32/b. fejezet

Az igazság súlya

Lányok, jöttem az új fejezettel, szám szerint a 32., b-részével! Lehet, nem mindenki szereti, de muszáj két szemszögből írnom egy ideig! Így értitek meg rendesen. És ez nem is olyan két szemszög, hiszen az események most is csak a fejezet elején egyeznek, aztán pedig már Rob szenvedős időszakát öleljük fel. Remélem, azért élvezhető és talán jobban is érthető az egész, hogy mind a két személy érzelmeit és az ebből fakadó tetteiket nyomon tudjátok követni!
Jó olvasást kívánok hozzá!
Puszi: Lady

Nem próbált elhúzódni…még. A kétségbeesés uralkodott a következő tettem felett. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem és megcsókoltam. Talán túl hirtelen, mert elvesztette egyensúlyát, én tartottam meg. Kezeim formás fenekére csúsztak, így húzva magamhoz még közelebb. Nyelvem hevesen játszott az övével és nem bírtam kiverni a fejemből, hogy valószínűleg utoljára teszi ezt. Aztán hírtelen eltolt magától, megfosztva engem édes csókjától.

- Mit? Mégis mit sajnálsz? – kérdezte kétségbeesetten. Lesütöttem a szemem, de Kristen továbbra is várta a választ.
- Én hülye voltam, bocsáss meg, kérlek Kristen! – motyogtam szégyenkezve, még mindig lehajtott fejjel.
- De azt sem tudom mit! – sóhajtotta és az államnál fogva felemelte a fejem, hogy ránézzek. Pedig nem akartam, nem akartam a szemébe nézni, mikor végleg összetöröm a szívét.

- Én…tegnap, mikor elmentél, azt…azt hittem szakítottál velem! Én azt hittem nem akarsz többé látni, hogy elhagytál! Úgy gondoltam csak egy kifogás ez a „gondolkodjunk” ötlet és csak nem akarod megmondani, hogy már nem kellek! – Kristen csöndesen hallgatott, de az aggodalom tisztán tükröződött a szemében. – Aztán rendeltem egy Whisky-t és megittam az egészet, azt sem tudtam hol vagyok… - itt hangom elcsuklott.
- És? – kérdezte, mikor megunta a várakozást.
- És a kabátomat az étteremben hagytam… Emilie felhívott és visszahozta nekem. Maradt és iszogattunk még kicsit… - nem bírtam tovább folytatni. Kristen szíve heves dobogásba kezdett, amitől csak még jobban elvesztettem minden bátorságom. Még hazudhatsz – súgta egy belső hang. De nem bírtam.
- És? – kérdezte ismét, várva a folytatást.

- Lefeküdtünk… - tátogtam, szinte némán lehajtott fejjel. Kristen megmerevedett a karjaimban, ebből tudtam, hogy meghallotta a vallomásom. Nem mertem ránézni, összeszorított szemekkel álltam és vártam, hogy kitörjön és leüvöltse a fejem.
- Te…te megdugtad Emiliet? – kérdezte szinte teljesen nyugodtan. Ez a nyugalom mégis megrémisztett, mert tudtam, hogy ez nem az a nyugodtság. Ez inkább a vihar előtti csend. Erőt vettem magamon és felnéztem rá. A szemében csalódottság tükröződött, amibe az én szívem majd bele hasadt.

- Igen - suttogtam. – De csak, mert azt hittem végeztél velem! És be voltam rúgva…nagyon. Azt se tudtam, mit csinálok. Ő meg pont itt volt…és ez csak szex volt…semmit nem éreztem közben, az egész olyan gyors volt…
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! – kiabálta és ekkor megtörtént az, amitől féltem. Ellökött magától, testének közelsége máris kínzóan fájt.

