32/b. fejezet

Az igazság súlya

Lányok, jöttem az új fejezettel, szám szerint a 32., b-részével! Lehet, nem mindenki szereti, de muszáj két szemszögből írnom egy ideig! Így értitek meg rendesen. És ez nem is olyan két szemszög, hiszen az események most is csak a fejezet elején egyeznek, aztán pedig már Rob szenvedős időszakát öleljük fel. Remélem, azért élvezhető és talán jobban is érthető az egész, hogy mind a két személy érzelmeit és az ebből fakadó tetteiket nyomon tudjátok követni!
Jó olvasást kívánok hozzá!
Puszi: Lady

Nem próbált elhúzódni…még. A kétségbeesés uralkodott a következő tettem felett. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem és megcsókoltam. Talán túl hirtelen, mert elvesztette egyensúlyát, én tartottam meg. Kezeim formás fenekére csúsztak, így húzva magamhoz még közelebb. Nyelvem hevesen játszott az övével és nem bírtam kiverni a fejemből, hogy valószínűleg utoljára teszi ezt. Aztán hírtelen eltolt magától, megfosztva engem édes csókjától.

- Mit? Mégis mit sajnálsz? – kérdezte kétségbeesetten. Lesütöttem a szemem, de Kristen továbbra is várta a választ.
- Én hülye voltam, bocsáss meg, kérlek Kristen! – motyogtam szégyenkezve, még mindig lehajtott fejjel.
- De azt sem tudom mit! – sóhajtotta és az államnál fogva felemelte a fejem, hogy ránézzek. Pedig nem akartam, nem akartam a szemébe nézni, mikor végleg összetöröm a szívét.

- Én…tegnap, mikor elmentél, azt…azt hittem szakítottál velem! Én azt hittem nem akarsz többé látni, hogy elhagytál! Úgy gondoltam csak egy kifogás ez a „gondolkodjunk” ötlet és csak nem akarod megmondani, hogy már nem kellek! – Kristen csöndesen hallgatott, de az aggodalom tisztán tükröződött a szemében. – Aztán rendeltem egy Whisky-t és megittam az egészet, azt sem tudtam hol vagyok… - itt hangom elcsuklott.
- És? – kérdezte, mikor megunta a várakozást.
- És a kabátomat az étteremben hagytam… Emilie felhívott és visszahozta nekem. Maradt és iszogattunk még kicsit… - nem bírtam tovább folytatni. Kristen szíve heves dobogásba kezdett, amitől csak még jobban elvesztettem minden bátorságom. Még hazudhatsz – súgta egy belső hang. De nem bírtam.
- És? – kérdezte ismét, várva a folytatást.

- Lefeküdtünk… - tátogtam, szinte némán lehajtott fejjel. Kristen megmerevedett a karjaimban, ebből tudtam, hogy meghallotta a vallomásom. Nem mertem ránézni, összeszorított szemekkel álltam és vártam, hogy kitörjön és leüvöltse a fejem.
- Te…te megdugtad Emiliet? – kérdezte szinte teljesen nyugodtan. Ez a nyugalom mégis megrémisztett, mert tudtam, hogy ez nem az a nyugodtság. Ez inkább a vihar előtti csend. Erőt vettem magamon és felnéztem rá. A szemében csalódottság tükröződött, amibe az én szívem majd bele hasadt.

- Igen - suttogtam. – De csak, mert azt hittem végeztél velem! És be voltam rúgva…nagyon. Azt se tudtam, mit csinálok. Ő meg pont itt volt…és ez csak szex volt…semmit nem éreztem közben, az egész olyan gyors volt…
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! – kiabálta és ekkor megtörtént az, amitől féltem. Ellökött magától, testének közelsége máris kínzóan fájt.

- Kristen, kérlek bocsáss meg! Én nem tettem volna…rémes volt, én undorodom magamtól! – hadartam kétségbeesetten. Arcomat a kezembe temettem, a szégyen mardosott. Idegesen a hajamba túrtam, szerettem volna meg nem történté tenni a végzetes hibámat. Felnéztem Kristenre, de a szemében semmit nem láttam. Következő mondata viszont letaglózott.
- Akkor már ketten vagyunk! – közölte kíméletlenül és az undor valóban sugárzott hangjából. Ettől féltem…

- Annyira sajnálom! – próbálkoztam, igazán nem tudtam mit mondhatnék ezek után. Tisztában voltam a tettem súlyosságával, mégis reménykedtem benne, hogy Kristen megbocsájt.
- Ezt már sajnálhatod! – mondta, miközben egy könnycsepp gördült végig csodaszép arcán. Ajkait összeszorította, próbálta visszatartani feltörni készülő sírását. Annyira utáltam magam ebben a pillanatban, hogy azt el sem tudom mondani. Talán még annál is jobban, mint Ő engem. Egy utolsó szemétlába vagyok, aki annak okoz fájdalmat, akit a legjobban szeret. Nemhogy összetettem volna a két kezem, amiért ilyen mázlista vagyok, hogy egy ilyen lány engem szeret. Nem, nekem el kellett basznom mindent.

- Bocsáss meg nekem! – közelebb léptem hozzá, de Ő egy lépést hátrál ekkor. Világos…
- Nem…ezt te sem gondolod komolyan! Megcsaltál, megaláztál…soha többet nem akarlak látni, érted? Soha többet! – üvöltötte hisztérikusan. A szívem hasadt bele, ahogy néztem. Én tettem ezt vele, csakis én! Aztán hírtelen megtörölte az orrát és egy nagy sóhaj kíséretében hátat fordított nekem. Az ajtó felé indult és én kétségbeestem.
- Ne – kaptam utána, de kirántotta karját a kezemből és tovább ment. – Kérlek, ne menj el… - de nem figyelt. Mikor keze a kilincsre siklott, a pánik eluralkodott rajtam. Nem hagyhatom elmenni… Tudatomon kívül indultam meg felé és a kezét elkapva a falhoz taszítottam. Felszisszent, ahogy háta a falnak vágódott.

- Rob engedj el, ez fáj! – szipogta, miközben újabb könnycseppek folytak végig az arcán. Mit mondott? Fáj… ahogy felfogtam, mit is jelent ez, bilincsként csuklójára feszülő kezemet elvettem, de a testem még mindig szorosan a falhoz préselte. Hiába mozgott, nem tudott szabadulni. Szinte magamon kívül néztem, ahogy próbál kisiklani, de nem engedtem. Nem engedhetem, nem hagyhat el. Abba belepusztulok.
- Nem érted? Én nem tudok nélküled élni…a tegnapi tettem is csak ezt bizonyítja. Ha nem hagysz itt, meg sem történik ez az egész! – üvöltöttem magamon kívül, mire csak még jobban sírni kezdett.

- Ne merd azt állítani, hogy az én hibám! – suttogta teljesen meglepetten az előbbi szavaim hallatán. Tudtam, hogy egy utolsó mocsok vagyok, de az elvesztése miatt érzett félelmem kényszerített az előbbiekre. Hátha ezzel magam mellett tarthatom. Minden utolsó lehetőségbe bele kell kapaszkodnom.
- Én ezt nem…A fancba! – kiabáltam összeszorított foggal és fel sem fogtam, mit teszek, csak
öklömet a falba vágtam, közvetlenül Kristen feje mellett, a tehetetlenség utolsó jeleként. Összerezzent, amitől kicsit kitisztult a fejem. Kívülről láttam magam és nem egyéb voltam, mint egy dühöngő örült, aki halálra rémiszti a nőt akit szeret. – Szeretlek – suttogtam ismét lágy tekintettel. – Mond…csak mond, ki, hogy nem szeretsz és hagylak elmenni! – mondtam meggyötört arccal. Magamban könyörögtem, hogy ne mondja ezt. Tudtam, ha kimondja abba belepusztulok, véglegesen. Ha ki tudja mondani, valószínűleg igaz is…

- Gyűlöllek! – vágta a képembe kíméletlenül, majd taszított rajtam egyet és én hagytam magam. Szavai letaglóztak, szinte kővé dermedve bámultam magam elé. Aztán az ajtó csapódására eszméltem fel. Itt hagyott… most már végleg és visszavonhatatlanul. Ekkor fogtam fel igazán, hogy most már bármit tehetek ennek végérvényesen vége. Szerettem volna utána menni, a folyosón elkapni és térden állva könyörögni neki, hogy bocsásson meg. A lábaim viszont nem így gondolták, nem bírtam mozdulni. Egyik részem pedig tudta is, hogy ez nem lenne megoldás. Hagynom kell, most ez az egyetlen, ami segíthet.

Talán ha gondolkozik, akkor rájön, hogy Ő sem tud nélkülem élni. Na de miben is reménykedem? És akkor mi van ha rájön? Lehet, sőt biztos, hogy most is fáj neki, de megbántottam, nagyon. Ő pedig túl makacs, nehéz eset. De ez az egyik amit szeretek benne, hiszen én sem vagyok könnyű eset. Mégis Kristen elviselt, én pedig elcsesztem. Ő volt az életem, én pedig megfosztottam magam tőle. Meg is érdemlem. Hogy is gondolhatom, hogy megbocsájt? Soha nem fog. Bele kell törődnöm, hogy elvesztettem.

Feleszméltem, hogy még mindig ugyan ott állok, ki tudja mióta. A hűtőhöz léptem és kiemeltem rögtön négy üveg Heinekent belőle, hogy még csak véletlenül se kelljen felállnom az utánpótlásért. Leültem a kanapéra, kinyitottam egyet és rá is gyújtottam. És ez így ment egészen addig, míg végre üres nem lett a fejem.


