32/a. fejezet

Az igazság súlya

Meghoztam csajok a soron következő fejezetet! Ebben a fejezetben visszakanyarodunk Kristen szemszögéhez. Meglátjuk, hogyan élte meg a dolgokat. Elnézést a késésért, de vizsgaidőszakom van! Igyekszem tartani a szokásos időpontokat, de előfordulhat némi csúszás, ezt kérlek nézzétek el nekem!
És még egy kis szöveg!:) Látom elég vegyes véleményeket és érzelmeket váltottam ki belőletek merész lépésemmel. Gondoltam, hogy sokan nem fognak egyet érteni velem és soknak tartják majd, de én nem bántam meg!
Furcsa, hogy mindenki ennyire haragszik Robra – amit valahol meg is értek -, de azt hittem érthetően írtam le mindent, azt gondoltam az ő szemszöge segít majd megérteni, miért is tette! Az érzelmeit, azt amit hitt. Nem kell Robot utálni, hiszen teljesen félre értette Kristent! Ő időt kért, szünetet, amit Rob szakítás ként élte meg. A lelki „problémák” és az alkohol hatására pedig elkövetett egy olyan borzalmas dolgot, amit normális körülmények között, nem tett volna! Még egyszer mondom: Rob azt hitte Kristen szakított vele!!! Tehát, ez a Rob féle verzió szerint nem számít megcsalásnak…Most kiderül Kristen, hogy gondolja ezt! Meg tudja-e érteni, hogy az egész egy félreértés miatt történt és, hogy ez valamilyen szinten mind a kettőjük hibája –persze nem kérdés, hogy Rob hibázott nagyobbat!- ! Esetleg örökre véget vet a kapcsolatuknak…
Nem is húzom tovább az időt, már így is túl sokat írtam, de a vélemények alapján úgy éreztem néhány dolog nem tiszta! Jó olvasást!
Puszi:Lady



Megdermedve álltam az ölelésében és nem értettem mi van. Mit sajnál? Szerettem volna ismét rákérdezni, de hírtelen felkapta a fejét és olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy szinte elvesztettem az egyensúlyom. Fenekembe markolva tartott, nehogy elterüljek a padlón. Ez a csók csak még jobban megijesztett. Olyan kétségbeesetten mozogtak ajkai és úgy szorított magához, mintha most tenné utoljára. Erőt vettem magamon és eltoltam, egyik felem tudni akarta mi az ami ennyire kiborította és miért kéne megbocsájtanom. Viszont a másik felem tiltakozott. Félt megtudni…valami azt súgta nagy baj van.

- Mit? Mégis mit sajnálsz? – kérdeztem kétségbeesetten, mire lesütötte a szemét. Vártam, hogy folytassa, de mintha megnémult volna.
- Én hülye voltam, bocsáss meg, kérlek Kristen! – motyogta lehajtott fejjel, néhány perc néma csönd után. A gyomrom is beleremegett, ahogy ezt kimondta.
- De azt sem tudom mit! – megelégeltem, megfogtam az állánál és kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Én…tegnap, mikor elmentél, azt…azt hittem szakítottál velem! Én azt hittem nem akarsz többé látni, hogy elhagytál! Úgy gondoltam csak egy kifogás ez a „gondolkodjunk” ötlet és csak nem akarod megmondani, hogy már nem kellek! – szinte elképedve hallgattam, a szavakat, amik dadogva hagyták el a száját. Mandynek igaza volt, tényleg azt hitte szakítottam vele. Pedig úgy gondoltam értelmesen kifejeztem magam. – Aztán rendeltem egy Whisky-t és megittam az egészet, azt sem tudtam hol vagyok… - hangja megremegett és nem folytatta.

- És? – kérdeztem rá, néhány másodperc csönd után. Megrázta a fejét és ismételten lehajtotta.
- És a kabátomat az étteremben hagytam… Emilie felhívott és visszahozta nekem. Maradt és iszogattunk még kicsit… - ismét abbahagyta a mesélést. Nekem meg az Emilie neve hallatán majd kiugrott a szívem, a gyomrom egy csomóba ugrásáról nem is beszélve. Iszogattak…valami azt súgja itt még nincs vége! Csak egyetlen dolog kúszott a fejembe, ami a folytatás illeti…de nem, az lehetetlen!
- És? – egyre feszültebb voltam, ami a hangomon is hallatszott. Óráknak tűnő percek teltek el, mire szája ismét elnyílt.

