33/a. fejezet

Elveszve

Lányok, megérkezett a 33/a. fejezet. Nem tudom mi lesz róla a véleményetek, de a végén majd úgyis megosztjátok velem. Legalábbis remélem. :)
Lenne itt még egy dolog. Egy kedves olvasóm felhívta a figyelmemet, hogy előfordulnak hibák a fejezetben, betű lehagyás stb. Mivel nekem nem mindig van időm - csak felületesen tudom átnézni-, felvetett egy számomra elég jónak tűnő ötletet, mégpedig, hogy keressek egy bétát. Én rád gondoltam, Lilly(persze ez nem kényszer, csak ha szeretnéd és van időd!).
Itt el tudtok érni: e-mail
Jó olvasást kívánok! Puszi: Lady
És Drága Kristenem! Boldog születésnapot! Kaptál egy szép hosszú fejezetet!:)

Annak ellenére, hogy első este tudtam elaludni mindenféle nehézség nélkül, mégsem ébredtem kipihenten. A fejem hasogatott. Az estére visszagondolva hálás vagyok Ashnek. Valóban jót tett nekem ez a kis kiruccanás és végre a szakítás óta, jól éreztem magam.
Mikor lementem a konyhába, anyám pakolászott, már éppen köszönni akartam neki, mikor észrevettem, hogy telefonál. Háttal állt nekem és nem akartam megzavarni, ezért az ajtónak dőlve vártam, hogy befejezze, én meg magamba tölthessem végre a koffeinadagomat.

- Nem, nincsen. Bár tegnap elment valahova a barátaival és már egész jól nézett ki, de még mindig aggódom miatta…aha…nem tudom, mit lehetne tenni, még csak nem is akar róla beszélni!...azt sem tudom, nem mond el semmit. Rob sem?...Viszont ez, amit mondtál tetszik, majd intézkedem az ügyben! Remélem sikerrel járunk – egyre érdekfeszítőbbé vált számomra ez a beszélgetés, hiszen a téma én voltam és Rob. Vajon ki lehet az? Csak egy valakire tudtam gondolni, akivel anyám az utóbbi időben elég szoros kapcsolatot ápolt. A beszélgetés érdekes fordulatot vett, bennem meg kis híján megállt az ütő. – Richard hogy van?...otthon van már?...és mikor engedik ki?...értem…Nagyon aggódunk ám érte és kérlek, add át neki az üdvözletemet!...rendben és tudod, ha bármire szükségetek van, csak hívj és akár oda is utazom!...ez csak természetes!...jó…arról meg gondoskodom!...én is téged és vigyázzatok magatokra…persze, azonnal hívlak! Szia! – amint letette a telefont és megfordult kis híján eldobta a készüléket.

- De megijesztettél, nem tudtam, hogy már fent vagy! – kezdett rögtön terelni, ami gyanús volt.
- Mi van Richarddal? – kérdeztem minden köntörfalazás nélkül.
- Korházban van, meg kellett műteni… - mondta anya drámai hangon, ami nem sokat segített a higgadtságom megőrzésében.
- És mi van vele, anya? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Ki kellett venni az epekövét, ami rutin műtét, de nincs túl jól! – folytatta.
- Ez mit jelent? A francba is, mond már! – kértem hisztérikusan.
- Mivel már nem húsz éves megviselte a műtét és még lábadozik! Claire is elég rosszul van…meg is értem, ha a helyében lennék, én is kilennék! – mondta elmerengve.
- De nincs életveszélyben, ugye? – egyszerűen megőrjített, hogy ilyen lassan tudom meg az információkat.

- Nincs, csak gyenge – közölte, majd folytatta a pakolászást.
- És ezt mikor akartad velem közölni? – kérdeztem már egy fokkal higgadtabban, most, hogy tudtam nincs semmi veszély.
- Azt hittem nem érdekel Rob! – fordult felém kérdő tekintettel.
- Nem is! – vágtam rá azonnal. Jézus szegény Rob…milyen lehet ez neki! Bárcsak mellette lehetnék és átsegíthetném ezen…Elég Kristen! – De Claire és Richard attól még fontosak nekem, és az érdekel, ami velük van! – tettem hozzá.
- Ha már szóba hoztad, igazán felhívhatnád Claire-t, biztos jól esne neki, ha tudná, hogy rád is számíthat! Valamit azt is illene közölnöd vele, hogy nem töltöd náluk az ünnepeket – okított ki. De hát épp az előbb beszéltek rólunk, tehát tudja…