- Mi van? – szóltam bele morcosan az öt perce kitartóan vinnyogó telefonomba.
- Hé, haver! Bocs, hogy élek! – jött a sértett válasz.
- Mit akarsz, Tom? – kérdeztem ugyan olyan morcosan, figyelmen kívül hagyva Tom melodrámáját.
- Jaj de morci vagy Pattz… csak nem félbeszakítottam valami? – érdeklődött kuncogva, mire fájdalmasan felnyögtem.
- Tom ha nem kezdesz bele, leteszem! – fenyegettem.

- Jól van na! Csak azért hívlak, mert Marcus nem tudott elérni! Megjegyzem nekem is nehezen ment. Na, de a lényeg, hogy egy hét múlva azaz…ööö…igen, 2.-án LA-ben koncertezik és reméli, hogy ott leszel! – sorolta az információkat.
- Még nem tudom! – közöltem színtelen hangon, miközben kimásztam a nappaliba egy cigiért.
- Nem tudod? – kérdezte meglepetten.
- Nem! – vágtam rá türelmetlenül.

- Jójó, azért még nem kell lenyelni. Mi van veled ember? Mi az istent csináltál? – sóhajtotta és nem is tudja mennyire beletrafált. – Jézus, te tényleg csináltál valamit! – folytatta, mikor nem válaszoltam. – Ismerlek, mint a rossz pénzt öcsém! Mond el…
- Lefeküdtem Emilivel! – vágtam közbe, mielőtt folytatja. Ezután vagy fél perc néma csönd következett.

- Hogy, mit… te idióta kretén! – üvöltötte a telefonba, majd higgadtan folytatta: – Jól van, semmi gáz, majd kitalálunk valamit…a lényeg, hogy Kristennek még ne szólj! – sorolta a teendőimet, mire idegesen felnevettem.
- Már késő! – mondtam miközben rágyújtottam egy újabb cigire.
- Barom állat! Mond, normális vagy? Különben is, hogy tehetted? Te nem ilyen vagy – nyögte teljesen ledöbbenve.

- Mit tudom én! Részeg voltam, Kristennel összevesztük és Emilie itt volt…
- Gondolom kidobott! – erre nem választoltam – Még szép, hogy megtette! Megérdemled…hogy lehettél ennyire fasz? Ilyen csajt nem találsz még egyet…
- Tom elég lesz, már amúgy is padlón vagyok, nincs szükségem még erre is! A másik meg, hogy nem is akarok találni…Nekem csak Ő kell! – nyögtem fel kínomban, mire Tom felsóhajtott.

- Ezt már baszhatod! – közölte, amit én is tudtam. – De komolyan Rob, ha én tettem volna, az még oké, azon senki nem lepődne meg! Na, de te… Tőled vártam volna a legkevésbé! – szinte láttam magam előtt, ahogy csóválja a fejét. De valóban igaza van, ez nem én vagyok.
- Vissza fogom szerezni! – mondtam eltökélten, mire felnevetett.
- Aha! – nem értettem miért nem hisz a Kristen iránti szerelmemben. De be fogom bizonyítani Kristennek, hogy érte mindenre képes vagyok. – Viszont a másik dolog, amiért hívtalak ezek szerint tárgytalan! – sóhajtott.
- Mi is az? – hiába erőlködtem, nem tudtam mi lehet az.

- Hát tudod a ház a Wight- szigeten, amit szilveszterre béreltettél ki velem! – mondta. Tényleg… úgy terveztem, hogy karácsony után Kristennel kettesben töltünk ott pár napot, majd a srácok is csatlakoznak hozzánk és együtt töltjük a szilvesztert. Még akkor kértem meg Tomot, hogy intézkedjen, mikor megbeszéltük Kristennel, hogy Londonban töltjük az ünnepeket. Mivel utálja az ajándékokat, ezt kapta volna karácsonyra. Hiszen ez nem olyan ajándék, nem tudja visszautasítani. És azért Tom intézte, mert Ő Angliában van és mert nekem esélyem nem lett volna Kristen mellett titokban csinálni.

- Gondolom, már nem tudod visszamondani – nyögtem.
- Hát nem! Majd elküldöd oda Lizzyt meg a pasiját és megvan a karácsonyi ajándékuk! – ez nem is volt olyan rosszötlet. Kristen nélkül amúgy sincs kedvem oda menni. – Apropó, anyádék mit szóltak? – kérdezte.
- Még nem tudják, de gondolom kilesznek! – rossz volt belegondolni, mi lesz ha megtudják, főleg anya. Miután Tom még kétszer elmondtam, milyen egy barom vagyok, végre letette. Én pedig szenvedhettem tovább egyedül.


*


Egy hete nem hallottam semmit Kristenről. Minden percben eszembe jut és a hiánya egyre elviselhetetlenebb. Mindenről Ő jut az eszembe. Nem bírok úgy nézni egy filmet, olvasni egy könyvet, hogy ne rá gondolnék. Úgy kell magamat visszafogni, hogy ne menjek el hozzá és könyörögjek a bocsánatáért. De még hagynom kell, még időt kell adnom neki.

Szépen lassan fogtam magam és útra keltem. Az elmúlt egy hétben semmit nem csináltam, csak szenvedtem. Ma sem tervezek mást, csak éppen egy pub-ban, ahol Marcus fellép. Alkohol lesz, nekem meg ennyi elég is.

Mikor oda értem, Marcus már a színpadon ült és éppen a közönséget köszöntötte. Fogtam magam leültem egy félreeső boxba és már kértem is az első Whiskyt. Nem terveztem sört inni, egy hete az csinálom, most valami másra vágytam. Mire Marcus befejezte, nekem már igazán jó kedvem volt, így négy pohár után, ez nem is csoda.

- Iszol velem haver? – pattantam fel, mikor odajött az asztalomhoz, de kicsit meginogtam.
- Huh, lehet neked már nem kéne! – mondta és megölelt.
- Ugyan, egy hete ezt csinálom, tudom mennyit lehet! – vontam vállat és intettem a pincérnek.
- Igen, Tom elmesélte! – motyogta Marcus lehajtott fejjel.
- Remek, pletykásabb, mint egy csaj! De mind egy, úgyis elmondtam volna, csak jobb szerettem volna én! – sóhajtottam és megveregettem a vállát. Közben kijött a pincér, én meg rendeltem egyet magamnak és még egyet Marcusnak.

- És, hogyan tovább? – érdeklődött a barátom.
- Fogalmam sincs, de nem adom fel. Most hagyok neki egy kis időt, aztán addig könyörgök, míg meg nem bocsájt! – mondtam, miközben lehúztam a poharamban lévő megmentő nedűt.

Marcus megelégelte, amit csinálok és, mikor kértem volna a következő kört kirángatott a helyről. Természetesen a garázsban egy tucat fotós várt, fogalmam sincs, honnan tudták meg, hol vagyok. Ellenkezni, akartam, de Marcus, azt mondta tudja, hova visz. És tényleg tudta. Betuszkolt egy kocsiba és mikor a vezetőre pillantottam, csak egy szúrós pillantást kaptam válaszul.

- Muszáj volt pont, anyucit hívni! – suttogtam Marcusnak.
- Hallottam Robert és ne próbálj vicceskedni! – szólt hátra Stephanie szigorúan. A „nem vicc volt” beszólást nagy nehezen sikerült visszanyelnem, pedig kikívánkozott. – Meddig akarod ezt csinálni? – kérdezte lemondóan.
- Még nem tudom! – vontam meg a vállam, mire Stephanie felsóhajtott.

- Ennek nem lesz jó vége. Most is lefotóztak ilyen állapotban, a karriered érdekében le kell állnod! – mondta kétségbeesetten. Pedig el sem tudja képzelni, mennyire leszarom most a karrierem. Mi lesz, ha a tizennégy éves rajongóim meglátják, hogy a kedvenc vámpír fiújuk iszik? Semmi. Majd találnak másik bálványt és nekem nyugodt életem lesz végre. Az egyetlen, ami érdekel, hogy hogyan fogom visszaszerezni Kristent.
- Csak vigyél a hotelbe, Stephanie! – utasítottam és üveges tekintettel kibámultam az ablakon.


*


A következő hét eseménytelenül telt. Marcus néha átjött és próbált belém némi lelket önteni, de sikertelenül. A napok teljesen összefolytam, se az elejét se a végét nem láttam. Ahogy gyötrelmeimnek sem. Volt, hogy elmentünk Marcusal inni valahova, de ez sem tudott feldobni. Semmi nem volt, ami egy kis színt vinne a szürke hétköznapokba. Ekkor jöttem rá, hogy Kristen nem csak nőként hiányzik az életemből, hanem barátként is. Mielőtt összejöttünk volna is jóban voltunk és hiányzott, hogy mikor kivagyok megnyugtasson. Tökéletes pár voltunk, szeretők és barátok egyaránt.

A telefonom csörgésére lettem figyelmes, és mikor megláttam ki keres felnyögtem kínomban.
- Szia, anya! – szóltam bele. Még nem is beszéltem vele azóta…
- Kisfiam! Tudod, néha azért jelentkezhetnél, hogy élsz-e. Az anyád vagyok és aggódom – kezdte nyomni a lelki szöveget.
- Sajnálom, anyu! – mondtam bűnbánó hangon.
- Jól van. Igazából azért hívtalak, mert apádat tegnap megműtötték! Ne aggódj, semmi baja csak az epekövét vették ki! De jól van, a jövő héten már ki is engedik – hadarta gyorsan, gondolom, hogy ne kezdjek aggódni!