- Lefeküdtünk… - suttogta. Ahogy a szó értelmet nyert számomra, szinte kővé dermedtem. A külvilág megszűnt létezni, a fülem furcsán zúgott és homályosan láttam mindent. Nem, ez nem történhetett meg. Nem csalhatott meg, ráadásul Emilivel! Pedig szín tisztán értettem, amit az előbb mondott: lefeküdtek! Csak bámultam rá és azt reméltem ez csak egy álom. A legrosszabb rémálom, amit valaha álmodtam.
- Te…te megdugtad Emiliet? – engem is meglepett, hogy milyen nyugodt a hangom. Szinte csak suttogásnak hallottam. Felnézett, egyenesen bele a szembe. A torkomban egy gombóc kezdett növekedni, a szemem égett.

- Igen – lehelte. – De csak, mert azt hittem végeztél velem! És be voltam rúgva…nagyon. Azt se tudtam, mit csinálok. Ő meg pont itt volt…és ez csak szex volt…semmit nem éreztem közben, az egész olyan gyors volt…
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! – üvöltöttem rá és ellöktem magamtól. Mentegetőzésre főleg nem voltam kíváncsi.

- Kristen, kérlek bocsáss meg! Én nem tettem volna…rémes volt, én undorodom magamtól! – kétségbeesetten a kezébe temette az arcát, majd a hajába túrt és könyörgő tekintetét az enyémbe fúrta.
- Akkor már ketten vagyunk! – szűrtem a fogaim közt.
- Annyira sajnálom! – mondta még egyszer.
- Ezt már sajnálhatod! – éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon, hiába próbáltam minden erőmmel visszatartani.
- Bocsáss meg nekem! – közelebb lépet, de ezzel párhuzamosan én egy lépést hátráltam.

- Nem…ezt te sem gondolod komolyan! Megcsaltál, megaláztál…soha többet nem akarlak látni, érted? Soha többet! – hisztérikus ordításomtól megremegett. Megtöröltem az orrom és hátat fordítottam, hogy örökre magam mögött hagyjam ezt az egészet. Őt és azt amit tett.
- Ne – kapott utánam kétségbeesetten, mire kirántottam karom a kezéből. – Kérlek ne menj el… - nem figyeltem rá, már a kilincsen volt a kezem, mikor egy szorítást éreztem a csuklómon és a következő másodpercen a falhoz vágódtam. Felszisszentem. Fájt a szorítása és az, ahogy a falhoz taszított.

- Rob engedj el, ez fáj! – újabb könnycseppek buggyantak ki a szememből. Ahogy felfogta, mit mondtam elengedte a csuklómat, de még mindig a falhoz préselt. Hiába mozogtam, nem bírtam szabadulni.
- Nem érted? Én nem tudok nélküled élni…a tegnapi tettem is csak ezt bizonyítja. Ha nem hagysz itt, meg sem történik ez az egész! – kiabálta az arcomba, amitől csak még jobban sírtam.

- Ne merd azt állítani, hogy az én hibám! – suttogtam gyenge hangon.
- Én ezt nem…A fancba! – kiabálta összeszorított foggal és a falba vágott öklével, közvetlenül a fejem mellett. Összerezzentem. – Szeretlek – és tekintete ismét lány volt, de ez valahogy nem tudott most érdekelni, ha szeretne, nem tette volna ezt. – Mond…csak mond, ki, hogy nem szeretsz és hagylak elmenni! – fájdalmas arca sem tudott meghatni. Hibázott, amiért felelnie kell… Összeszorítottam a fogam és a képébe vágtam:
- Gyűlöllek! – ellöktem magamtól, nem próbált visszatartani, szavaimnak megvolt a hatása. A döbbenettől kővé dermedt. Kihasználva a lehetőséget, kirohantam a szobából és csak futottam végig a kihalt folyosón.