- Kristen, kérlek bocsáss meg! Én nem tettem volna…rémes volt, én undorodom magamtól! – hadartam kétségbeesetten. Arcomat a kezembe temettem, a szégyen mardosott. Idegesen a hajamba túrtam, szerettem volna meg nem történté tenni a végzetes hibámat. Felnéztem Kristenre, de a szemében semmit nem láttam. Következő mondata viszont letaglózott.
- Akkor már ketten vagyunk! – közölte kíméletlenül és az undor valóban sugárzott hangjából. Ettől féltem…

- Annyira sajnálom! – próbálkoztam, igazán nem tudtam mit mondhatnék ezek után. Tisztában voltam a tettem súlyosságával, mégis reménykedtem benne, hogy Kristen megbocsájt.
- Ezt már sajnálhatod! – mondta, miközben egy könnycsepp gördült végig csodaszép arcán. Ajkait összeszorította, próbálta visszatartani feltörni készülő sírását. Annyira utáltam magam ebben a pillanatban, hogy azt el sem tudom mondani. Talán még annál is jobban, mint Ő engem. Egy utolsó szemétlába vagyok, aki annak okoz fájdalmat, akit a legjobban szeret. Nemhogy összetettem volna a két kezem, amiért ilyen mázlista vagyok, hogy egy ilyen lány engem szeret. Nem, nekem el kellett basznom mindent.

- Bocsáss meg nekem! – közelebb léptem hozzá, de Ő egy lépést hátrál ekkor. Világos…
- Nem…ezt te sem gondolod komolyan! Megcsaltál, megaláztál…soha többet nem akarlak látni, érted? Soha többet! – üvöltötte hisztérikusan. A szívem hasadt bele, ahogy néztem. Én tettem ezt vele, csakis én! Aztán hírtelen megtörölte az orrát és egy nagy sóhaj kíséretében hátat fordított nekem. Az ajtó felé indult és én kétségbeestem.
- Ne – kaptam utána, de kirántotta karját a kezemből és tovább ment. – Kérlek, ne menj el… - de nem figyelt. Mikor keze a kilincsre siklott, a pánik eluralkodott rajtam. Nem hagyhatom elmenni… Tudatomon kívül indultam meg felé és a kezét elkapva a falhoz taszítottam. Felszisszent, ahogy háta a falnak vágódott.

- Rob engedj el, ez fáj! – szipogta, miközben újabb könnycseppek folytak végig az arcán. Mit mondott? Fáj… ahogy felfogtam, mit is jelent ez, bilincsként csuklójára feszülő kezemet elvettem, de a testem még mindig szorosan a falhoz préselte. Hiába mozgott, nem tudott szabadulni. Szinte magamon kívül néztem, ahogy próbál kisiklani, de nem engedtem. Nem engedhetem, nem hagyhat el. Abba belepusztulok.
- Nem érted? Én nem tudok nélküled élni…a tegnapi tettem is csak ezt bizonyítja. Ha nem hagysz itt, meg sem történik ez az egész! – üvöltöttem magamon kívül, mire csak még jobban sírni kezdett.

- Ne merd azt állítani, hogy az én hibám! – suttogta teljesen meglepetten az előbbi szavaim hallatán. Tudtam, hogy egy utolsó mocsok vagyok, de az elvesztése miatt érzett félelmem kényszerített az előbbiekre. Hátha ezzel magam mellett tarthatom. Minden utolsó lehetőségbe bele kell kapaszkodnom.
- Én ezt nem…A fancba! – kiabáltam összeszorított foggal és fel sem fogtam, mit teszek, csak
öklömet a falba vágtam, közvetlenül Kristen feje mellett, a tehetetlenség utolsó jeleként. Összerezzent, amitől kicsit kitisztult a fejem. Kívülről láttam magam és nem egyéb voltam, mint egy dühöngő örült, aki halálra rémiszti a nőt akit szeret. – Szeretlek – suttogtam ismét lágy tekintettel. – Mond…csak mond, ki, hogy nem szeretsz és hagylak elmenni! – mondtam meggyötört arccal. Magamban könyörögtem, hogy ne mondja ezt. Tudtam, ha kimondja abba belepusztulok, véglegesen. Ha ki tudja mondani, valószínűleg igaz is…

- Gyűlöllek! – vágta a képembe kíméletlenül, majd taszított rajtam egyet és én hagytam magam. Szavai letaglóztak, szinte kővé dermedve bámultam magam elé. Aztán az ajtó csapódására eszméltem fel. Itt hagyott… most már végleg és visszavonhatatlanul. Ekkor fogtam fel igazán, hogy most már bármit tehetek ennek végérvényesen vége. Szerettem volna utána menni, a folyosón elkapni és térden állva könyörögni neki, hogy bocsásson meg. A lábaim viszont nem így gondolták, nem bírtam mozdulni. Egyik részem pedig tudta is, hogy ez nem lenne megoldás. Hagynom kell, most ez az egyetlen, ami segíthet.

