugyan az…
- Ezt én nem bírnám ki! –dadogtam kétségbeesetten és közelebb léptem hozzá. Abban a pillanatban elfelejtettem mindent és csak egy dolog villogott a fejemben: NEM! – Kristen, ezt nem teheted!
- De! Ez lesz a legjobb… - suttogta lehajtott fejjel. Így nem lehet vége…nem kizárt. Kezeim az álla alá csúsztattam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Kérlek… - kértem teljesen elveszetten. Abban a pillanatban, hogy felfogtam elveszíthetem, már semmi sem érdekelt. De ő csak a fejét rázta. . – Szükségem van rád! – és bizonyítékként magamhoz szorítottam és megcsókoltam. Nem ellenkezett, ami nekem pont elég volt. Ahogy ajkait megéreztem szétnyílni, nem haboztam tovább és nyelveimet átcsúsztattam az övéhez, hogy végre egymásra találhassanak. Éreztem a jól ismert bizsergést, amit érintései, csókjai váltanak ki belőlem. Ahogy egyre jobban elengedtem magam, megéreztem, hogy eltol.

- Sajnálom! – suttogta és homlokát az enyémnek támasztotta. Egyszerűen nem bírtam elengedni, szó szerint képtelen voltam, ujjaim görcsösen tapadtak a derekára. Egy lágy puszit nyomott a homlokomra, mire a kezeim lehullottak róla. Elindult…
- Kristen! – szóltam utána könyörgő hangon, mire hátra fordult. Végigézett rajtam és láttam szemében megcsillanni a fájdalmat. Egy pillanatra úgy éreztem még van esély, de mikor ismét elfordult, nem reménykedtem többet. A szívem majd meg szakadt, ahogy néztem elsétálni. Kisétált az ajtón, és ezzel az életemből is. Én meg hagytam.

Elhagyott…a megvilágosodás villámcsapásként ért. Elvesztettem, azt aki nélkül képtelen vagyok élni. Idő kell neki? Ismertem ezt a szöveget, olyankor mondják, ha nem merik kimondani: vége!

Azt sem tudtam mit kezdjek most magammal. Legszívesebben utána rohantam volna, de a jobbik eszem azt súgta azzal nem megyek semmire. Sőt, csak még jobban megerősítem benne, azt, hogy jól tette. Lerogytam a kanapéra és levegő után kezdtem kapkodni. Űr volt bennem, hatalmas űr. Rágyújtottam egy cigire és azon gondolkoztam, miként felejtsek. Inni? A hűtőben csak sör van, nekem viszont most valami erősebbre lesz szükségem. Tárcsáztam a szobaszervizt és kértem egy üveg Whisky-t. Öt perccel később már a kezemben volt a felejtés kulcsa…egy estére biztos megteszi. Nem haboztam, óriási kortyokat ittam belőle és nemsokára már éreztem is a hatást.

A telefonom már vagy három perce megállás nélkül zenélt. Előkotortam valahonnan, és meglepetten láttam, ki keres.
- Mondjad! – szóltam bele unottan.
- Na végre, hogy felvetted! – jött a szemrehányó válasz. – Csak azt akartam mondani, hogy az étteremben hagytad a kabátod! Elhoztam, jó ha most beugrom vele? – milyen étterem és milyen kabát? Jah…megvan.
- Oké! – feleltem és meg sem várva a választ kinyomtam.
Tíz perc múlva már hallottam is a kopogást. Nagyot sóhajtva letettem a félig kiürült üveget és ajtót nyitottam.