- Már biztos tudja – kezdtem, de anya szigorú pillantását követően, tudtam, hogy ez alól nem húzhatom ki magam. – Fel fogom hívni a napokban! – sóhajtottam és a kávéfőzőhöz léptem. Kellemetlen lesz így beszélni Claire-el, de a történtek után természetes, hogy felhívom. Meg amúgy is a saját fülemmel akarom hallani, hogy Richard jól van!
Még kérdezni akart az estéről, de megszólalt a telefonom, így mosolyogva kivonult. Helyes!
Unottan szóltam bele, de nagy meglepetés ért a válasz hallatán.

- Szia, Ed vagyok! – szó szerint megnémultam, így zavartan folytatta. – Nem haragudj, hogy zavarlak! Ashley adta meg a számod – kezdett mentegetőzni.
- Nem, nem zavarsz! Mondjad csak – nyögtem, mikor megtaláltam a hangom.
- Csak szeretném megkérdezni, hogy lenne-e kedved velem ebédelni holnap! – nagyon meglepett az ajánlat, de mivel jól éreztem magam tegnap és egy ebédből nem lehet gond, bele mentem.
- Szívesen! – feleltem.
- Akkor holnap érted megyek egyre… igen, Ash a címed is megadta! – nevetett.
- Rendben, várlak! – mosolyogtam én is és letettem. Nem semmi a csávó, de legalább addig is le van kötve a figyelmem.

A mai nap anya gondoskodott rólam, folyton valami baromsággal zaklatott, így egy perc magányom sem volt, hogy letargiába zuhanhassak.
Másnap már fél egykor készen voltam, anyának csak annyit mondtam, hogy egy barátommal ebédelek. Aztán gyorsan bepattantam a kocsiba, mikor megérkezett, hogy még csak ne is lássa, kivel megyek el. Egy kedves kis étterembe mentünk.
- Gyakran jársz ide? – kérdeztem, mikor láttam, hogy elég ismerősen forog itt. A személyzet is régi ismerősként üdvözölte.
- Igen, elég gyakran! Szeretem, ezt a helyet – mosolygott.

Meg kell hagyni, tényleg hangulatos volt. Szerencsére egy elég félreeső helyen is volt, így még aggódni sem kellett. Az ebéd alatt is remekül el tudtunk beszélgetni. Sokat mesélt magáról és érdeklődött rólam, az életemről. A Rob kérdést ügyesen hárítottam, nem akartam róla beszélni semmilyen szinten. Úgy tűnt észrevette és ezentúl kerülte a témát. Mikor haza vitt, meghívott szerdára magához, egy kisebb házavató buliba, mert nemrég költözött új helyre. Mivel Ash is megy, nem volt okom visszautasítani, bele egyeztem. Meg amúgy is, szabad ember vagyok, miért ne mehetnék?! Búcsúzásnál kicsit tovább ölelt magához szorosan, mint azt szerintem normális esetben kellett volna. Kezdett számomra kínossá válni a szituáció, így egy torokköszörülés kíséretében kibontakoztam a karjaiból. Kínos mosollyal intett nekem, aztán befelé indultam.

Mikor bementem a házba, anya nem volt otthon még. Az egyedüllét nem tett jót nekem. Megint érezni kezdtem a hiányát és újra csak körülötte forogtak a gondolataim. Őrület…mikor lesz ennek vége? Bebújtam az ágyamba, de csak nagy nehézségek árán sikerült elaludnom.

A következő nap eseménytelenül telt, ami az én helyzetemben maga volt a pokol!
Kedden „reggel” anya már nem volt otthon, mikor lekászálódtam az emeletről. Csak egy kis cetli várt, hogy nemsokára jön. Na de addig mit csináljak? Bekapcsoltam egy filmet, hogy csak bámuljak ki a fejemből. Mire vége lett már anya is haza ért és az első kérdése az volt, hogy hívtam-e már Clairet. Természetesen a válaszom nem volt, így felém nyújtotta a telefont. Kifogásként megszólaltam, hogy már biztos alszik, de miután szem forgatva közölte, hogy Londonban este 8 óra van, feladtam és tárcsáztam.