Talán ha gondolkozik, akkor rájön, hogy Ő sem tud nélkülem élni. Na de miben is reménykedem? És akkor mi van ha rájön? Lehet, sőt biztos, hogy most is fáj neki, de megbántottam, nagyon. Ő pedig túl makacs, nehéz eset. De ez az egyik amit szeretek benne, hiszen én sem vagyok könnyű eset. Mégis Kristen elviselt, én pedig elcsesztem. Ő volt az életem, én pedig megfosztottam magam tőle. Meg is érdemlem. Hogy is gondolhatom, hogy megbocsájt? Soha nem fog. Bele kell törődnöm, hogy elvesztettem.

Feleszméltem, hogy még mindig ugyan ott állok, ki tudja mióta. A hűtőhöz léptem és kiemeltem rögtön négy üveg Heinekent belőle, hogy még csak véletlenül se kelljen felállnom az utánpótlásért. Leültem a kanapéra, kinyitottam egyet és rá is gyújtottam. És ez így ment egészen addig, míg végre üres nem lett a fejem.


- Mi van? – szóltam bele morcosan az öt perce kitartóan vinnyogó telefonomba.
- Hé, haver! Bocs, hogy élek! – jött a sértett válasz.
- Mit akarsz, Tom? – kérdeztem ugyan olyan morcosan, figyelmen kívül hagyva Tom melodrámáját.
- Jaj de morci vagy Pattz… csak nem félbeszakítottam valami? – érdeklődött kuncogva, mire fájdalmasan felnyögtem.
- Tom ha nem kezdesz bele, leteszem! – fenyegettem.

- Jól van na! Csak azért hívlak, mert Marcus nem tudott elérni! Megjegyzem nekem is nehezen ment. Na, de a lényeg, hogy egy hét múlva azaz…ööö…igen, 2.-án LA-ben koncertezik és reméli, hogy ott leszel! – sorolta az információkat.
- Még nem tudom! – közöltem színtelen hangon, miközben kimásztam a nappaliba egy cigiért.
- Nem tudod? – kérdezte meglepetten.
- Nem! – vágtam rá türelmetlenül.

- Jójó, azért még nem kell lenyelni. Mi van veled ember? Mi az istent csináltál? – sóhajtotta és nem is tudja mennyire beletrafált. – Jézus, te tényleg csináltál valamit! – folytatta, mikor nem válaszoltam. – Ismerlek, mint a rossz pénzt öcsém! Mond el…
- Lefeküdtem Emilivel! – vágtam közbe, mielőtt folytatja. Ezután vagy fél perc néma csönd következett.

- Hogy, mit… te idióta kretén! – üvöltötte a telefonba, majd higgadtan folytatta: – Jól van, semmi gáz, majd kitalálunk valamit…a lényeg, hogy Kristennek még ne szólj! – sorolta a teendőimet, mire idegesen felnevettem.
- Már késő! – mondtam miközben rágyújtottam egy újabb cigire.
- Barom állat! Mond, normális vagy? Különben is, hogy tehetted? Te nem ilyen vagy – nyögte teljesen ledöbbenve.

- Mit tudom én! Részeg voltam, Kristennel összevesztük és Emilie itt volt…
- Gondolom kidobott! – erre nem választoltam – Még szép, hogy megtette! Megérdemled…hogy lehettél ennyire fasz? Ilyen csajt nem találsz még egyet…
- Tom elég lesz, már amúgy is padlón vagyok, nincs szükségem még erre is! A másik meg, hogy nem is akarok találni…Nekem csak Ő kell! – nyögtem fel kínomban, mire Tom felsóhajtott.