Emilie a kezembe nyomta a kabátot, majd tétovázva végigmért.
- Valami gond van? – kérdezte a homályos tekintetem láttán.
- Ugyan… bejössz? – próbáltam udvarias lenni, bár jelen pillanatban, a hátam közepére sem kívántam a társaságot.
- Öhm, Kristen nem hiszem, hogy örülne! – mondta tétován.
- Akkor szerencséd van, mert nincs itt! – horkantam fel. Meglepetten nézett be mögöttem.
- Azt hittem hozzá rohansz! – nem akartam célozgatásokba bocsátkozni, így sóhajtva válaszoltam:
- Már nincs itt…- nehezemre esett kimondani, a hangom el is csuklott közben. Emilie figyelmét fel is keltette a dolog és tovább faggatott.
- Minden rendben? – kérdezte újra.

- Nem, semmi sincs rendben! Bejössz vagy nem? – kérdeztem türelmetlenül. Bólintott és belépett a szobába. Azonnal megakadt a szeme az asztalon lévő mérgen és kutató tekintetével végigvizslatott. – Szakított velem… vége, örökre elvesztettem! – nyögtem, megelőzve a további kérdéseket. Gyorsan túl akartam lenni a nehezén, nem akartam erről beszélni.
- Biztos csak átmeneti! – közölte magabiztosan, mire felhorkantam.

- Nem, ez most nem. De nem akarok róla beszélni! – ledobtam magam a kanapéra és folytattam az üveg kiürítését. – Van sör a hűtőben! – böktem a berendezés felé, mikor eszembe jutott talán illene megkínálni valamivel. De a Whiskymből nem akartam adni neki, ez csak az enyém ma este. Elsétált, és kivett magának egy sört, majd leült mellém a kanapéra. Nem szólt semmit, ahogy én sem. A csend kezdett egyre kínosabb lenni, ezért előhoztam egy mentő témát.

- Hol töltöd az ünnepeket? – kérdeztem, bár cseppet sem érdekelt.
- Hazamegyek a szüleimhez! Gondolom, te is Londonban leszel! – na ennyit a felejtésről…erről is Kristen jutott eszembe, mivel úgy volt, velem jön. Csak bólintottam, miközben újra meghúztam az üveget. – Talán ennyi elég lesz! – és már nyúlt is az üvegem után, de elrántottam a kezem és szúrós tekintetem az övébe fúrtam.
Egy darabig, ismét csend volt, ő csendesen iszogatta a sörét, még én a saját piámat és egymás után gyújtottam a cigikre.

- Lehet, hogy segítene, ha elmondanád! – szólalt meg hírtelen.
- Mit kell ezen elmondani? Szakított velem, mert szerinte túl sokat veszekszünk, ami igaz is, de csak szar kifogás! Gondolom, elege lett belőlem! – ismét belém nyilallt a felismerés, hogy elveszítettem örökre.
- Valóban szar kifogás! – jegyezte meg hidegen, mire csak bólintottam egyet.
Emilie már a harmadik sört vette ki a hűtőből, miközben én is majdnem kivégeztem már az italom. Ugyan beszélni már nehezen tudtam, de azért felidéztünk néhány vicces pillanatot a Remember me forgatásáról.

- Emlékszem, akkor is kivoltál Kristen miatt! – ahogy felhozta a témát, elkomorultam.
- Muszáj folyton emlékeztetned rá? Ettől csak nehezebb! –
- Sajnálom, csak… csak nem értem őt! Nem látja, mekkora mázlija van? Szereted, teljesen odáig vagy érte. Ennél egy nő nem is kívánhat többet! – mondta teljesen felháborodva, ami igazán meglepett.
- Jobba érdemel! – erről valóban meg voltam győződve és abban is biztos voltam, hogy erre idővel rá fog jönni. Ennek az ideje, pedig ma jött el.

- Sajnálom, hogy így érzed! – őszintének tűnt a hangja, így ránéztem, hogy lássam, az arca mit tükröz. Nem csalódtam, megerősítette szavait. Valószínűleg látta a szememben a fájdalmat, így közelebb kúszott és megölelt.
- Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle…egyszerűen nem tudom elképzelni az életem Kristen nélkül! – a kétségbeesés jobban érződött a hangomon, mint hittem volna. Emilie kicsit eltolt magától – de még mindig ölelt – és a szemembe nézett. Aggodalmat olvastam ki belőle, majd egy kis bizonytalanságot, amit nem tudtam mire vélni.
Egy perc múlva azonban megértettem… Ajkait az enyémre szorította, de nem tudtam reagálni, úgy ledöbbentem. Észrevette és azonnal elhúzódott.