- És miért nem szóltál a műtét előtt? – kérdeztem meglepetten és nem tudtam titkolni, hogy neheztelek rá.
- Jaj, kicsim, nem akartam, hogy aggódj! – mondta, mire felszisszentem. Úgy éreztem jogom lett volna tudni. – De úgyis nem sokára jössz haza! Mikor is jöttök? – érdeklődött. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a többes számot.
- Nem tudom, pár nap múlva! – feleltem és gondolkodtam mégis, hogyan közöljem vele, hogy egyedül megyek.
- Jaj de jó! Már alig várom. Szerettem volna megkérdezni, hogy Kristen milyen sütit szeret? Mert tudod, csinálom a szokásosakat, de…
- Anya! – sóhajtottam, de nem hagyta abba.
- szeretném tudni, hogy Ő mit szeret, hogy a kedvében járhassak! – mondta boldogan.

- Anya, Kristen nem jön velem! – nyögtem ki végül.
- Tessék? – jött a döbbent kérdés, úgy fél perc csend után.
- Kristen nem jön velem! – ismételtem meg.
- Hogy-hogy? Mégis Amerikában marad a szüleivel? Oh, de kár…de azért karácsony után idejön? – kérdezte kétségbeesetten.
- Kris – nagyot nyeltem – Kristen és én szakítottunk! – suttogtam a telefonba. Csak egy halk sikkantást hallottam, majd újra néma csend lett. Már kezdtem aggódni.
- Miért? Kisfiam, mi történ? Én ezt nem értem, hiszen annyira szerettétek egymást! Te csináltál valami hülyeséget? Jézusom, olyan nagyszerű lány volt, én annyira szerettem! – hallottam a szipogását a vonal végén, amire most végkép nem volt szükségem. Magamtól is tisztában voltam vele, mekkora a veszteségem.

- Hagyjuk ezt most, nem akarok róla beszélni! Majd…majd egyszer elmesélem! – sóhajtottam.
- Jó, de ígérd meg nekem, hogy megpróbálod helyre hozni! – utasított még mindig teljesen kiborulva.
- Megígérem! – nyugtattam meg, mivel én is ezt terveztem.
- Szeretlek kisfiam, és vigyázz magadra! – mondta, majd letette. Tudtam, hogy most nagyon csalódott, már annyira várt minket. Kristent meg különösképpen, valahogy nagyon a szívébe zárta, de ki ne tenné?! Tudtam, hogy vissza kell szereznem.

Éppen a terveket fontolgattam este. Az ágyamban ültem, kezemben egy cigi – igen, már a hálóban is rágyújtottam – és azt tervezgettem, miként is szerzem vissza Őt, mikor valaki megint keresett.
- Szia, Marcus! – köszöntem neki.
- Lent vagyok egy klubban és Rob, nem fogod elhinni kivel futottam össze! Kristennel! – ahogy kimondta a cigi kiesett a kezemből. Kristennel? Mit keresett ott?
- Kivel van? – kérdeztem gyorsan.

- Aslehyvel, meg annak valami barátjával, akinek a barátja Ed Westwick és Ő is itt van…vagyis már csak volt! – hadarta.
- És mit csinál? Hogy van? – és még vagy száz kérdést tettem volna fel, de visszafogtam magam. Csak szépen sorjában!
- Hát ez az…Mikor a pultnál köszöntem neki, nagyon jókedvű volt. Rá is kérdeztem, hogy hogy van, és azt felelte remekül és tényleg úgy is néz ki! Aztán…– mondta döbbenten Marcus. Nem mondom, én is megdöbbentem.
- Aztán? – sürgettem.

- Aztán neki állt táncolni Eddel, nem is akár hogy! – folytatta, amire ideges lettem. Ez a nem is akár hogy…
- Hol van ez a klub? Oda megyek… - és kitépem Ed haját- folyattam magamban.
- Már elmentek – mondta gyorsan.
- Mindenki? – kérdeztem.
- Nem, Ash és az a másik még itt van… - tehát csak Kristen és Ed nincsenek már ott. Ebből egy dologra következtettem…
- Együtt mentek el? – próbáltam visszafojtani a haragomat, de valahogy nem ment. Egyre jobban húztam fel magam. Ez meg nem válaszolt, ezért rászóltam: – Marcus!

- Igen! – vágta rá feszülten. Megsemmisülve rogytam le a kanapéra. Mér csak egy kérdésem volt.
- Mennyire együtt? – kérdeztem fojtott hangon, mire Marcus megint hezitált.
- Kézen fogva – suttogta a telefonba.

Kinyomtam a telefont, majd a kezemben kezdtem szorongatni. Lassan kezdtek összeállni a puzzle darabkái a fejemben. Kristen elment szórakozni és úgy tűnt, mint aki rendben van. Táncolni kezd egy sráccal – nem is akár kivel, egy haverommal -, majd kézen fogva távozik vele és kit tudja mit csinálnak most. Ha csak bele gondoltam a szívem szakadt meg. Tudja, hogyan vágjon vissza…

Villámcsapásként ért a felismerés…túl van rajtam! Most már biztos, hogy semmi esélyem nála. Nem fog soha megbocsátani, elvesztettem örökre. Már más férfi karjaiban fekszik és mindezt csakis magamnak köszönhetem. Ideges csalódottságomban a telefont a földhöz vágtam, öklömet pedig a falba. Fájt, de ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem. Amellett minden eltörpült volna… És a legrosszabb, hogy nem hibáztathatom semmiért. Tovább lépett és éli az életét. Nekem meg ebbe bele kell törődnöm! De vajon menni fog?

Már semmilyen tervet nem akartam kieszelni, tudtam, hogy felesleges. Csak fogtam magam és a hűtő felé vettem az irányt, hogy valamivel enyhítsem fájdalmam.


Távozás a koncertről:
http://i48.tinypic.com/5zmeo.jpg

32/a. fejezet

Az igazság súlya

Meghoztam csajok a soron következő fejezetet! Ebben a fejezetben visszakanyarodunk Kristen szemszögéhez. Meglátjuk, hogyan élte meg a dolgokat. Elnézést a késésért, de vizsgaidőszakom van! Igyekszem tartani a szokásos időpontokat, de előfordulhat némi csúszás, ezt kérlek nézzétek el nekem!
És még egy kis szöveg!:) Látom elég vegyes véleményeket és érzelmeket váltottam ki belőletek merész lépésemmel. Gondoltam, hogy sokan nem fognak egyet érteni velem és soknak tartják majd, de én nem bántam meg!
Furcsa, hogy mindenki ennyire haragszik Robra – amit valahol meg is értek -, de azt hittem érthetően írtam le mindent, azt gondoltam az ő szemszöge segít majd megérteni, miért is tette! Az érzelmeit, azt amit hitt. Nem kell Robot utálni, hiszen teljesen félre értette Kristent! Ő időt kért, szünetet, amit Rob szakítás ként élte meg. A lelki „problémák” és az alkohol hatására pedig elkövetett egy olyan borzalmas dolgot, amit normális körülmények között, nem tett volna! Még egyszer mondom: Rob azt hitte Kristen szakított vele!!! Tehát, ez a Rob féle verzió szerint nem számít megcsalásnak…Most kiderül Kristen, hogy gondolja ezt! Meg tudja-e érteni, hogy az egész egy félreértés miatt történt és, hogy ez valamilyen szinten mind a kettőjük hibája –persze nem kérdés, hogy Rob hibázott nagyobbat!- ! Esetleg örökre véget vet a kapcsolatuknak…
Nem is húzom tovább az időt, már így is túl sokat írtam, de a vélemények alapján úgy éreztem néhány dolog nem tiszta! Jó olvasást!
Puszi:Lady



Megdermedve álltam az ölelésében és nem értettem mi van. Mit sajnál? Szerettem volna ismét rákérdezni, de hírtelen felkapta a fejét és olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy szinte elvesztettem az egyensúlyom. Fenekembe markolva tartott, nehogy elterüljek a padlón. Ez a csók csak még jobban megijesztett. Olyan kétségbeesetten mozogtak ajkai és úgy szorított magához, mintha most tenné utoljára. Erőt vettem magamon és eltoltam, egyik felem tudni akarta mi az ami ennyire kiborította és miért kéne megbocsájtanom. Viszont a másik felem tiltakozott. Félt megtudni…valami azt súgta nagy baj van.

- Mit? Mégis mit sajnálsz? – kérdeztem kétségbeesetten, mire lesütötte a szemét. Vártam, hogy folytassa, de mintha megnémult volna.
- Én hülye voltam, bocsáss meg, kérlek Kristen! – motyogta lehajtott fejjel, néhány perc néma csönd után. A gyomrom is beleremegett, ahogy ezt kimondta.
- De azt sem tudom mit! – megelégeltem, megfogtam az állánál és kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Én…tegnap, mikor elmentél, azt…azt hittem szakítottál velem! Én azt hittem nem akarsz többé látni, hogy elhagytál! Úgy gondoltam csak egy kifogás ez a „gondolkodjunk” ötlet és csak nem akarod megmondani, hogy már nem kellek! – szinte elképedve hallgattam, a szavakat, amik dadogva hagyták el a száját. Mandynek igaza volt, tényleg azt hitte szakítottam vele. Pedig úgy gondoltam értelmesen kifejeztem magam. – Aztán rendeltem egy Whisky-t és megittam az egészet, azt sem tudtam hol vagyok… - hangja megremegett és nem folytatta.

- És? – kérdeztem rá, néhány másodperc csönd után. Megrázta a fejét és ismételten lehajtotta.
- És a kabátomat az étteremben hagytam… Emilie felhívott és visszahozta nekem. Maradt és iszogattunk még kicsit… - ismét abbahagyta a mesélést. Nekem meg az Emilie neve hallatán majd kiugrott a szívem, a gyomrom egy csomóba ugrásáról nem is beszélve. Iszogattak…valami azt súgja itt még nincs vége! Csak egyetlen dolog kúszott a fejembe, ami a folytatás illeti…de nem, az lehetetlen!
- És? – egyre feszültebb voltam, ami a hangomon is hallatszott. Óráknak tűnő percek teltek el, mire szája ismét elnyílt.