- Pattinson lakás! – szólt bele hála istennek Claire.
- Szia, Claire. Itt Kristen! – feleltem.
- Kristen drágám, de jó hallani a hangod. Hogy vagy? – érdeklődött örömteli hangon.
- Megvagyok. De engem inkább az érdekelne, Richard hogy van? – tértem a lényegre.
- Hát nem túl jól… - mondta és a hangja már koránt sem volt olyan élénk. – Holnap engedik ki a korházból! – erre kicsit megnyugodtam. Akkor csak nem lehet akkora baj.
- És te hogy vagy? – kérdeztem.
- Az igazat megvallva, én sem túl jól. Nagyon megviselt a műtétje lelkileg és minden időmet vele töltöttem, ha haza engedik is vele kell foglalkoznom. Az ünnepek meg a nyakunkon, nem tudom, hogy lesz mindenre időm! A lányok csak karácsony előtti napon tudnak haza jönni, teljesen egyedül vagyok! – panaszkodott. Tudtam mennyire fontos Clairenek ez az ünnep. Rob mesélte, milyen. Ilyenkor minden a feje tetején áll náluk, mert Claire készülődik. Annyira sajnáltam, hogy semmi segítsége nincs!

- Claire, ha bármiben tudok segíteni csak szólj! – bíztattam.
- Ugyan kincsem, ezt nem kérhetem tőled! – felelte kedvesen, de annál szomorúbb hangon, nekem meg majd meg szakadt a szívem, hogy nem lesz tökéletes az ünnepe. Ez annyira igazságtalan. Pont neki, aki mindig csak másokkal foglalkozik.
- Szívesen teszem! – vágtam rá.
- Tényleg megtennéd? Oh Kristen, olyan hálás vagyok…nem gondoltam, hogy hajlandó lennél! Én nem is tudom, hogy köszönjem meg! – áradozott, de egy pillanatra elvesztettem a fonalat.
- Ugyan, de mit is? – kérdeztem.

- Hát, hogy ide jössz! – felelte boldogan, nekem meg majdnem megállt a szívem. Erről szó sem volt, én nem így értettem… - El sem hiszed mennyire boldoggá teszel ezzel. Richard is nagyon boldog lesz…annyira örülök neki! – folytatta az áradozást, én meg ájulás közeli állapotba kerültem.
- Claire, én nem…nem egészen így értettem! – felpattantam a kanapéról és idegesen fel –alá járkáltam. Igazi patthelyzetbe sodortam magam. Bármit megtennék érte, hiszen tudom, hogy fordított helyzetben ő is így vélekedne. De másik részről nem mehetek oda…nem lehetek egy légtérben vele…
- Oh – hallottam a csalódott sóhajt, mire kétségbeestem.

- De persze, ha te ezt szeretnéd… - a francba, a francba!!!! Hülye Kristen, mi a francot csinálsz? – toporzékoltam, de már késő volt. - ha ez segítene neked, akkor…akkor oda megyek! – önkéntelenül ejtettem ki a szavakat és már nem tudtam visszaszívni. Nem tudom, mi ütött belém, de belesétáltam a saját csapdámba. Claire ujjongott a vonal másik végén, én nem megsemmisülve rogytam a kanapéra. Én nem vagyok normális!!! Ahogy hallgattam Claire boldogságát eszembe jutott, hogy egy részről jól cselekedtem. Neki ez fontos, nekem meg ideje félre tennem az önzőségem és egyszer másnak jót tenni. Nem fog megártani. Ezek után már csak mindenre helyeseltem. Így történhetett, hogy a vasárnapi napot céloztuk be Londonba érkezésem időpontjaként.