- Sajnálom! – kezdett mentegetőzni, de nem hagytam. Fogtam, visszahúztam magamhoz és mindent kizárva a fejemből most én csókoltam meg. A világ forgott velem, nem is igazán éreztem semmit, azt sem tudtam mi történik pontosan. De egybe biztos voltam: ezt nem kéne!
A következő másodpercben azt éreztem, hogy végigdől a kanapén és magával húz engem. Ez a fekvő helyzet még rosszabb volt, egyre jobban szédültem. Ha megkérdezték volna, hol vagyok, nem tudta volna felelni rá. Éreztem, hogy Emilie keze a gatyámba csúszik, majd megérint, de nem tudom, miként reagáltam.
Fogtam magam, felálltam a kanapéról, amitől meginogtam, de folytattam a mozdulatot és a szobába húztam, ledöntöttem az ágyra és fölé kerekedtem.

Nem haboztam, félig letoltam a nadrágom és előhúztam egy óvszert a fiókból. Nem is tudom, hogyan került egyáltalán oda, mivel az utóbbi időben nem használtam, talán még a régi időkről maradt meg vagy a szálloda ajándéka. Felhúztam a szoknyáját és a bugyiját félre tolva beléhatoltam. Valahonnan távolról hallottam, ahogy felnyög, de igazán nem fogtam fel. Én valahol egész máshol jártam és nem jó értelemben. Mozogni kezdtem benne, és csak a kielégülésre koncentráltam. Ez volt az egyetlen dolog ami hajtott…nem sokkal később éreztem, hogy sikerrel jártam. Kicsúsztam belőle és mellédőltem az ágyra. Nem is figyelve rá, az oldalamra fordultam és két perc múlva már aludtam is. Nem fogtam fel mit tettem, egyáltalán nem voltam magamnál. Az ital megtette jótékony hatását…

Reggel azt sem tudtam hol vagyok. Mikor magam mellé pillantva megláttam Emiliet, nem értettem semmit. Mit keres Ő itt? Bár ruhában van, ahogy én is…ez bízató. Viszont, ahogy erőltettem az agyam a tegnap este képkockái maradéktalanul visszasiklottak a fejembe. NEM!!!! Ezt nem tehettem… - üvöltöttem magamban és felnyögve a párnába temettem a fejem. Pedig megettem…undorodtam magamtól és attól, amit tettem. Egyrészt, mert szemét módon kihasználtam Emiliet. De ami a legjobban fájt, hogy ezt tettem Kristennel. Ugyan szakított velem, de mégis! Megkaptam, amit akartam. Kielégültem, de milyen módon? Színtiszta, érzelemmentes szex. Hányingerem támadt, ahogy végigpörgettem még egyszer a tettemet. Úgy látszik, ahhoz nem ittam eleget, hogy ne emlékezzek a végzetes hibámra.

Még mindég kissé szédelegve kibotorkáltam a nappaliba és rágyújtottam.
Még a cigim felénél sem jártam, mikor mozgást hallottam a háló felől, aztán megjelent Emilie. Álmos fejjel megállt az ajtóban, úgy nézett ki, mint akinek fogalma sincs hol van.
- Emilie…– kezdtem bűnbánó hangon.
- Állj, ne mondj semmit – beharaptam a szám és vártam a folytatás. Kissé megköszörülte a torkát és elhelyezkedett mellettem a kanapén. – Tudom, hogy csak a bánat és az alkohol miatt volt és nem haragszom rád! Én sem voltam teljesen beszámítható, szóval ha azt mondom felejtsük el, benne vagy? Mintha meg sem történt volna! – kínosan elmosolyodott, talán nem is sejtette, mekkora súly szakad most le rólam. Ha még Emilie kihasználása miatt is bűntudatom lett volna, az maga lenne a pokol.