- Lefeküdtünk… - suttogta. Ahogy a szó értelmet nyert számomra, szinte kővé dermedtem. A külvilág megszűnt létezni, a fülem furcsán zúgott és homályosan láttam mindent. Nem, ez nem történhetett meg. Nem csalhatott meg, ráadásul Emilivel! Pedig szín tisztán értettem, amit az előbb mondott: lefeküdtek! Csak bámultam rá és azt reméltem ez csak egy álom. A legrosszabb rémálom, amit valaha álmodtam.
- Te…te megdugtad Emiliet? – engem is meglepett, hogy milyen nyugodt a hangom. Szinte csak suttogásnak hallottam. Felnézett, egyenesen bele a szembe. A torkomban egy gombóc kezdett növekedni, a szemem égett.

- Igen – lehelte. – De csak, mert azt hittem végeztél velem! És be voltam rúgva…nagyon. Azt se tudtam, mit csinálok. Ő meg pont itt volt…és ez csak szex volt…semmit nem éreztem közben, az egész olyan gyors volt…
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! – üvöltöttem rá és ellöktem magamtól. Mentegetőzésre főleg nem voltam kíváncsi.

- Kristen, kérlek bocsáss meg! Én nem tettem volna…rémes volt, én undorodom magamtól! – kétségbeesetten a kezébe temette az arcát, majd a hajába túrt és könyörgő tekintetét az enyémbe fúrta.
- Akkor már ketten vagyunk! – szűrtem a fogaim közt.
- Annyira sajnálom! – mondta még egyszer.
- Ezt már sajnálhatod! – éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon, hiába próbáltam minden erőmmel visszatartani.
- Bocsáss meg nekem! – közelebb lépet, de ezzel párhuzamosan én egy lépést hátráltam.

- Nem…ezt te sem gondolod komolyan! Megcsaltál, megaláztál…soha többet nem akarlak látni, érted? Soha többet! – hisztérikus ordításomtól megremegett. Megtöröltem az orrom és hátat fordítottam, hogy örökre magam mögött hagyjam ezt az egészet. Őt és azt amit tett.
- Ne – kapott utánam kétségbeesetten, mire kirántottam karom a kezéből. – Kérlek ne menj el… - nem figyeltem rá, már a kilincsen volt a kezem, mikor egy szorítást éreztem a csuklómon és a következő másodpercen a falhoz vágódtam. Felszisszentem. Fájt a szorítása és az, ahogy a falhoz taszított.

- Rob engedj el, ez fáj! – újabb könnycseppek buggyantak ki a szememből. Ahogy felfogta, mit mondtam elengedte a csuklómat, de még mindig a falhoz préselt. Hiába mozogtam, nem bírtam szabadulni.
- Nem érted? Én nem tudok nélküled élni…a tegnapi tettem is csak ezt bizonyítja. Ha nem hagysz itt, meg sem történik ez az egész! – kiabálta az arcomba, amitől csak még jobban sírtam.

- Ne merd azt állítani, hogy az én hibám! – suttogtam gyenge hangon.
- Én ezt nem…A fancba! – kiabálta összeszorított foggal és a falba vágott öklével, közvetlenül a fejem mellett. Összerezzentem. – Szeretlek – és tekintete ismét lány volt, de ez valahogy nem tudott most érdekelni, ha szeretne, nem tette volna ezt. – Mond…csak mond, ki, hogy nem szeretsz és hagylak elmenni! – fájdalmas arca sem tudott meghatni. Hibázott, amiért felelnie kell… Összeszorítottam a fogam és a képébe vágtam:
- Gyűlöllek! – ellöktem magamtól, nem próbált visszatartani, szavaimnak megvolt a hatása. A döbbenettől kővé dermedt. Kihasználva a lehetőséget, kirohantam a szobából és csak futottam végig a kihalt folyosón.

Beértem a lépcsőházba, két emeletet levánszorogtam, de nem bírtam tovább menni. A falnak dőltem, kapkodva szedtem a levegőt, miközben a mellkasomban a szorítás csak egyre nőtt. Lerogytam és halk zokogásba kezdtem. Már nem küzdöttem ellen, csak sírtam. Újra leperegtek előttem az események. Az mikor boldogan rohantam ide, hogy elmondjam neki mennyire szeretem. Vagy mikor a nyakába ugrottam és a bocsánatát kértem. Istenem, milyen hülye voltam! És az is éket vert bennem, ahogy kimondta. Nem bírtam elfelejteni…az arca, a szavai, szüntelenül előttem lebegtek. Az is mikor azt mondtam: gyűlöllek! A legrosszabb az az egészben, hogy hazudtam. Most is ugyan annyira szeretem, mint mikor ide jöttem. Annak ellenére, amit tett, nem tudom utálni és ez kétségbe ejtett. Üres voltam és sértett. Úgy éreztem, mint akit kisemmiztek. Azt sem tudtam kiverni a fejemből, hogy ez az én hibám is.

Tudtam, hogy hibát követtem el tegnap, de már késő. Olyat tett, amit nem tudok neki megbocsájtani. Ráadásul Emilievel csalt meg, ami csak súlyosbítja a tettét. Hiába hitte, hogy szakítottam vele, ez semmin sem változtat. Igyekeztem, de nem bírtam magam összeszedni, még mindig a hideg kövön ültem és itattam az egereket. Csak azt reméltem nem jön utánam. Ha megtenné, esküszöm képen törölném. Tudtam, hogy a múlton már úgy sem tudok változatni, tehát felesleges itt ülnöm és emésztenem magam, hogy én mennyire is vagyok hibás a dologban.

Ahogy felálltam, kicsit megszédültem, levegőt még most is nehezen kaptam, ezért a falnak támaszkodva botladoztam le a lépcsőn és távoztam a hátsó kijáraton.
A kocsiba ülve rágyújtottam, akárcsak tegnap, de ezen kívül semmi sem volt ugyan az. Tegnap még csak egy kevés külön töltendő időre számítottam, ezzel szemben ma már biztosan tudtam, hogy ennek örökre vége. Ezt nem tudom és nem is akarom neki megbocsájtani.

Három szál cigi után sikerült magamat annyira összeszedni, hogy haza tudtam vezetni. Gondolataim száz fele álltak, de mégis haza jutottam. Hálát adtam azért, hogy anya elutazott pár napra és nem látja milyen állapotban vagyok. Talán mire haza jön, össze tudom szedni magam valamennyire, vagy legalább hitelesen tudom majd alakítani a „jól vagyok” szerepemet. Azt meg extra szerencsének fogtam fel, hogy a testvérim sincsenek itthon.
Nem is tétlenkedtem, hanem egyből a szobámba rohantam és átadtam magam az édes szenvedésnek.

Befeküdtem az ágyamba és a felismerés, miszerint elveszítettem az életem legfontosabb részét, ismét belém nyilallt. Megcsalt. Megtette. Hogy volt képes rá? Ha engem szeret, hogy volt képes mással ágyba bújni? Csalódtam benne, a bizalom amit belé és a szerelmünkbe vetettem, már nincs sehol. Átkoztam a napot mikor megismertem, még jobban pedig mikor belé szerettem! Újra éreztem a gombócot a torkomban, majd a könnyeket a szememben. Egész egyszerűen álomba sírtam magam. Persze ez sem sikerült öt perc alatt, vagy két óráig bőgtem, mire annyira kimerültem, hogy elnyomott az álom.

Reggel, hangos csapkodásra ébredtem. Aztán az órára pillantva rájöttem, hogy már délután két óra van. Biztos az egyik bátyám jött haza. Álmosan lemásztam a lépcsőn és a zajok irányába indultam, ami a konyhába vezetett.
- Mit csinálsz? –kérdeztem elnyomva egy ásítást.
- Mégis minek lát… - Cameron megfordult és a kezében tartott lábos a földön végezte. Döbbent arca azt súgta nekem, nem festek éppen rózsásan. – Kris, mi a fene történt veled? – egy lépéssel mellettem termett és végigsimított az arcomon. Ellöktem a kezét és elsétáltam mellette, nem volt kedvem erről beszélni.

- Semmi! – nyögtem és a hűtőhöz léptem.
- Ez nem semmi! Te kivagy és sírtál…ahogy elnézem nem is keveset! Ki tette ezt veled? Csak mond meg és esküszöm én kicsinálom! – fortyogta dühösen és az öklét ropogtatta.
- Csak kicsit kiborultam tegnap és sírni támadt kedvem – vontam vállat és kivettem a hűtőből a vizet.

- Rob? – kérdezte felvont szemöldökkel. A név hallatán a gyomrom görcsbe rándult és az üveg megremegett a kezemben, le is kellett tennem a pultra, mert félő volt, hogy elejtem. – Tudhattam volna…szétverjem a fejét? – tudtam, hogy megtenné, ez a hangjából is tisztán kihallatszott. Bár sokat veszekedtünk és törtünk borsot egymás orra alá, mégis bármit meg tettünk volna a másikért.
- Nem, csak kicsit összevesztünk, majd rendbe jön! – próbáltam mosolyogni, de nem nagyon sikerült.
- Tudom, hogy hazudsz, de nem foglak faggatni! Ha mégis beszélni szeretnél, tudod, hol találsz! – mondta és eltűnt a konyhából.