- Ezt már baszhatod! – közölte, amit én is tudtam. – De komolyan Rob, ha én tettem volna, az még oké, azon senki nem lepődne meg! Na, de te… Tőled vártam volna a legkevésbé! – szinte láttam magam előtt, ahogy csóválja a fejét. De valóban igaza van, ez nem én vagyok.
- Vissza fogom szerezni! – mondtam eltökélten, mire felnevetett.
- Aha! – nem értettem miért nem hisz a Kristen iránti szerelmemben. De be fogom bizonyítani Kristennek, hogy érte mindenre képes vagyok. – Viszont a másik dolog, amiért hívtalak ezek szerint tárgytalan! – sóhajtott.
- Mi is az? – hiába erőlködtem, nem tudtam mi lehet az.

- Hát tudod a ház a Wight- szigeten, amit szilveszterre béreltettél ki velem! – mondta. Tényleg… úgy terveztem, hogy karácsony után Kristennel kettesben töltünk ott pár napot, majd a srácok is csatlakoznak hozzánk és együtt töltjük a szilvesztert. Még akkor kértem meg Tomot, hogy intézkedjen, mikor megbeszéltük Kristennel, hogy Londonban töltjük az ünnepeket. Mivel utálja az ajándékokat, ezt kapta volna karácsonyra. Hiszen ez nem olyan ajándék, nem tudja visszautasítani. És azért Tom intézte, mert Ő Angliában van és mert nekem esélyem nem lett volna Kristen mellett titokban csinálni.

- Gondolom, már nem tudod visszamondani – nyögtem.
- Hát nem! Majd elküldöd oda Lizzyt meg a pasiját és megvan a karácsonyi ajándékuk! – ez nem is volt olyan rosszötlet. Kristen nélkül amúgy sincs kedvem oda menni. – Apropó, anyádék mit szóltak? – kérdezte.
- Még nem tudják, de gondolom kilesznek! – rossz volt belegondolni, mi lesz ha megtudják, főleg anya. Miután Tom még kétszer elmondtam, milyen egy barom vagyok, végre letette. Én pedig szenvedhettem tovább egyedül.


*


Egy hete nem hallottam semmit Kristenről. Minden percben eszembe jut és a hiánya egyre elviselhetetlenebb. Mindenről Ő jut az eszembe. Nem bírok úgy nézni egy filmet, olvasni egy könyvet, hogy ne rá gondolnék. Úgy kell magamat visszafogni, hogy ne menjek el hozzá és könyörögjek a bocsánatáért. De még hagynom kell, még időt kell adnom neki.

Szépen lassan fogtam magam és útra keltem. Az elmúlt egy hétben semmit nem csináltam, csak szenvedtem. Ma sem tervezek mást, csak éppen egy pub-ban, ahol Marcus fellép. Alkohol lesz, nekem meg ennyi elég is.

Mikor oda értem, Marcus már a színpadon ült és éppen a közönséget köszöntötte. Fogtam magam leültem egy félreeső boxba és már kértem is az első Whiskyt. Nem terveztem sört inni, egy hete az csinálom, most valami másra vágytam. Mire Marcus befejezte, nekem már igazán jó kedvem volt, így négy pohár után, ez nem is csoda.

- Iszol velem haver? – pattantam fel, mikor odajött az asztalomhoz, de kicsit meginogtam.
- Huh, lehet neked már nem kéne! – mondta és megölelt.
- Ugyan, egy hete ezt csinálom, tudom mennyit lehet! – vontam vállat és intettem a pincérnek.
- Igen, Tom elmesélte! – motyogta Marcus lehajtott fejjel.
- Remek, pletykásabb, mint egy csaj! De mind egy, úgyis elmondtam volna, csak jobb szerettem volna én! – sóhajtottam és megveregettem a vállát. Közben kijött a pincér, én meg rendeltem egyet magamnak és még egyet Marcusnak.

- És, hogyan tovább? – érdeklődött a barátom.
- Fogalmam sincs, de nem adom fel. Most hagyok neki egy kis időt, aztán addig könyörgök, míg meg nem bocsájt! – mondtam, miközben lehúztam a poharamban lévő megmentő nedűt.

Marcus megelégelte, amit csinálok és, mikor kértem volna a következő kört kirángatott a helyről. Természetesen a garázsban egy tucat fotós várt, fogalmam sincs, honnan tudták meg, hol vagyok. Ellenkezni, akartam, de Marcus, azt mondta tudja, hova visz. És tényleg tudta. Betuszkolt egy kocsiba és mikor a vezetőre pillantottam, csak egy szúrós pillantást kaptam válaszul.