- Örülök, hogy nem bántottalak meg! – sóhajtottam valamivel nyugodtabban.
- Ugyan, tudom, hogy még mindig halálosan szerelmes vagy belé! – közölte, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Kristen… - nyögtem fel fájdalmasan, mikor eszembe jutott az az angyal, aki kíméletlenül összetörte a szívem. De én mivel vagyok jobb? Alig, hogy kidob másnál keresek vigaszt…de már ez sem számít, hiszen elhagyott.
- Tőlem nem tudja meg! – ígérte Emilie. Ugyan mit számít ez most? Csak arra tudok gondolni, hogy már ez sem érdekelné, mivel itt hagyott.
- Ez már nem érdekelné… - mondtam és rágyújtottam egy újabb cigire.
- Ebben nem vagyok olyan biztos…
- Mit mondtál? – kérdeztem meghökkenve.

- Hagyjuk! – mosolyodott el. Nem igazán értettem, mit is akar ezzel, de le is szartam. – Most viszont megyek! Köszönöm az estét, Rob! – kacsintott, miközben felállt a kanapéról. – Csak vicceltem! – mondta gyorsan a rémült fejem láttán… megveregette a vállam és kilépett az ajtón. Végre teljesen átadhattam magam az önsajnálatnak. Elmerülhettem benne nyakig, mint egy varacskos disznó a mocsárban. Igen, ez való nekem! A saját kis mocsaram…

Gondoltam, egy frissítő zuhany jót tenne nekem. Aztán, beláttam nem így van. A fürdőszoba, leginkább a kád édes, de most fájdalmas emlékeket jutatott eszembe. Kristent láttam ott és magamat, amit egymást ölelve folyik ránk a víz. Ahogy karcsú testén végigfolyik…mikor hozzáérek és libabőrős lesz! Az, ahogy megérintem, mert örömet akarok neki okozni és Ő kéjesen felnyög kezem alatt. A szörnyű valóság, ismét magával ragadott. Rájöttem, hogy minden álomnak vége szakad egyszer és az enyém most érte el azt a bizonyos pontot. Tudtam, hogy nem lehet örökre velem, az érzés mindig is bennem volt, de reméltem, hogy ennél azért tovább lehetek boldog.

Észre sem vettem, hogy legalább egy órája engedem már magamra a vizet. Lassan kikászálódtam a fürdőből, hogy levánszorogjak ebédelni valamit. Mire vissza értem a takarítónő már járt a szobámban és az ágy is át volt húzva, így bedőltem a puha ágyikóba és elaludtam.

Későn ébredtem fel, már majdnem teljesen besötétedett odakint. Tegnap esti felejtő akcióm sikeres volt – leszámítva AZT a dolgot, amit nagyon bánok. Talán még semmit nem bántam ennyire életemben. - , ezért úgy döntöttem ma is rendelek egy üveg „gyógyszert” a szobámba. De megakadt a telefonon a kezem, mert valaki kopogott az ajtón. Fontolóra vettem, hogy egyszerűen úgy teszek, mintha nem lennék itt és nem nyitom ki. Végül valami erősebb erő azt súgta, mégiscsak nézzem meg ki az.
Fáradtan odacsattogtam és kitártam. A meglepettségtől kidülledtek a szemeim.