Főztem egy kávét és kiültem a teraszra cigizni. Belülről emésztett a dolog, úgy ültem a széken, mint egy élőhalott. Aztán eszembe jutott a bátyám, aki egy emelettel feljebb arra vár, hogy elmondjam neki mi történt. Talán beszélnem kéne valakivel, attól könnyebb lenne.
- Gyere! – szólt ki, mikor kopogtam az ajtaján. Kíváncsian fürkészte az arcomat, mikor beléptem, nem szólt semmit, várta, hogy én kezdjem.

- Meg…megcsalt! – suttogtam magam elé, lehajtott fejjel és éreztem, hogy a világ forogni kezd körülöttem. Összerogytam a szoba közepén és ismét a könnyek győzedelmeskedtem fölöttem. Két erős kart éreztem a vállamon és a következő másodpercben már Cameron ölében volt a fejem. Egész testem remegett a sírástól, ő a hajamat simogatva próbált nyugtatni és türelmesen várt.
Mikor úgy éreztem tudok beszélni, remegő hangon, szipogva elő adtam neki a történetet.
- Tudod mit csinálunk most, hugi? – kérdezte miután megosztotta velem a véleményét.

- Mit? – szipogtam.
- Berúgunk, de úgy istenesen! – nem tudtam nem elmosolyodni rajta. Felpattant mellőlem és a kezét nyújtotta felém. Megadóan helyeztem bele az enyémet és felrántott a földről.
A nappaliban elővette a bárszekrényből apa Skót Whiskyjét és egy- egy doboz cigivel az erkélyre vonultunk. Ez az utolsó emlékem erről az estéről…

Álmomban egy csodaszép szigeten voltam, életem megkeserítőjével. Boldogok voltunk, legalább álmomban minden rendben volt köztünk. A nap lágyan cirógatta a bőrömet, ahogy bikiniben napoztam a parton. Híretlen mindenféle előjel nélkül, elkezdett zuhogni…ekkor felébredtem. Ülőhelyzetbe találtam magam a kanapén és meglepetten tapasztaltam, hogy víz csorog végig az arcomon. Ez hogy lehet…aztán hallottam egy üvöltést, mire a földre kaptam a tekintetem. Ott a szintén elázott Cameron ült.

- Szép mondhatom! – ajaj… a hang irányába kaptam a fejem és anya ideges tekintetével találtam szemben magam. Nem mellesleg két üres pohár is volt a kezében, azt hiszem annak a tartalma landolt rajtunk. Cameronnal összenéztünk, és egy kínos fintorral nyugtáztuk, hogy nagy bajban vagyunk.
- Anya! – szólalt meg rekedten Cameron.

- Igen! Látom meglep. Nos engem is megleptetek – közölte szemrehányóan.
- Azt mondtad szombaton jössz! - mondtam két szemdörzsölgetés között.
- Úgy volt, de mivel előbb végeztünk, gondoltam haza jövök, hogy veletek lehessek, erre milyen látvány fogad? A három gyerekemből kettő piásüvegekkel körülvéve öntudatlan állapotban fekszik a nappaliban! A harmadik meg ki tudja hol van. Komolyan, ti vagytok minden anya álma! – folytatta dühösen.

- Nyugi anya, nem kell belőle ekkora ügyet csinálni! Csak kicsit iszogattunk – próbálta menteni a helyzetet Cam.
- Aha, azt látom! Még jó, hogy nem apátok talált rátok, főleg mivel az Ő féltve őrzött italát is elfogyasztottátok! – vette kezébe bűnünk bizonyítékát, vagyis apa tegnap még fúlón lévő Skót Whiskyjét. Fáradt voltam most ehhez és még a fejem is rémesen hasogatott, nem akartam tovább hallgatni anya erkölcsi előadását.

- Én most felmegyek és letusolok! – keltem fel a kanapéról. A lépcsőről még hallottam a szokásos „ez a lány…” szöveget, de miután magamra zártam az ajtót már csak a néma csönd vett körül. Így egyedül ismét magukkal ragadtak az érzelmek. Tegnap este sikerült kivernem a fejemből mindent, de ez csak átmeneti volt. Ma már ugyan úgy, ha nem élesebben emlékeztem a fájdalmam okára. Az űr a mellkasomban gondoskodott róla, hogy egy pillanatra se felejthessem el a dolgokat.


*


És ez így ment az elkövetkezendő egy és második hétben is. Több, mint két hete hogy nem beszéltem vele. Nem keresett, de nem is baj, ez így helyes. Azt hiszem felfogta, hogy nem vagyok rá kíváncsi. Hogy mi történt ez alatt a két hét alatt? Semmi. A napjaim ugyan úgy teltek. Ha nem volt muszáj még a szobámból sem jöttem ki, nemhogy a házból.
Anya folyamatosan zaklatott, mindig próbált valamit bedobni, amivel kihúzhat a csigaházamból. Általában a válaszom nem volt, akármivel is próbálkozott. Aztán feladta és elfogadta, hogy majd ha túltettem magam a dolgon – amit még mindig lehetetlennek hittem -, akkor jelezni fogom.

Az életem üres volt, semmi értelme nem volt nélküle. Nem egyszer jutott eszembe, hogy elfelejtek neki mindent. Hiányzott, mint a levegő, az űr csak úgy tátongott bennem. Vele akartam lenni, úgy mint azelőtt. Ő volt az én szánalmas életem értelme. Valahol mélyen legbelül azt reméltem, hogy egyszer talán rendbe hozhatjuk. Kétségbe voltam esve, úgy éreztem ez a szerelem, amit iránta érzek soha nem fog elmúlni. Pedig most szerettem volna, azt kívántam bár ne éreznék így iránta.

Kilátástalan helyzetemen való töprengésemből a mobilom hangja zökkentett ki. Alig volt bekapcsolva, pont amiatt, hogy senki nem zaklasson, ugyanis senkire nem voltam kíváncsi. Felemeltem a kitartóan zenélő készüléket, amin Ash neve villogott. Pont egy hete beszéltem vele. Nem szándékoztam neki elmondani, de magától rájött, hogy valami nem stimmel és addig zaklatott míg el nem meséltem neki a történtetek.
- Mond! – szóltam bele nulla lelkesedéssel.

- Végre! Minden nap hívni próbállak, de csak a hangpostáddal tudok beszélni! – pontosan tudtam, ezért van kikapcsolva – Na, de nem ez a lényeg. Megtaláltam a megoldást a problémádra és nem érdekel semmilyen kifogás, ha kell elmegyek érted és a szobádból vonszollak ki! Szóval holnap este bulizni megyünk. Hidd el erre van szükséged, hogy valami kicsit kizökkentsen végre a négy fal közül. És megígérem, ha nem érzed jól maga haza jövünk, csak próbáljuk meg! – levegőt sem vett a mondatok között, így esélyem sem volt közbe szólni. Mikor elhallgatott, csak ennyit feleltem:
- Rendben! – ezután vagy fél perc néma csönd következett.

- Tényleg? Remek, akkor holnap este kilencre érted megyek! Meglátod, nem bánod meg! Imádlak! – és már le is tette. Sejtésem szerint, hogy ne tudjak visszakozni. Pedig nem tette volna. Lehet, hogy jót tesz majd nekem és Ash mellett tuti nem fog eszembe jutni a nyomorom, nem fogja hagyni. És eljött az ideje, hogy felvegyem a „jól vagyok” maszkot is, hiszen mindenkinek jobb, ha nem kell miattam aggódniuk.

Másnap délelőtt mosolyogva léptem be a konyhába, amin anya annyira meglepődött, hogy kiesett a fakanál a kezéből. Eddig jól megy…végtére is színésznő lennék vagy mi!
- Ma este elmegyek Ashel kicsit szórakozni, rémlem nem baj! – mondtam, miközben helyet foglaltam az egyik széken.
- Nem…persze, hogy nem! – anya nem volt olyan jó színésznő, egyáltalán nem bírta titkolni, mennyire meglepi a hírtelen hangulatváltozásom.
- Rendben, akkor megyek is készülődni! – feleltem és már ott sem voltam. Igaz még több, mint fél napom volt elkészülni, de jó kifogás volt, hogy miért nem vagyok lent.

Észre sem vettem úgy eltelt a nap…mire az órára néztem már nyolc óra volt és én mit csináltam megint? Hát semmit.
Elkezdtem készülődni és mire végeztem, már hívott is Ash, hogy a kapu előtt vár.
Elköszöntem anyától és beszálltam barátnőm mellé a taxiba.
- Jól nézel ki! – ölelt meg. Kicsit kételkedtem szavai őszinteségében, de inkább visszadicsértem. – Ugye nem baj, ha jön még két ember? – kérdezte kisvártatva.
- Kik? – igyekeztem némi érdeklődést csempészni a hangomba, de kétlem, hogy sikerült.

- Nos, Chace és a barátja Ed! – közölte egyszerűen.
- Ez az a Chace? – kérdeztem már kissé több érdeklődéssel.
- Igen. De csak barátok vagyunk – tette hozzá gyorsan. Azt nem kötötte az orromra, hogy az az Ed kicsoda, de nemsokára úgyis kiderül.
Így is történt. Mikor beléptünk a bárba, a két fiú már az asztalnál ült. Chacere emlékeztem, az egyik díjátadón találkoztam vele, de csak futólag. A másik is ismerős volt, de hírtelen nem tudtam hova tenni.

- Helló, srácok! – köszönt nekik Ash. – Chace! Te már ismered Kristent! – bökött felém, mire Chace mosolyogva adott két puszit. – Neked meg bemutatom! – fordult a másik srác felé, aki megrázta a fejét és elém lépett.
- Mi már találkoztunk! – mondta mosolyogva. Akkor nem véletlenül volt ismerős, de még mindig nem tudom hol találkoztunk. Látva bizonytalanságom, fél perc múlva kisegített… - Nyáron a Teen Choice Awardson!