Beértem a lépcsőházba, két emeletet levánszorogtam, de nem bírtam tovább menni. A falnak dőltem, kapkodva szedtem a levegőt, miközben a mellkasomban a szorítás csak egyre nőtt. Lerogytam és halk zokogásba kezdtem. Már nem küzdöttem ellen, csak sírtam. Újra leperegtek előttem az események. Az mikor boldogan rohantam ide, hogy elmondjam neki mennyire szeretem. Vagy mikor a nyakába ugrottam és a bocsánatát kértem. Istenem, milyen hülye voltam! És az is éket vert bennem, ahogy kimondta. Nem bírtam elfelejteni…az arca, a szavai, szüntelenül előttem lebegtek. Az is mikor azt mondtam: gyűlöllek! A legrosszabb az az egészben, hogy hazudtam. Most is ugyan annyira szeretem, mint mikor ide jöttem. Annak ellenére, amit tett, nem tudom utálni és ez kétségbe ejtett. Üres voltam és sértett. Úgy éreztem, mint akit kisemmiztek. Azt sem tudtam kiverni a fejemből, hogy ez az én hibám is.

Tudtam, hogy hibát követtem el tegnap, de már késő. Olyat tett, amit nem tudok neki megbocsájtani. Ráadásul Emilievel csalt meg, ami csak súlyosbítja a tettét. Hiába hitte, hogy szakítottam vele, ez semmin sem változtat. Igyekeztem, de nem bírtam magam összeszedni, még mindig a hideg kövön ültem és itattam az egereket. Csak azt reméltem nem jön utánam. Ha megtenné, esküszöm képen törölném. Tudtam, hogy a múlton már úgy sem tudok változatni, tehát felesleges itt ülnöm és emésztenem magam, hogy én mennyire is vagyok hibás a dologban.

Ahogy felálltam, kicsit megszédültem, levegőt még most is nehezen kaptam, ezért a falnak támaszkodva botladoztam le a lépcsőn és távoztam a hátsó kijáraton.
A kocsiba ülve rágyújtottam, akárcsak tegnap, de ezen kívül semmi sem volt ugyan az. Tegnap még csak egy kevés külön töltendő időre számítottam, ezzel szemben ma már biztosan tudtam, hogy ennek örökre vége. Ezt nem tudom és nem is akarom neki megbocsájtani.

Három szál cigi után sikerült magamat annyira összeszedni, hogy haza tudtam vezetni. Gondolataim száz fele álltak, de mégis haza jutottam. Hálát adtam azért, hogy anya elutazott pár napra és nem látja milyen állapotban vagyok. Talán mire haza jön, össze tudom szedni magam valamennyire, vagy legalább hitelesen tudom majd alakítani a „jól vagyok” szerepemet. Azt meg extra szerencsének fogtam fel, hogy a testvérim sincsenek itthon.
Nem is tétlenkedtem, hanem egyből a szobámba rohantam és átadtam magam az édes szenvedésnek.

Befeküdtem az ágyamba és a felismerés, miszerint elveszítettem az életem legfontosabb részét, ismét belém nyilallt. Megcsalt. Megtette. Hogy volt képes rá? Ha engem szeret, hogy volt képes mással ágyba bújni? Csalódtam benne, a bizalom amit belé és a szerelmünkbe vetettem, már nincs sehol. Átkoztam a napot mikor megismertem, még jobban pedig mikor belé szerettem! Újra éreztem a gombócot a torkomban, majd a könnyeket a szememben. Egész egyszerűen álomba sírtam magam. Persze ez sem sikerült öt perc alatt, vagy két óráig bőgtem, mire annyira kimerültem, hogy elnyomott az álom.

Reggel, hangos csapkodásra ébredtem. Aztán az órára pillantva rájöttem, hogy már délután két óra van. Biztos az egyik bátyám jött haza. Álmosan lemásztam a lépcsőn és a zajok irányába indultam, ami a konyhába vezetett.
- Mit csinálsz? –kérdeztem elnyomva egy ásítást.
- Mégis minek lát… - Cameron megfordult és a kezében tartott lábos a földön végezte. Döbbent arca azt súgta nekem, nem festek éppen rózsásan. – Kris, mi a fene történt veled? – egy lépéssel mellettem termett és végigsimított az arcomon. Ellöktem a kezét és elsétáltam mellette, nem volt kedvem erről beszélni.