- Kristen? – megráztam a fejem, mert nem hittem el. Talán csak odaképzelem, bár ma még nem ittam. De ez még semmi volt…egy percig csak álltunk egymással szemben és bámultuk a másikat, aztán Kristen olyat tett, amire igazán nem számítottam. A nyakamba ugrott és ott csókolt ahol ért. Ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy megint kiütöttem magam és álmodom. Meg sem bírtam mozdulni. Ez nem lehet valóság, hiszen tegnap szakított velem!
Talán megérezte merevségem, mert a következő pillanatban elhajolt tőlem – de kezei még mindig a nyakamba kapaszkodtak – és úgy kezdett bele.

- Rob, én úgy sajnálom! Hülye voltam, nem is értem, hogy gondoltam, hogy egy napnál is tovább bírom nélküled! Bocsáss meg, amiért így viselkedtem kérlek, mindent megteszek, hogy kiengeszteljelek! – csilingelte édes hangján, amitől megremegtem. És amiket mondott…annyira valóságos volt, de mégsem hittem, hogy itt van. Most tényleg bocsánatot kér? De hát tegnap szakított velem és…én nem értem. Egy gondolat viszont bekúszott az agyamba, ami nem más volt, mint a tegnapi tettem.
- Kristen…- kezdtem volna, de nem hagyta.

- Sss – a számra szorította vékonyka mutatóujját, így bírva hallgatásra. - Ne mondj semmit, tudom, hogy néha olyan bután tudok viselkedni, de ez csak azért van mert annyira szeretek és félek, hogy elveszítelek! – szavai hatására nem bírtam tovább, meg kellett érintenem. Megtettem, kezeim karcsú hátára csúsztak, tényleg valóság. Ekkor fogtam fel igazán, hogy most vesztettem el örökre. Pedig szeret és én is, mindennél jobban, de a tegnapi tettem, nem ezt bizonyítja és tudom, ha elmondom neki, örökre elvesztem. Egyik felem azt súgta, hallgassak róla. Emilie azt ígérte senkinek sem mondja el, sosem derülne ki. Viszont ha mégis…akkor sosem bocsájtana meg, így talán van egy kis esély, kevés, de van. Talán megbocsájt, ha elmagyarázom neki, azt hittem elhagyott örökre. Kirsten lehunyta a szemét és finom ajkait az enyémekhez érintette. Ahogy megéreztem kutató nyelvét , ami bebocsájtást kér a számba, már tudtam, hogy nem mondhatom el.

A csókja lágy volt, szerelemmel teli, amitől csak még jobban emésztett a bűntudat. Nem hazudhatok neki! Éreztem, hogy elválnak ajkaink és majd bele haltam, ahogy szám magára maradt. Üres voltam, nélküle semmit sem ér az életem! Nem bírtam kinyitni a szemem, nem tudtam a szemébe nézni. Aztán meghallottam ismét gyönyörű hangját, amibe most is beleborzongtam.
- Mindennél jobban szeretlek…kérlek ne haragudj, csak úgy gondoltam ez jó megoldás, de tévedtem. Együtt mindent meg tudunk oldani! – ennyi…feladtam, én képtelen vagyok neki hazudni! Ő ennél többet érdemel, jöjjön, aminek jönnie kell. Kinyitottam a szemem, tudtam, hogy tele van fájdalommal, amit ő is észrevett, legalábbis ijedt tekintete ezt bizonyította.

- Mi a baj? – kérdezte rémülten. Egy nagy sóhaj szakadt fel mellkasomból és ajkaimba haraptam. Egyszerűen nem akartam kimondani…de a jobbik –talán a jobbik – felem diadalmaskodott.
- Kristen, el… el kell mondanom valamit! – nyögtem ki végül, idegességtől remegő hangon.

- Rob, megijesztesz… - nem tudta folytatni. Azt hiszem bepánikolt, tudta, hogy valami baj van! Én meg tudtam, hogy nem húzhatom tovább, bármi is lesz ezután, ki kell mondanom. Nem bírtam tovább a szemébe nézni, annyira szégyelltem magam. Mindent elrontottam.
- Sajnálom…én annyira sajnálom! – suttogtam és a nyakába temettem a fejem.