- Oh tényleg! – most mér bevillant. A kulisszák mögött mutatott be neki…
- Te vagy Rob barátnője! – mosolygott kedvesen.
- Már nem! – vágtam rá azonnal, mire szégyenlősen elfintorodott. Érezte – talán a hangomból -, hogy rossz pontra tapintott. Egy pillanatra beállt a kínos csend, de Ash hamar véget vetett neki.
- Remek, mindenki ismer mindenkit, akkor le is ülhetünk! – csapta össze a tenyerét és az asztal felé terelt minket.

A beszélgetés kezdetén abszolút kívülállónak éreztem magam, aztán Ed hozzám fordult, hogy beszélgessünk kicsit. Kedves volt és a Rob témát egyszer sem hozta szóba – pedig tudom, hogy régi ismerősök, mondhatni haverok-, így még élveztem is a társaságát. A kivételes angol humora neki sem hiányzott, így általában csak tettetem, hogy nevetek a viccein.
Ash már egy ideje hisztizett, mert a pincér nem akart oda jönni és felvenni az újabb rendelést, ezért elmentem a pulthoz, hogy magam adjam le a kéréseket.

- Szia, Kristen! - hallottam a hangot a hátam mögül, miközben a szememmel a pultos srácot kerestem. Megpördültem és meglepetten néztem végig a mögöttem mosolyogva álldogáló férfin.
- Marcus, szia! – mosolyogtam és már öleltem is meg. Kezdeti meglepettségemet, gyorsan átfordítottam magamban. Jól tudtam, hogy Rob barátjával állok szemben, nem kéne azt látnia, hogy kivagyok. Még a végén Rob értesülne róla… - Mi járatban? – kérdeztem.
- Egy haverommal vagyok. És te? – érdeklődött.
- Én Ashel és két barátjával jöttem! – feleltem.

- És hogy vagy? – nem lepett meg a kérdés és az sem, hogy nem nyíltan kérdezett rá arra, ami érdekli.
- Remekül! – mosolyogtam és éreztem, hogy úgy is nézek ki. Erről Marcus meglepett arca is meggyőzött. Tökéletesen alakítottam a szerepem. – Főleg ma este! Remek a társaság – sandítottam az asztal felé, ahol Ed éppen azt figyelte mit csinálok ennyi ideig.
- Látom! – sóhajtotta Marcus. Végre szóltak a pulttól, hogy rendelhetek, így gyorsan elsoroltam, mit hozzanak az asztalunkhoz.
- Örülök, hogy láttalak! További jó szórakozást és előre is kellemes ünnepeket! – megöleltem, majd visszasiettem az asztalhoz.

Alighogy kihozták az italt, Ashnek táncolni támadt kedve és mivel Chacet is magával húzta, Ed is megkérdezte, hogy van-e kedvem. Nem volt sok, de nem ellenkeztem. Először még négyesben táncikáltunk, de nemsokára Ash rácsimpaszkodott Chace nyakára, így Ed rám maradt. Mikor kiszúrtam Marcust a pultnál és azt, hogy figyeli mit csinálok ördögi terv fogalmazódott meg bennem.

Tudtam, hogy Robnak be fog számolni arról, hogy találkoztunk és arról is, hogy mit csináltam. Fogtam magam, a kezeimet Ed nyakára raktam és közelebb húzódtam hozzá. Kezei a derekamra simultak és együtt kezdtünk mozogni a zene ritmusára, nagyon közel egymáshoz. Apait-anyait bele adtam ebbe a táncba – cseppet sem voltam visszafogottnak mondható -, az egyetlen dolog, ami érdekelt az az volt, hogy Robnak minél rosszabb legyen, amit hallani fog a barátjától.

Hamarosan visszaültünk az asztalhoz, ahol még beszélgettünk egy kicsit. Viszont én kezdtem fáradni. Ash még maradni akart, ezért Ed felajánlotta, hogy mivel Ő is menne, kikísér a taxihoz. Elindultunk kifelé és a nagy tömeg pont kapóra jött, hogy feltegyem azt a híres pontot az én i betűmre. Megfogtam Ed kezét, hogy a tömegben ne veszítsük el egymást. Ez a teljesen ártatlan húzás volt Ed számára, de a külső szemlélőként engem figyelő Marcusnak egész máshogy jött le, legalábbis remélem. Elhaladva mellette, mosolyogva oda is intettem neki. Ő csak megdöbbent képpel figyelt és egy kis fáziskéséssel visszaintett.

Mikor az ajtóhoz értünk elengedtem Ed kezét és úgy sétáltunk a taxihoz.
- Örültem Ed, aludj jól! – mondtam kedvesen, majd megöleltem és beszálltam a taxiba.
- Remélem még látjuk egymást! – hajolt be a lehúzott taxi ablakán.
- Biztos lehetsz benne! – feleltem, majd szóltam a taxisnak, hogy indulhat.

Ez az este jobban sikerült, mint vártam. És tényleg jól éreztem magam. Ed szuperaranyos, nagyon örülök, hogy megismerhettem. Az pedig külön boldogsággal töltött el, hogy tudtam a ma esti kis akcióimról Rob értesülni fog.
Otthon bágyadtan dőltem az ágyba és első este mindenféle forgolódás nélkül tudtam elaludni.

Happy Birthday RPattz!:)

Kicsit megkésve, de BOLDOG SZÜLINAPOT KÍVÁNOK a mi szexi Brit színészünknek! Bár ha azt nézem LA-ben most mennyi az idő…lehet még tart a buli – KStew-val otthon…:P-!
Remélem jól telt a 24. születésnapja! Tegnap is gondoltam rá, mivel a családban is születésnapot ünnepeltünk, szóval az Ő egészségére is ittam!:)
Még egyszer és igazán: Happy Birthday RPattz!

31/b. fejezet

Döntés

Drága lányok, meghoztam a 31/b.fejezetet. Ebben a részben megértetek mindent! Egész más szemszögből fogjátok látni a dolgokat, de szó szerint!:D Most annyira szívesen magyaráznék még, de nem akarom lelőni a poént, szóval a kérdésekkel majd a chatben megkerestek!:) Mert biztos vagyok benne, hogy lesz kérdésetek!
Még annyit, hogy ne utáljatok annyira! Félek, most fogtok kicsit!
Akkor már csak annyi, hogy jó olvasást!
Puszi: Lady

- Fotózáson, majd Emilivel vacsorázni – mondtam neki és igyekeztem úgy tenni, mintha nem vennék tudomást arról, mennyire mérges rám. Nem akartam ismét veszekedni vele. Állapotom megerősítéseként a zsebemből a cuccokat az asztalra dobáltam és elnyúltam a kanapén, titkolva mennyire feszült is vagyok.
- Rob egy órát vártam rád! Azt mondtad hatra itthon vagy – szólalt meg, szinte teljes nyugalommal. Meglepett, nem erre számítottam. Talán meg tudjuk beszélni…
- Sajnálom, kicsit elhúzódott! – hátra fordultam bűnbánó arccal, hogy tudja tényleg így érzem.
- Mi? – kérdezte felvont szemöldökkel
- Hogy-hogy mi? – nem voltam benne biztos, ezt most mire érti.

- A fotózás vagy a kis vacsorád Emilivel? – kérdezte feldúltan. Ekkor már tudtam, hogy egy percig sem volt nyugodt, ez csak egy maszk volt.
- A fotózás és ez által a vacsora is! – feleltem még mindig nyugodtan.
- Amit annyira élveztél Emilie társaságában, hogy a telefonodat sem tudtad felvenni! – nem tudta titkolni, mennyire bántja a helyzet. Pedig nem direkt nem vettem fel a telefonom, nem is hallottam. Mondjuk igaz, hogy felhívhattam volna, de Emilievel beszélgettünk és észre sem vettem, hogy mér késésben vagyok.
- Kristen, kérlek ne kezd! – próbálkoztam egy utolsó mentő ötlettel. Annyira utáltam, mikor ezt csinálja. Mikor teljesen alaptalanul féltékeny. Fájt, hogy nem bízik bennem.
- Hogy ne kezdjem? Én aggódtam érted, közben meg csak basztad felvenni a telefonod, mert ki tudja mivel voltál elfoglalva! – kiabálta idegesen.

- Nem hallottam! És különben is, egy barátommal vacsoráztam, nem tudom ezen miért kell felháborodni! – álca nyugalmam még mindig meg volt. Ismertem már annyira hogy tudjam, ha hagyom tombolni előbb- utóbb megnyugszik, és higgadtan meg tudjuk beszélni. Legalábbis régebben így volt.
- Nem azon háborodtam fel! Egy szót sem szóltam, mikor mondatd, hogy Emilievel fogsz vacsorázni, elfogadtam, hogy barátok vagytok! Az egyetlen ami kiborít, az az érdektelenséged, ami most is sugárzik belőled és a válaszaidból! – szinte tajtékzott a dühtől. És én is eddig bírtam!
- Mert nem akarok veled vitatkozni! – feleltem már én is kissé hangosabban és felé sétáltam, mélyen a szemébe nézve, hogy ki tudja olvasni tekintetemből mennyire bánt a dolog. Sikerrel jártam, szinte lebénult.