- Muszáj volt pont, anyucit hívni! – suttogtam Marcusnak.
- Hallottam Robert és ne próbálj vicceskedni! – szólt hátra Stephanie szigorúan. A „nem vicc volt” beszólást nagy nehezen sikerült visszanyelnem, pedig kikívánkozott. – Meddig akarod ezt csinálni? – kérdezte lemondóan.
- Még nem tudom! – vontam meg a vállam, mire Stephanie felsóhajtott.

- Ennek nem lesz jó vége. Most is lefotóztak ilyen állapotban, a karriered érdekében le kell állnod! – mondta kétségbeesetten. Pedig el sem tudja képzelni, mennyire leszarom most a karrierem. Mi lesz, ha a tizennégy éves rajongóim meglátják, hogy a kedvenc vámpír fiújuk iszik? Semmi. Majd találnak másik bálványt és nekem nyugodt életem lesz végre. Az egyetlen, ami érdekel, hogy hogyan fogom visszaszerezni Kristent.
- Csak vigyél a hotelbe, Stephanie! – utasítottam és üveges tekintettel kibámultam az ablakon.


*


A következő hét eseménytelenül telt. Marcus néha átjött és próbált belém némi lelket önteni, de sikertelenül. A napok teljesen összefolytam, se az elejét se a végét nem láttam. Ahogy gyötrelmeimnek sem. Volt, hogy elmentünk Marcusal inni valahova, de ez sem tudott feldobni. Semmi nem volt, ami egy kis színt vinne a szürke hétköznapokba. Ekkor jöttem rá, hogy Kristen nem csak nőként hiányzik az életemből, hanem barátként is. Mielőtt összejöttünk volna is jóban voltunk és hiányzott, hogy mikor kivagyok megnyugtasson. Tökéletes pár voltunk, szeretők és barátok egyaránt.

A telefonom csörgésére lettem figyelmes, és mikor megláttam ki keres felnyögtem kínomban.
- Szia, anya! – szóltam bele. Még nem is beszéltem vele azóta…
- Kisfiam! Tudod, néha azért jelentkezhetnél, hogy élsz-e. Az anyád vagyok és aggódom – kezdte nyomni a lelki szöveget.
- Sajnálom, anyu! – mondtam bűnbánó hangon.
- Jól van. Igazából azért hívtalak, mert apádat tegnap megműtötték! Ne aggódj, semmi baja csak az epekövét vették ki! De jól van, a jövő héten már ki is engedik – hadarta gyorsan, gondolom, hogy ne kezdjek aggódni!

- És miért nem szóltál a műtét előtt? – kérdeztem meglepetten és nem tudtam titkolni, hogy neheztelek rá.
- Jaj, kicsim, nem akartam, hogy aggódj! – mondta, mire felszisszentem. Úgy éreztem jogom lett volna tudni. – De úgyis nem sokára jössz haza! Mikor is jöttök? – érdeklődött. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a többes számot.
- Nem tudom, pár nap múlva! – feleltem és gondolkodtam mégis, hogyan közöljem vele, hogy egyedül megyek.
- Jaj de jó! Már alig várom. Szerettem volna megkérdezni, hogy Kristen milyen sütit szeret? Mert tudod, csinálom a szokásosakat, de…
- Anya! – sóhajtottam, de nem hagyta abba.
- szeretném tudni, hogy Ő mit szeret, hogy a kedvében járhassak! – mondta boldogan.

- Anya, Kristen nem jön velem! – nyögtem ki végül.
- Tessék? – jött a döbbent kérdés, úgy fél perc csend után.
- Kristen nem jön velem! – ismételtem meg.
- Hogy-hogy? Mégis Amerikában marad a szüleivel? Oh, de kár…de azért karácsony után idejön? – kérdezte kétségbeesetten.
- Kris – nagyot nyeltem – Kristen és én szakítottunk! – suttogtam a telefonba. Csak egy halk sikkantást hallottam, majd újra néma csend lett. Már kezdtem aggódni.
- Miért? Kisfiam, mi történ? Én ezt nem értem, hiszen annyira szerettétek egymást! Te csináltál valami hülyeséget? Jézusom, olyan nagyszerű lány volt, én annyira szerettem! – hallottam a szipogását a vonal végén, amire most végkép nem volt szükségem. Magamtól is tisztában voltam vele, mekkora a veszteségem.