Miután letettem anya vigyorogva ölelt meg és mondta, hogy büszke rám. Nem habozott, már hívta is a repteret és lefoglalt nekem egy jegyet szombatra, hogy vasárnapra megékezzek. Majd közölte, hogy nem retúr jegyet vesz, mert ki tudja Clairenek meddig van rám szüksége. Emellett anya kicsattant a boldogságtól. Talán annak örül, hogy ilyen jó szívem van…
Én még mindig magamon kívül ültem a kanapén. Egy házban Robbal…nem baj, elég nagy az a ház, ha akarom össze se kell futnom vele és ha végkép nem bírom, bármikor elmehetek egy szállodába, vagy haza jöhetek! – nyugtattam magam. Meg lehet, hogy Rob csak karácsony előtti napokban érkezik haza. És különben is, felnőtt emberek vagyunk…

Másnap reggel már nem éreztem ilyen nyugodatnak magam. Tisztában voltam vele, hogy tegnap óriási hibát követtem el, mikor meggondolatlanul bele egyeztem, hogy Londonba megyek. De ki tudna nemet mondani egy ilyen csupa szív embernek, mint Claire? Én képtelen vagyok rá. Pár nap igazán nem a világ és legalább Rob a saját szemével is meggyőződhet róla, hogy teljesen rendben vagyok, ami természetesen nem igaz. De el tudom játszani! Csak azt nem tudom, rám milyen hatással lesz ha meglátom. Ha meglátom? Az még csak hagyján, de napokig leszek vele összezárva. Ez egy elmebeteg szituáció. Ki lenne még olyan hülye, hogy önként zárasa össze magát az exével, aki ráadásul nem is olyan régóta az exe és még most is halálosan szerelmes belé? Csakis én!

Estére kifejezetten pánikba estem. Ash nem tudta elképzelni, hogy mi bajom lehet. Aztán a taxiban felé fordultam:
- Ash, én egy idióta vagyok! – közöltem vele kétségbeesetten.
- Minden rendben? – nézett rám döbbenten.
- Nem, semmi sincs rendben! Olyan oltári baklövést követtem el, amire csak én vagyok képes! – nyöszörögtem az ülésbe süllyedve.
- Jézusom, mond már! – lökdösött ki a kocsiból, mert közben megérkeztünk. Santa Barbarában rakott ki minket a taxi, egy kicsi, ugyan akkor igen csinos házikó előtt. Teljesen letaglózott a látvány… - Kristen! – kiáltott rám Ashley.

- Mindjárt! – mondtam és meggyújtottam egy cigit. – Szóval, hogy is mondjam? Londonba megyek – hadartam egy szuszra.
- Minek? – kérdezte meglepetten.
- Hát ez az! – nyögtem. – Rob apját megműtötték és Claire nagyon kivan… Én meg megint nem gondolkodtam és felajánlottam a segítségem, amit úgy értelmezett, hogy oda megyek! Ezért odarepülök… - vártam, hogy Ash meglepődjön, de nem tette. Csendben emésztgette a hallottakat.
- Szép tőled – mondta végül.
- Ennyi? – igazán meglepett, valami másra számítottam. Mondjuk, hogy közölje tiszta hülye vagyok.

- Mégis mit kéne mondanom? Szerintem helyesen teszed, hiszen Claire nagyon szeret téged és ha nincs más aki segítsen neki… jó, hogy számíthat rád! – folytatta.
- Jah – szólaltam meg, de csak, hogy mondjak valamit. Na, de neki nem furcsa, hogy ott lesz Rob? Rob és én egy házban…
- Ugyan Kris, nagykislány vagy… meg tudjátok oldani, nem lesz ott semmi gáz! – felelte a ki nem mondott kérdésemre.
- Igazad van! – mondtam, majd befelé indultam. Ha Ash nem aggódik, akkor nekem sincs miért.

Chace nyitott ajtót, majd beterelt minket az igazán nem kicsinek nevezhető házba. Ed a nappaliban pakolászott és addig kiküldött minket egy-egy sörrel az erkélyre. Ez a nappaliból nyílt és egyenesen az óceánra nézett. Jobban mondva a „kert” maga volt a homokos tengerpart. Álomszép volt minden. Nem sokkal később Ed is csatlakozott hozzánk. A többi vendég még váratott magára, egyenlőre csak négyen voltunk.

- Még össze kell vágnom a salátához valót! – szólalt meg hirtelen Ed és a konyha felé vette ez irányt. Úgy láttam Ash és Chace nélkülem is jól elvannak, így gondoltam hasznossá teszem magam és segítek Ednek.
- Itt van a kés? – kérdeztem a fiók felé bökve.
- Igen, de hagyd csak! – mondta rögtön.
- Szívesen segítek – mosolyogtam és elővéve a kést, segítettem neki a paradicsom felkockázásában. – Szép hely – mutattam az ajtó felé, ami a tengerre nyílt. Ed hirtelen abba hagyta a vagdosást és felnézett, hogy lássa, mire is értem.
- Igen, az – mosolygott, majd folytatta a munkát. – Olyan helyre akartam költözni, ahol távol vagyok a város zsúfolt világától. Itt el tudok bújni – közben beledobta a felkockázott paradicsomokat a tálba. – Menj csak ki, egy perc és ott vagyok – intett az ajtó felé.