- Semmi! – nyögtem és a hűtőhöz léptem.
- Ez nem semmi! Te kivagy és sírtál…ahogy elnézem nem is keveset! Ki tette ezt veled? Csak mond meg és esküszöm én kicsinálom! – fortyogta dühösen és az öklét ropogtatta.
- Csak kicsit kiborultam tegnap és sírni támadt kedvem – vontam vállat és kivettem a hűtőből a vizet.

- Rob? – kérdezte felvont szemöldökkel. A név hallatán a gyomrom görcsbe rándult és az üveg megremegett a kezemben, le is kellett tennem a pultra, mert félő volt, hogy elejtem. – Tudhattam volna…szétverjem a fejét? – tudtam, hogy megtenné, ez a hangjából is tisztán kihallatszott. Bár sokat veszekedtünk és törtünk borsot egymás orra alá, mégis bármit meg tettünk volna a másikért.
- Nem, csak kicsit összevesztünk, majd rendbe jön! – próbáltam mosolyogni, de nem nagyon sikerült.
- Tudom, hogy hazudsz, de nem foglak faggatni! Ha mégis beszélni szeretnél, tudod, hol találsz! – mondta és eltűnt a konyhából.

Főztem egy kávét és kiültem a teraszra cigizni. Belülről emésztett a dolog, úgy ültem a széken, mint egy élőhalott. Aztán eszembe jutott a bátyám, aki egy emelettel feljebb arra vár, hogy elmondjam neki mi történt. Talán beszélnem kéne valakivel, attól könnyebb lenne.
- Gyere! – szólt ki, mikor kopogtam az ajtaján. Kíváncsian fürkészte az arcomat, mikor beléptem, nem szólt semmit, várta, hogy én kezdjem.

- Meg…megcsalt! – suttogtam magam elé, lehajtott fejjel és éreztem, hogy a világ forogni kezd körülöttem. Összerogytam a szoba közepén és ismét a könnyek győzedelmeskedtem fölöttem. Két erős kart éreztem a vállamon és a következő másodpercben már Cameron ölében volt a fejem. Egész testem remegett a sírástól, ő a hajamat simogatva próbált nyugtatni és türelmesen várt.
Mikor úgy éreztem tudok beszélni, remegő hangon, szipogva elő adtam neki a történetet.
- Tudod mit csinálunk most, hugi? – kérdezte miután megosztotta velem a véleményét.

- Mit? – szipogtam.
- Berúgunk, de úgy istenesen! – nem tudtam nem elmosolyodni rajta. Felpattant mellőlem és a kezét nyújtotta felém. Megadóan helyeztem bele az enyémet és felrántott a földről.
A nappaliban elővette a bárszekrényből apa Skót Whiskyjét és egy- egy doboz cigivel az erkélyre vonultunk. Ez az utolsó emlékem erről az estéről…

Álmomban egy csodaszép szigeten voltam, életem megkeserítőjével. Boldogok voltunk, legalább álmomban minden rendben volt köztünk. A nap lágyan cirógatta a bőrömet, ahogy bikiniben napoztam a parton. Híretlen mindenféle előjel nélkül, elkezdett zuhogni…ekkor felébredtem. Ülőhelyzetbe találtam magam a kanapén és meglepetten tapasztaltam, hogy víz csorog végig az arcomon. Ez hogy lehet…aztán hallottam egy üvöltést, mire a földre kaptam a tekintetem. Ott a szintén elázott Cameron ült.

- Szép mondhatom! – ajaj… a hang irányába kaptam a fejem és anya ideges tekintetével találtam szemben magam. Nem mellesleg két üres pohár is volt a kezében, azt hiszem annak a tartalma landolt rajtunk. Cameronnal összenéztünk, és egy kínos fintorral nyugtáztuk, hogy nagy bajban vagyunk.
- Anya! – szólalt meg rekedten Cameron.