- Akkor ne adj rá okot! – közölte, mikor megtalálta a hangját. Még, hogy okot…keserűen felnevettem.
- Neked nem kell hozzá különösebb ok! – ezt nem akartam hangosan kimondani, de ekkor már nem bírtam kontrolálni magam.
- Azt akarod mondani, hogy feleslegesen provokálok veszekedést? – kérdezte szemrehányóan.
- Tessék, ezen is fennakadsz! – csalódottságomban a combomra csaptam. Kikészít ezzel a viselkedésével, utálom, mikor kiforgatja a szavaimat.
- Tudod mit? Igazad van… mostanában túl sokat vitatkozunk! – fujtatott megadóan. Na végre valami, amiben egyet értünk.
- Remek, most ez is az én hibám! – vontam le a következtetést.
- Én ezt egy szóval sem mondtam, csak…

- Van egyáltalán valami, amiről nem én tehetek? Tudok mostanában jót tenni? – ezt inkább költői kérdésnek szántam és jócskán belehergeltem magam a dologba.
- Befejezted? – hírtelen rám kiabált, amitől lefagytam, de egy bólintást még kisajtoltam magamból. – Ez így nem jó! – ez a kijelentése kicsit kizökkentett, ugyanis fogalmam sem volt, mire érti.
- Ezt hogy érted? – adtam hangot értetlenségemnek.

- Talán… - tétovázott, amitől rossz előérzetem támadt. – Talán az lenne a legjobb, ha kicsit gondolkodnánk mind a ketten! – a szavai lesújtottak. Ezt most úgy érti, hogy… nem, az lehetetlen! Ezért még nem kell…
- Te… Te most szakítani akarsz velem? – kérdeztem teljesen ledöbbenve. Csak reméltem, hogy a válasz nem lesz!
- Nem. Én csak egy kis időt akarok adni magunknak külön, hogy gondolkozhassunk! – beleremegtem, ahogy kimondta. Ez ugyan az…
- Ezt én nem bírnám ki! –dadogtam kétségbeesetten és közelebb léptem hozzá. Abban a pillanatban elfelejtettem mindent és csak egy dolog villogott a fejemben: NEM! – Kristen, ezt nem teheted!
- De! Ez lesz a legjobb… - suttogta lehajtott fejjel. Így nem lehet vége…nem kizárt. Kezeim az álla alá csúsztattam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Kérlek… - kértem teljesen elveszetten. Abban a pillanatban, hogy felfogtam elveszíthetem, már semmi sem érdekelt. De ő csak a fejét rázta. . – Szükségem van rád! – és bizonyítékként magamhoz szorítottam és megcsókoltam. Nem ellenkezett, ami nekem pont elég volt. Ahogy ajkait megéreztem szétnyílni, nem haboztam tovább és nyelveimet átcsúsztattam az övéhez, hogy végre egymásra találhassanak. Éreztem a jól ismert bizsergést, amit érintései, csókjai váltanak ki belőlem. Ahogy egyre jobban elengedtem magam, megéreztem, hogy eltol.

- Sajnálom! – suttogta és homlokát az enyémnek támasztotta. Egyszerűen nem bírtam elengedni, szó szerint képtelen voltam, ujjaim görcsösen tapadtak a derekára. Egy lágy puszit nyomott a homlokomra, mire a kezeim lehullottak róla. Elindult…
- Kristen! – szóltam utána könyörgő hangon, mire hátra fordult. Végigézett rajtam és láttam szemében megcsillanni a fájdalmat. Egy pillanatra úgy éreztem még van esély, de mikor ismét elfordult, nem reménykedtem többet. A szívem majd meg szakadt, ahogy néztem elsétálni. Kisétált az ajtón, és ezzel az életemből is. Én meg hagytam.

Elhagyott…a megvilágosodás villámcsapásként ért. Elvesztettem, azt aki nélkül képtelen vagyok élni. Idő kell neki? Ismertem ezt a szöveget, olyankor mondják, ha nem merik kimondani: vége!

Azt sem tudtam mit kezdjek most magammal. Legszívesebben utána rohantam volna, de a jobbik eszem azt súgta azzal nem megyek semmire. Sőt, csak még jobban megerősítem benne, azt, hogy jól tette. Lerogytam a kanapéra és levegő után kezdtem kapkodni. Űr volt bennem, hatalmas űr. Rágyújtottam egy cigire és azon gondolkoztam, miként felejtsek. Inni? A hűtőben csak sör van, nekem viszont most valami erősebbre lesz szükségem. Tárcsáztam a szobaszervizt és kértem egy üveg Whisky-t. Öt perccel később már a kezemben volt a felejtés kulcsa…egy estére biztos megteszi. Nem haboztam, óriási kortyokat ittam belőle és nemsokára már éreztem is a hatást.

A telefonom már vagy három perce megállás nélkül zenélt. Előkotortam valahonnan, és meglepetten láttam, ki keres.
- Mondjad! – szóltam bele unottan.
- Na végre, hogy felvetted! – jött a szemrehányó válasz. – Csak azt akartam mondani, hogy az étteremben hagytad a kabátod! Elhoztam, jó ha most beugrom vele? – milyen étterem és milyen kabát? Jah…megvan.
- Oké! – feleltem és meg sem várva a választ kinyomtam.
Tíz perc múlva már hallottam is a kopogást. Nagyot sóhajtva letettem a félig kiürült üveget és ajtót nyitottam.

Emilie a kezembe nyomta a kabátot, majd tétovázva végigmért.
- Valami gond van? – kérdezte a homályos tekintetem láttán.
- Ugyan… bejössz? – próbáltam udvarias lenni, bár jelen pillanatban, a hátam közepére sem kívántam a társaságot.
- Öhm, Kristen nem hiszem, hogy örülne! – mondta tétován.
- Akkor szerencséd van, mert nincs itt! – horkantam fel. Meglepetten nézett be mögöttem.
- Azt hittem hozzá rohansz! – nem akartam célozgatásokba bocsátkozni, így sóhajtva válaszoltam:
- Már nincs itt…- nehezemre esett kimondani, a hangom el is csuklott közben. Emilie figyelmét fel is keltette a dolog és tovább faggatott.
- Minden rendben? – kérdezte újra.

- Nem, semmi sincs rendben! Bejössz vagy nem? – kérdeztem türelmetlenül. Bólintott és belépett a szobába. Azonnal megakadt a szeme az asztalon lévő mérgen és kutató tekintetével végigvizslatott. – Szakított velem… vége, örökre elvesztettem! – nyögtem, megelőzve a további kérdéseket. Gyorsan túl akartam lenni a nehezén, nem akartam erről beszélni.
- Biztos csak átmeneti! – közölte magabiztosan, mire felhorkantam.

- Nem, ez most nem. De nem akarok róla beszélni! – ledobtam magam a kanapéra és folytattam az üveg kiürítését. – Van sör a hűtőben! – böktem a berendezés felé, mikor eszembe jutott talán illene megkínálni valamivel. De a Whiskymből nem akartam adni neki, ez csak az enyém ma este. Elsétált, és kivett magának egy sört, majd leült mellém a kanapéra. Nem szólt semmit, ahogy én sem. A csend kezdett egyre kínosabb lenni, ezért előhoztam egy mentő témát.

- Hol töltöd az ünnepeket? – kérdeztem, bár cseppet sem érdekelt.
- Hazamegyek a szüleimhez! Gondolom, te is Londonban leszel! – na ennyit a felejtésről…erről is Kristen jutott eszembe, mivel úgy volt, velem jön. Csak bólintottam, miközben újra meghúztam az üveget. – Talán ennyi elég lesz! – és már nyúlt is az üvegem után, de elrántottam a kezem és szúrós tekintetem az övébe fúrtam.
Egy darabig, ismét csend volt, ő csendesen iszogatta a sörét, még én a saját piámat és egymás után gyújtottam a cigikre.

- Lehet, hogy segítene, ha elmondanád! – szólalt meg hírtelen.
- Mit kell ezen elmondani? Szakított velem, mert szerinte túl sokat veszekszünk, ami igaz is, de csak szar kifogás! Gondolom, elege lett belőlem! – ismét belém nyilallt a felismerés, hogy elveszítettem örökre.
- Valóban szar kifogás! – jegyezte meg hidegen, mire csak bólintottam egyet.
Emilie már a harmadik sört vette ki a hűtőből, miközben én is majdnem kivégeztem már az italom. Ugyan beszélni már nehezen tudtam, de azért felidéztünk néhány vicces pillanatot a Remember me forgatásáról.

- Emlékszem, akkor is kivoltál Kristen miatt! – ahogy felhozta a témát, elkomorultam.
- Muszáj folyton emlékeztetned rá? Ettől csak nehezebb! –
- Sajnálom, csak… csak nem értem őt! Nem látja, mekkora mázlija van? Szereted, teljesen odáig vagy érte. Ennél egy nő nem is kívánhat többet! – mondta teljesen felháborodva, ami igazán meglepett.
- Jobba érdemel! – erről valóban meg voltam győződve és abban is biztos voltam, hogy erre idővel rá fog jönni. Ennek az ideje, pedig ma jött el.

- Sajnálom, hogy így érzed! – őszintének tűnt a hangja, így ránéztem, hogy lássam, az arca mit tükröz. Nem csalódtam, megerősítette szavait. Valószínűleg látta a szememben a fájdalmat, így közelebb kúszott és megölelt.
- Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle…egyszerűen nem tudom elképzelni az életem Kristen nélkül! – a kétségbeesés jobban érződött a hangomon, mint hittem volna. Emilie kicsit eltolt magától – de még mindig ölelt – és a szemembe nézett. Aggodalmat olvastam ki belőle, majd egy kis bizonytalanságot, amit nem tudtam mire vélni.
Egy perc múlva azonban megértettem… Ajkait az enyémre szorította, de nem tudtam reagálni, úgy ledöbbentem. Észrevette és azonnal elhúzódott.