Engedelmesen elbattyogtam, ezúttal nem ültem le, hanem a korlátra támaszkodva bámultam a csillagokat. Csak egy dolog hiányzik…jobban mondva egy valaki!
- Hoztam neked még egy sört – állt mellém Ed és átnyújtotta az üveget, ezzel kizökkentve a már megint rossz irányba haladó gondolatim közül. Mosolyogva elvettem és egy pillanatra kezünk egymáshoz ért. Ebben a pillanatban elkapta a kezét és zavartan a csillagokra meredt. Nem értettem a reakcióját, de úgy döntöttem nem is veszem fel.

A vendégek elkezdtek szivárogni és egy óra múlva – Ed állítása szerint – már a max létszám megérkezett. Összesen lehettünk vagy tizenöten, aminek én nagyon örültem. Bár Ed említette, hogy csak a közeli barátait hívta meg.

Ed éppen új poharakat szedett le, mikor valaki kint megjegyezte, hogy kéne még sör. Bementem, éppen háttal állt nekem, ezért, hogy ne ijesszem meg a fülébe súgtam:
- Kéne még sör – de rosszul gondoltam. Ahogy megfordult, majdnem kiesett a pohár a kezéből, mire ijedten én is utána kaptam. Ennek az lett a vége, hogy Ed keze a poháron volt, az enyém meg az ő kezén. Rám nézett, majd kezeinkre és ismét rám. Zavart tekintettel kihúzta a poharat a kezemből.
- Pillanat és viszek – majd már ott sem volt. Megkövülve álltam a konyhában. Miért viselkedik így velem ma este? Nem tudom, de ki fogom deríteni! – döntöttem el.

Ash éppen benyomott valami diszkózenét, így kimenekültem a teraszra. Rágyújtottam és gondolataim ismét elkalandoztak. Már olyan régen nem láttam, de még mindig bele örülök a hiányába. Hallottam az üvegek csörömpölését és mikor hátrafordultam láttam, hogy Ed a jégbe helyezi bele őket.
- Tudok valamiben segíteni? – kérdeztem, miközben kezemmel végigsimítottam a hátán.

Éreztem, hogy izmai megfeszülnek ujjaim alatt, de nem vettem el a kezem. Kétségbeesetten pillantott rám, majd megrázta a fejét és bement. Olyan furcsán viselkedik. Lehet, hogy már megbánta hogy elhívott! Pedig úgy tűnt, mintha kedvelne…Ez az! Kedvel. Ezért viselkedik így, mert tetszem neki. Szinte felnevettem a gondolaton. Szerencsétlen…pedig velem nem sokra menne. Bár biztos nem komoly. De ha nem komoly, akkor…akkor miért ne? Tetszem neki, én kedvesnek tartom – ami nem elég, de ebben az esetben több is mint sok -. Én pedig végkép kiegyenlíthetném a számlát Robbal. Ha őt megtette, én miért ne tehetném meg.

Talán Ednek sem lenne ellenére egy kis kaland velem! Szinte meglepődtem saját magamon, de a bosszúvágy erősebb volt, minden józan gondolatomnál. Magamhoz vettem még egy sört, ma este már a sokadikat és egy, az erkélyen talált pokróccal lementem a partra. Leterítettem a homokban és ráültem. Ha valóban tetszem neki, nem kell sok idő és utánam jön.
Már eltelt vagy negyed óra, kezdtem magam hülyének érezni, aki félre értelmezte a jeleket. Azon gondolkoztam, hogy visszamegyek, mikor valaki mellém telepedett.