- Igen! Látom meglep. Nos engem is megleptetek – közölte szemrehányóan.
- Azt mondtad szombaton jössz! - mondtam két szemdörzsölgetés között.
- Úgy volt, de mivel előbb végeztünk, gondoltam haza jövök, hogy veletek lehessek, erre milyen látvány fogad? A három gyerekemből kettő piásüvegekkel körülvéve öntudatlan állapotban fekszik a nappaliban! A harmadik meg ki tudja hol van. Komolyan, ti vagytok minden anya álma! – folytatta dühösen.

- Nyugi anya, nem kell belőle ekkora ügyet csinálni! Csak kicsit iszogattunk – próbálta menteni a helyzetet Cam.
- Aha, azt látom! Még jó, hogy nem apátok talált rátok, főleg mivel az Ő féltve őrzött italát is elfogyasztottátok! – vette kezébe bűnünk bizonyítékát, vagyis apa tegnap még fúlón lévő Skót Whiskyjét. Fáradt voltam most ehhez és még a fejem is rémesen hasogatott, nem akartam tovább hallgatni anya erkölcsi előadását.

- Én most felmegyek és letusolok! – keltem fel a kanapéról. A lépcsőről még hallottam a szokásos „ez a lány…” szöveget, de miután magamra zártam az ajtót már csak a néma csönd vett körül. Így egyedül ismét magukkal ragadtak az érzelmek. Tegnap este sikerült kivernem a fejemből mindent, de ez csak átmeneti volt. Ma már ugyan úgy, ha nem élesebben emlékeztem a fájdalmam okára. Az űr a mellkasomban gondoskodott róla, hogy egy pillanatra se felejthessem el a dolgokat.


*


És ez így ment az elkövetkezendő egy és második hétben is. Több, mint két hete hogy nem beszéltem vele. Nem keresett, de nem is baj, ez így helyes. Azt hiszem felfogta, hogy nem vagyok rá kíváncsi. Hogy mi történt ez alatt a két hét alatt? Semmi. A napjaim ugyan úgy teltek. Ha nem volt muszáj még a szobámból sem jöttem ki, nemhogy a házból.
Anya folyamatosan zaklatott, mindig próbált valamit bedobni, amivel kihúzhat a csigaházamból. Általában a válaszom nem volt, akármivel is próbálkozott. Aztán feladta és elfogadta, hogy majd ha túltettem magam a dolgon – amit még mindig lehetetlennek hittem -, akkor jelezni fogom.

Az életem üres volt, semmi értelme nem volt nélküle. Nem egyszer jutott eszembe, hogy elfelejtek neki mindent. Hiányzott, mint a levegő, az űr csak úgy tátongott bennem. Vele akartam lenni, úgy mint azelőtt. Ő volt az én szánalmas életem értelme. Valahol mélyen legbelül azt reméltem, hogy egyszer talán rendbe hozhatjuk. Kétségbe voltam esve, úgy éreztem ez a szerelem, amit iránta érzek soha nem fog elmúlni. Pedig most szerettem volna, azt kívántam bár ne éreznék így iránta.

Kilátástalan helyzetemen való töprengésemből a mobilom hangja zökkentett ki. Alig volt bekapcsolva, pont amiatt, hogy senki nem zaklasson, ugyanis senkire nem voltam kíváncsi. Felemeltem a kitartóan zenélő készüléket, amin Ash neve villogott. Pont egy hete beszéltem vele. Nem szándékoztam neki elmondani, de magától rájött, hogy valami nem stimmel és addig zaklatott míg el nem meséltem neki a történtetek.
- Mond! – szóltam bele nulla lelkesedéssel.

- Végre! Minden nap hívni próbállak, de csak a hangpostáddal tudok beszélni! – pontosan tudtam, ezért van kikapcsolva – Na, de nem ez a lényeg. Megtaláltam a megoldást a problémádra és nem érdekel semmilyen kifogás, ha kell elmegyek érted és a szobádból vonszollak ki! Szóval holnap este bulizni megyünk. Hidd el erre van szükséged, hogy valami kicsit kizökkentsen végre a négy fal közül. És megígérem, ha nem érzed jól maga haza jövünk, csak próbáljuk meg! – levegőt sem vett a mondatok között, így esélyem sem volt közbe szólni. Mikor elhallgatott, csak ennyit feleltem:
- Rendben! – ezután vagy fél perc néma csönd következett.