- Hagyjuk ezt most, nem akarok róla beszélni! Majd…majd egyszer elmesélem! – sóhajtottam.
- Jó, de ígérd meg nekem, hogy megpróbálod helyre hozni! – utasított még mindig teljesen kiborulva.
- Megígérem! – nyugtattam meg, mivel én is ezt terveztem.
- Szeretlek kisfiam, és vigyázz magadra! – mondta, majd letette. Tudtam, hogy most nagyon csalódott, már annyira várt minket. Kristent meg különösképpen, valahogy nagyon a szívébe zárta, de ki ne tenné?! Tudtam, hogy vissza kell szereznem.

Éppen a terveket fontolgattam este. Az ágyamban ültem, kezemben egy cigi – igen, már a hálóban is rágyújtottam – és azt tervezgettem, miként is szerzem vissza Őt, mikor valaki megint keresett.
- Szia, Marcus! – köszöntem neki.
- Lent vagyok egy klubban és Rob, nem fogod elhinni kivel futottam össze! Kristennel! – ahogy kimondta a cigi kiesett a kezemből. Kristennel? Mit keresett ott?
- Kivel van? – kérdeztem gyorsan.

- Aslehyvel, meg annak valami barátjával, akinek a barátja Ed Westwick és Ő is itt van…vagyis már csak volt! – hadarta.
- És mit csinál? Hogy van? – és még vagy száz kérdést tettem volna fel, de visszafogtam magam. Csak szépen sorjában!
- Hát ez az…Mikor a pultnál köszöntem neki, nagyon jókedvű volt. Rá is kérdeztem, hogy hogy van, és azt felelte remekül és tényleg úgy is néz ki! Aztán…– mondta döbbenten Marcus. Nem mondom, én is megdöbbentem.
- Aztán? – sürgettem.

- Aztán neki állt táncolni Eddel, nem is akár hogy! – folytatta, amire ideges lettem. Ez a nem is akár hogy…
- Hol van ez a klub? Oda megyek… - és kitépem Ed haját- folyattam magamban.
- Már elmentek – mondta gyorsan.
- Mindenki? – kérdeztem.
- Nem, Ash és az a másik még itt van… - tehát csak Kristen és Ed nincsenek már ott. Ebből egy dologra következtettem…
- Együtt mentek el? – próbáltam visszafojtani a haragomat, de valahogy nem ment. Egyre jobban húztam fel magam. Ez meg nem válaszolt, ezért rászóltam: – Marcus!

- Igen! – vágta rá feszülten. Megsemmisülve rogytam le a kanapéra. Mér csak egy kérdésem volt.
- Mennyire együtt? – kérdeztem fojtott hangon, mire Marcus megint hezitált.
- Kézen fogva – suttogta a telefonba.

Kinyomtam a telefont, majd a kezemben kezdtem szorongatni. Lassan kezdtek összeállni a puzzle darabkái a fejemben. Kristen elment szórakozni és úgy tűnt, mint aki rendben van. Táncolni kezd egy sráccal – nem is akár kivel, egy haverommal -, majd kézen fogva távozik vele és kit tudja mit csinálnak most. Ha csak bele gondoltam a szívem szakadt meg. Tudja, hogyan vágjon vissza…

Villámcsapásként ért a felismerés…túl van rajtam! Most már biztos, hogy semmi esélyem nála. Nem fog soha megbocsátani, elvesztettem örökre. Már más férfi karjaiban fekszik és mindezt csakis magamnak köszönhetem. Ideges csalódottságomban a telefont a földhöz vágtam, öklömet pedig a falba. Fájt, de ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem. Amellett minden eltörpült volna… És a legrosszabb, hogy nem hibáztathatom semmiért. Tovább lépett és éli az életét. Nekem meg ebbe bele kell törődnöm! De vajon menni fog?

Már semmilyen tervet nem akartam kieszelni, tudtam, hogy felesleges. Csak fogtam magam és a hűtő felé vettem az irányt, hogy valamivel enyhítsem fájdalmam.


Távozás a koncertről:
http://i48.tinypic.com/5zmeo.jpg