- Miért jöttél le? – kérdezte halkan. Pont ezért – akartam mondani…
- Kicsit levegőzni akartam és különben is olyan szép ez az este – mondtam mosolyogva és kiittam a söröm maradékát. Az üres üveget letettem magam mellé.
- Hozok másikat! – már nyúlt is az üvegért, de elkaptam a kezét, mikor elemelte.
- Nem kell – másik kezemmel kivettem az üveget a kezéből, de nem engedtem el. Egyre sűrűbben vette a levegőt, én meg tudtam, hogy sínen vagyok. – Inkább maradj velem! – közelebb húzódtam hozzá, mire látványosan megremegett. Egy szemét ribancnak éreztem magam, aki csak kihasználja, de innen már nem volt megállás. Ráadásul neki is csak egy kaland lennék.

- Miért? – kérdezte fojtott hangon. Majdnem felnevettem, de visszatartottam és úgy döntöttem válasz helyett megmutatom neki. Arcomat felé közelítettem és mikor nem éreztem ellenállást, ajkaimat a szájára nyomtam. Nem telt bele két másodperc és nyelve már bebocsátást kért a számba. Készségesen, a hajába túrva közelebb húztam magamhoz és hagytam, hogy nyelvével felkutassa az enyémet. Nagyot sóhajtva csúsztatta kezeit a derekamra és óvatos simogatásba kezdett velük.
Igyekeztem kiűzni a gondolataimból azt a tényt, hogy nem erre vágytam. Vagyis erre, csak nem vele. A bosszú hajtott, elégtételt akartam és ez biztos módja volt annak, hogy Robnak fájdalmat okozzak. Ajkai a nyakamra csúsztak, én meg ezzel egy időben egyik lábamat átvetettem a csípőjén és az ölébe ültem.

Nem nagyon fogtam fel mit is készülök tenni, az események csak sodortak magukkal. Már csak arra eszméltem, hogy alatta fekszem, ő pedig a pólómat tűri felfelé, hogy keze alácsúszhasson. Elkezdtem az övével babrálni, de kezeim remegése nem segítette a munkámat. Elszakította ajakit tőlem, hogy rám nézzen és láttam, hogy kérdezni akar. Ezt nem hagyhattam, még a végén meginogok. Elhallgatattam egy újabb csókkal és közben végre sikerrel jártam az öve kapcsán. Nyelvünk örült tempója közben, kezével a hasamat simogatta. Vártam a borzongást, de nem jött. Szemeimet összeszorítva kigomboltam a nadrágját, de a kezem az alsónadrág szegélyénél tétován megállt. Úgy tűnt nem vette észre a habozásom, mert kezei a mellemre csúsztak és a melltartón keresztül megérintett, majd megszakította a csókot és a szemembe nézett.

Kezeim ismét megindultak, mire Rob rám mosolygott. Rob? Szinte megdermedtem, ahogy Rob arcával találtam szemben magam. Megráztam a fejem és ismét Edet láttam. Hajolt felém, hogy újra megcsókoljon, de elfordítottam a fejem és könnyeimmel küszködve elkezdtem letolni magamról. Rá kellett jönnöm, hogy én erre képtelen vagyok. Nem bírok mással lenni. Ed egy percig sem próbált visszatartani, legördült rólam, én meg már patakokban folyó könnyeimmel együtt felültem.

- Sa…sajnálom – szipogtam, mire megéreztem nyugtató simogatását a hátamon. – Én képtelen vagyok megtenni vele. Hiába akarom visszaadni neki azt a fájdalmat, amit én érzek, nem bírom megtenni…szeretem őt!
- Nyugodj meg – mindennek ellenére a mellkasára vont és vigasztalni próbált. Újra egy szemétnek éreztem magam.
- Bocsáss meg nekem, amiért ezt tettem! – néztem rá esdeklően.
- Nem haragszom, nincs miért – nyugtatott, mire felnevettem kínomban.
- Még, hogy nincs miért! – ismételtem elképedve. – Szánalmas vagyok!
- Csak sértett. De nem mindig a bosszú a legjobb megoldás, higgy nekem, tapasztalatból mondom – mondta.
- Miért vagy ilyen megértő? – kérdeztem elképedve. Szégyenlősen maga elé nézett.