- Tényleg? Remek, akkor holnap este kilencre érted megyek! Meglátod, nem bánod meg! Imádlak! – és már le is tette. Sejtésem szerint, hogy ne tudjak visszakozni. Pedig nem tette volna. Lehet, hogy jót tesz majd nekem és Ash mellett tuti nem fog eszembe jutni a nyomorom, nem fogja hagyni. És eljött az ideje, hogy felvegyem a „jól vagyok” maszkot is, hiszen mindenkinek jobb, ha nem kell miattam aggódniuk.

Másnap délelőtt mosolyogva léptem be a konyhába, amin anya annyira meglepődött, hogy kiesett a fakanál a kezéből. Eddig jól megy…végtére is színésznő lennék vagy mi!
- Ma este elmegyek Ashel kicsit szórakozni, rémlem nem baj! – mondtam, miközben helyet foglaltam az egyik széken.
- Nem…persze, hogy nem! – anya nem volt olyan jó színésznő, egyáltalán nem bírta titkolni, mennyire meglepi a hírtelen hangulatváltozásom.
- Rendben, akkor megyek is készülődni! – feleltem és már ott sem voltam. Igaz még több, mint fél napom volt elkészülni, de jó kifogás volt, hogy miért nem vagyok lent.

Észre sem vettem úgy eltelt a nap…mire az órára néztem már nyolc óra volt és én mit csináltam megint? Hát semmit.
Elkezdtem készülődni és mire végeztem, már hívott is Ash, hogy a kapu előtt vár.
Elköszöntem anyától és beszálltam barátnőm mellé a taxiba.
- Jól nézel ki! – ölelt meg. Kicsit kételkedtem szavai őszinteségében, de inkább visszadicsértem. – Ugye nem baj, ha jön még két ember? – kérdezte kisvártatva.
- Kik? – igyekeztem némi érdeklődést csempészni a hangomba, de kétlem, hogy sikerült.

- Nos, Chace és a barátja Ed! – közölte egyszerűen.
- Ez az a Chace? – kérdeztem már kissé több érdeklődéssel.
- Igen. De csak barátok vagyunk – tette hozzá gyorsan. Azt nem kötötte az orromra, hogy az az Ed kicsoda, de nemsokára úgyis kiderül.
Így is történt. Mikor beléptünk a bárba, a két fiú már az asztalnál ült. Chacere emlékeztem, az egyik díjátadón találkoztam vele, de csak futólag. A másik is ismerős volt, de hírtelen nem tudtam hova tenni.

- Helló, srácok! – köszönt nekik Ash. – Chace! Te már ismered Kristent! – bökött felém, mire Chace mosolyogva adott két puszit. – Neked meg bemutatom! – fordult a másik srác felé, aki megrázta a fejét és elém lépett.
- Mi már találkoztunk! – mondta mosolyogva. Akkor nem véletlenül volt ismerős, de még mindig nem tudom hol találkoztunk. Látva bizonytalanságom, fél perc múlva kisegített… - Nyáron a Teen Choice Awardson!

- Oh tényleg! – most mér bevillant. A kulisszák mögött mutatott be neki…
- Te vagy Rob barátnője! – mosolygott kedvesen.
- Már nem! – vágtam rá azonnal, mire szégyenlősen elfintorodott. Érezte – talán a hangomból -, hogy rossz pontra tapintott. Egy pillanatra beállt a kínos csend, de Ash hamar véget vetett neki.
- Remek, mindenki ismer mindenkit, akkor le is ülhetünk! – csapta össze a tenyerét és az asztal felé terelt minket.

A beszélgetés kezdetén abszolút kívülállónak éreztem magam, aztán Ed hozzám fordult, hogy beszélgessünk kicsit. Kedves volt és a Rob témát egyszer sem hozta szóba – pedig tudom, hogy régi ismerősök, mondhatni haverok-, így még élveztem is a társaságát. A kivételes angol humora neki sem hiányzott, így általában csak tettetem, hogy nevetek a viccein.
Ash már egy ideje hisztizett, mert a pincér nem akart oda jönni és felvenni az újabb rendelést, ezért elmentem a pulthoz, hogy magam adjam le a kéréseket.