- Mikor elkértem a számod, Ash elmondta, hogy mi van veled és Robbal, azt amit tett. De ne haragudj rá, csak jót akart! – kelt a védelmébe. Eszem ágában sem volt haragudni rá, bár normális esetben a pokolba kívánnám, amiért ilyet tett. Most viszont hálás voltam, de csak azért mert így nem akkora a bűnöm. Ed tudta mire számíthat és mégis bele ment.
- Örülök, hogy elmondta – szipogtam. Egy ideig még csendben ültünk, majd felálltam. – Azt hiszem haza megyek – követett a mozdulatban és még egyszer utoljára megölelt.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget és engem bármikor hívhatsz! – mondta mosolyogva.
- Lehet, hogy élni fogok a lehetőséggel – nyomtam egy puszit az arcára és otthagytam majdnem bűnöm, két lábon járó bizonyítékát.
Ashel még beszéltem pár szót, majd haza indultam.

A következő napok a közelgő utazásom jegyében teltek. Anya viselkedése kicsit fura volt, szinte kicsattant a boldogosától és örömmel segített mindenben, ami az utazásommal volt kapcsolatban.

Egy csomag jókívánsággal tett ki a reptéren, amiket át kell adnom a Pattinson családnak. A repülő indulása előtt fél órával értem be a váróba, így nem is nagyon kellett gondolkodnom azon, hogyan üssem el az időt. Leültem és az ablakon kibámulva azon gondolkoztam mégis mekkora lehet az elmebajom súlyossága, hogy bevállaltam ezt.

A gép ötkor szállt le a Londoni Heathrow reptéren. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni az úton, a gyomrom egy csomóba állt össze. Elindultam, hogy taxit fogjak, de legnagyobb meglepetésemre egy ismerős arc nézegette a leszálló gépeket. Amint meglátott, arcán nyugalom lett úrrá.

- Huh, már azt hittem lekéstelek és Claire ki fog nyírni! Na gyere te – egy pillanat alatt magához ölelt majd elvette a csomagjaim. – Jó újra látni – mosolygott.
- Téged is – feleltem és követtem kifelé. Nem tudtam, hogy Claire kiküld értem valakit. Mikor beültünk az autóba kétségbeesetten Tomra néztem. – Kérlek mond, hogy nincs otthon!
- Sajnálom szívi, de el kell keserítselek – rázta a fejét. – De nem fog zaklatni! – tette hozzá és bár nem értettem, ezt pontosan hogyan érti, nem nyugtatott meg. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni, hiszen közeledett a perc.

Miközben kifelé haladtunk a belvárosból, Tom folyamatosan szidta hol az autósokat, hol a gyalogosokat.
- Hogy utaztál? – kérdezte, miközben egy ralist megszégyenítő módon kikerült, egy a zebrán áthaladó gyalogost.
- Jól. Sajnálom, hogy gondot okoztam, biztos van jobb dolgod is mint engem fuvarozni – mondtam szégyenkezve.
- Ugyan, ez semmiség. Szívesen teszem – vont vállat mosolyogva. Ettől valamivel jobban éreztem magam. Legalább Tom napjának a tönkretétele nem nyomja a szívem. De van itt annyi más… mikor bekanyarodtunk az ismerős utcába, a gyomrom összerándult. A szívem hevesebben kezdett verni, mintha most azonnal ki akarna ugrani a helyéről.

Tom leparkolt a ház előtt, kiszedte a bőröndöm, majd kitárta nekem az ajtót, de nem bírtam kiszállni. Türelmesen várta, hogy összeszedjem magam, ami vagy tíz percembe telt. Nagyot sóhajtva kiszálltam és követtem Tomot az ajtóhoz.
- Meghoztam a csomagot! – kiabálta az ajtóban Tom, majd becsukta maga mögött és kicsit beljebb tolt. Még talán nevettem is volna a „poénján”, ha nem vagyok ennyire magamon kívül.
- Jaj, Kristen! – rohant felém Claire egy pillanat múlva és a nyakamba ugrott. Mikor feleszméltem, visszaöleltem. – Köszönöm, hogy itt vagy!
- Nincs mit – motyogtam behunyt szemmel, a hátát dörzsölgetve. Jól esett, hogy ennyire örül nekem. Kinyitottam a szemem, hogy elszakadjak tőle, de ledermedtem.

Beljebb pillantva megláttam a nappali ajtónak támaszkodó, minket figyelő Robot. A szeme annyi érzelmet tükrözött, hogy ájulás közeli állapotba kerültem tőle. Az én érzelmeim még csak ez után kezdtek felszínre törni…