- Szia, Kristen! - hallottam a hangot a hátam mögül, miközben a szememmel a pultos srácot kerestem. Megpördültem és meglepetten néztem végig a mögöttem mosolyogva álldogáló férfin.
- Marcus, szia! – mosolyogtam és már öleltem is meg. Kezdeti meglepettségemet, gyorsan átfordítottam magamban. Jól tudtam, hogy Rob barátjával állok szemben, nem kéne azt látnia, hogy kivagyok. Még a végén Rob értesülne róla… - Mi járatban? – kérdeztem.
- Egy haverommal vagyok. És te? – érdeklődött.
- Én Ashel és két barátjával jöttem! – feleltem.

- És hogy vagy? – nem lepett meg a kérdés és az sem, hogy nem nyíltan kérdezett rá arra, ami érdekli.
- Remekül! – mosolyogtam és éreztem, hogy úgy is nézek ki. Erről Marcus meglepett arca is meggyőzött. Tökéletesen alakítottam a szerepem. – Főleg ma este! Remek a társaság – sandítottam az asztal felé, ahol Ed éppen azt figyelte mit csinálok ennyi ideig.
- Látom! – sóhajtotta Marcus. Végre szóltak a pulttól, hogy rendelhetek, így gyorsan elsoroltam, mit hozzanak az asztalunkhoz.
- Örülök, hogy láttalak! További jó szórakozást és előre is kellemes ünnepeket! – megöleltem, majd visszasiettem az asztalhoz.

Alighogy kihozták az italt, Ashnek táncolni támadt kedve és mivel Chacet is magával húzta, Ed is megkérdezte, hogy van-e kedvem. Nem volt sok, de nem ellenkeztem. Először még négyesben táncikáltunk, de nemsokára Ash rácsimpaszkodott Chace nyakára, így Ed rám maradt. Mikor kiszúrtam Marcust a pultnál és azt, hogy figyeli mit csinálok ördögi terv fogalmazódott meg bennem.

Tudtam, hogy Robnak be fog számolni arról, hogy találkoztunk és arról is, hogy mit csináltam. Fogtam magam, a kezeimet Ed nyakára raktam és közelebb húzódtam hozzá. Kezei a derekamra simultak és együtt kezdtünk mozogni a zene ritmusára, nagyon közel egymáshoz. Apait-anyait bele adtam ebbe a táncba – cseppet sem voltam visszafogottnak mondható -, az egyetlen dolog, ami érdekelt az az volt, hogy Robnak minél rosszabb legyen, amit hallani fog a barátjától.

Hamarosan visszaültünk az asztalhoz, ahol még beszélgettünk egy kicsit. Viszont én kezdtem fáradni. Ash még maradni akart, ezért Ed felajánlotta, hogy mivel Ő is menne, kikísér a taxihoz. Elindultunk kifelé és a nagy tömeg pont kapóra jött, hogy feltegyem azt a híres pontot az én i betűmre. Megfogtam Ed kezét, hogy a tömegben ne veszítsük el egymást. Ez a teljesen ártatlan húzás volt Ed számára, de a külső szemlélőként engem figyelő Marcusnak egész máshogy jött le, legalábbis remélem. Elhaladva mellette, mosolyogva oda is intettem neki. Ő csak megdöbbent képpel figyelt és egy kis fáziskéséssel visszaintett.

Mikor az ajtóhoz értünk elengedtem Ed kezét és úgy sétáltunk a taxihoz.
- Örültem Ed, aludj jól! – mondtam kedvesen, majd megöleltem és beszálltam a taxiba.
- Remélem még látjuk egymást! – hajolt be a lehúzott taxi ablakán.
- Biztos lehetsz benne! – feleltem, majd szóltam a taxisnak, hogy indulhat.

Ez az este jobban sikerült, mint vártam. És tényleg jól éreztem magam. Ed szuperaranyos, nagyon örülök, hogy megismerhettem. Az pedig külön boldogsággal töltött el, hogy tudtam a ma esti kis akcióimról Rob értesülni fog.
Otthon bágyadtan dőltem az ágyba és első este mindenféle forgolódás nélkül tudtam elaludni.