- Sajnálom! – kezdett mentegetőzni, de nem hagytam. Fogtam, visszahúztam magamhoz és mindent kizárva a fejemből most én csókoltam meg. A világ forgott velem, nem is igazán éreztem semmit, azt sem tudtam mi történik pontosan. De egybe biztos voltam: ezt nem kéne!
A következő másodpercben azt éreztem, hogy végigdől a kanapén és magával húz engem. Ez a fekvő helyzet még rosszabb volt, egyre jobban szédültem. Ha megkérdezték volna, hol vagyok, nem tudta volna felelni rá. Éreztem, hogy Emilie keze a gatyámba csúszik, majd megérint, de nem tudom, miként reagáltam.
Fogtam magam, felálltam a kanapéról, amitől meginogtam, de folytattam a mozdulatot és a szobába húztam, ledöntöttem az ágyra és fölé kerekedtem.

Nem haboztam, félig letoltam a nadrágom és előhúztam egy óvszert a fiókból. Nem is tudom, hogyan került egyáltalán oda, mivel az utóbbi időben nem használtam, talán még a régi időkről maradt meg vagy a szálloda ajándéka. Felhúztam a szoknyáját és a bugyiját félre tolva beléhatoltam. Valahonnan távolról hallottam, ahogy felnyög, de igazán nem fogtam fel. Én valahol egész máshol jártam és nem jó értelemben. Mozogni kezdtem benne, és csak a kielégülésre koncentráltam. Ez volt az egyetlen dolog ami hajtott…nem sokkal később éreztem, hogy sikerrel jártam. Kicsúsztam belőle és mellédőltem az ágyra. Nem is figyelve rá, az oldalamra fordultam és két perc múlva már aludtam is. Nem fogtam fel mit tettem, egyáltalán nem voltam magamnál. Az ital megtette jótékony hatását…

Reggel azt sem tudtam hol vagyok. Mikor magam mellé pillantva megláttam Emiliet, nem értettem semmit. Mit keres Ő itt? Bár ruhában van, ahogy én is…ez bízató. Viszont, ahogy erőltettem az agyam a tegnap este képkockái maradéktalanul visszasiklottak a fejembe. NEM!!!! Ezt nem tehettem… - üvöltöttem magamban és felnyögve a párnába temettem a fejem. Pedig megettem…undorodtam magamtól és attól, amit tettem. Egyrészt, mert szemét módon kihasználtam Emiliet. De ami a legjobban fájt, hogy ezt tettem Kristennel. Ugyan szakított velem, de mégis! Megkaptam, amit akartam. Kielégültem, de milyen módon? Színtiszta, érzelemmentes szex. Hányingerem támadt, ahogy végigpörgettem még egyszer a tettemet. Úgy látszik, ahhoz nem ittam eleget, hogy ne emlékezzek a végzetes hibámra.

Még mindég kissé szédelegve kibotorkáltam a nappaliba és rágyújtottam.
Még a cigim felénél sem jártam, mikor mozgást hallottam a háló felől, aztán megjelent Emilie. Álmos fejjel megállt az ajtóban, úgy nézett ki, mint akinek fogalma sincs hol van.
- Emilie…– kezdtem bűnbánó hangon.
- Állj, ne mondj semmit – beharaptam a szám és vártam a folytatás. Kissé megköszörülte a torkát és elhelyezkedett mellettem a kanapén. – Tudom, hogy csak a bánat és az alkohol miatt volt és nem haragszom rád! Én sem voltam teljesen beszámítható, szóval ha azt mondom felejtsük el, benne vagy? Mintha meg sem történt volna! – kínosan elmosolyodott, talán nem is sejtette, mekkora súly szakad most le rólam. Ha még Emilie kihasználása miatt is bűntudatom lett volna, az maga lenne a pokol.

- Örülök, hogy nem bántottalak meg! – sóhajtottam valamivel nyugodtabban.
- Ugyan, tudom, hogy még mindig halálosan szerelmes vagy belé! – közölte, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Kristen… - nyögtem fel fájdalmasan, mikor eszembe jutott az az angyal, aki kíméletlenül összetörte a szívem. De én mivel vagyok jobb? Alig, hogy kidob másnál keresek vigaszt…de már ez sem számít, hiszen elhagyott.
- Tőlem nem tudja meg! – ígérte Emilie. Ugyan mit számít ez most? Csak arra tudok gondolni, hogy már ez sem érdekelné, mivel itt hagyott.
- Ez már nem érdekelné… - mondtam és rágyújtottam egy újabb cigire.
- Ebben nem vagyok olyan biztos…
- Mit mondtál? – kérdeztem meghökkenve.

- Hagyjuk! – mosolyodott el. Nem igazán értettem, mit is akar ezzel, de le is szartam. – Most viszont megyek! Köszönöm az estét, Rob! – kacsintott, miközben felállt a kanapéról. – Csak vicceltem! – mondta gyorsan a rémült fejem láttán… megveregette a vállam és kilépett az ajtón. Végre teljesen átadhattam magam az önsajnálatnak. Elmerülhettem benne nyakig, mint egy varacskos disznó a mocsárban. Igen, ez való nekem! A saját kis mocsaram…

Gondoltam, egy frissítő zuhany jót tenne nekem. Aztán, beláttam nem így van. A fürdőszoba, leginkább a kád édes, de most fájdalmas emlékeket jutatott eszembe. Kristent láttam ott és magamat, amit egymást ölelve folyik ránk a víz. Ahogy karcsú testén végigfolyik…mikor hozzáérek és libabőrős lesz! Az, ahogy megérintem, mert örömet akarok neki okozni és Ő kéjesen felnyög kezem alatt. A szörnyű valóság, ismét magával ragadott. Rájöttem, hogy minden álomnak vége szakad egyszer és az enyém most érte el azt a bizonyos pontot. Tudtam, hogy nem lehet örökre velem, az érzés mindig is bennem volt, de reméltem, hogy ennél azért tovább lehetek boldog.

Észre sem vettem, hogy legalább egy órája engedem már magamra a vizet. Lassan kikászálódtam a fürdőből, hogy levánszorogjak ebédelni valamit. Mire vissza értem a takarítónő már járt a szobámban és az ágy is át volt húzva, így bedőltem a puha ágyikóba és elaludtam.

Későn ébredtem fel, már majdnem teljesen besötétedett odakint. Tegnap esti felejtő akcióm sikeres volt – leszámítva AZT a dolgot, amit nagyon bánok. Talán még semmit nem bántam ennyire életemben. - , ezért úgy döntöttem ma is rendelek egy üveg „gyógyszert” a szobámba. De megakadt a telefonon a kezem, mert valaki kopogott az ajtón. Fontolóra vettem, hogy egyszerűen úgy teszek, mintha nem lennék itt és nem nyitom ki. Végül valami erősebb erő azt súgta, mégiscsak nézzem meg ki az.
Fáradtan odacsattogtam és kitártam. A meglepettségtől kidülledtek a szemeim.

- Kristen? – megráztam a fejem, mert nem hittem el. Talán csak odaképzelem, bár ma még nem ittam. De ez még semmi volt…egy percig csak álltunk egymással szemben és bámultuk a másikat, aztán Kristen olyat tett, amire igazán nem számítottam. A nyakamba ugrott és ott csókolt ahol ért. Ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy megint kiütöttem magam és álmodom. Meg sem bírtam mozdulni. Ez nem lehet valóság, hiszen tegnap szakított velem!
Talán megérezte merevségem, mert a következő pillanatban elhajolt tőlem – de kezei még mindig a nyakamba kapaszkodtak – és úgy kezdett bele.

- Rob, én úgy sajnálom! Hülye voltam, nem is értem, hogy gondoltam, hogy egy napnál is tovább bírom nélküled! Bocsáss meg, amiért így viselkedtem kérlek, mindent megteszek, hogy kiengeszteljelek! – csilingelte édes hangján, amitől megremegtem. És amiket mondott…annyira valóságos volt, de mégsem hittem, hogy itt van. Most tényleg bocsánatot kér? De hát tegnap szakított velem és…én nem értem. Egy gondolat viszont bekúszott az agyamba, ami nem más volt, mint a tegnapi tettem.
- Kristen…- kezdtem volna, de nem hagyta.

- Sss – a számra szorította vékonyka mutatóujját, így bírva hallgatásra. - Ne mondj semmit, tudom, hogy néha olyan bután tudok viselkedni, de ez csak azért van mert annyira szeretek és félek, hogy elveszítelek! – szavai hatására nem bírtam tovább, meg kellett érintenem. Megtettem, kezeim karcsú hátára csúsztak, tényleg valóság. Ekkor fogtam fel igazán, hogy most vesztettem el örökre. Pedig szeret és én is, mindennél jobban, de a tegnapi tettem, nem ezt bizonyítja és tudom, ha elmondom neki, örökre elvesztem. Egyik felem azt súgta, hallgassak róla. Emilie azt ígérte senkinek sem mondja el, sosem derülne ki. Viszont ha mégis…akkor sosem bocsájtana meg, így talán van egy kis esély, kevés, de van. Talán megbocsájt, ha elmagyarázom neki, azt hittem elhagyott örökre. Kirsten lehunyta a szemét és finom ajkait az enyémekhez érintette. Ahogy megéreztem kutató nyelvét , ami bebocsájtást kér a számba, már tudtam, hogy nem mondhatom el.

A csókja lágy volt, szerelemmel teli, amitől csak még jobban emésztett a bűntudat. Nem hazudhatok neki! Éreztem, hogy elválnak ajkaink és majd bele haltam, ahogy szám magára maradt. Üres voltam, nélküle semmit sem ér az életem! Nem bírtam kinyitni a szemem, nem tudtam a szemébe nézni. Aztán meghallottam ismét gyönyörű hangját, amibe most is beleborzongtam.
- Mindennél jobban szeretlek…kérlek ne haragudj, csak úgy gondoltam ez jó megoldás, de tévedtem. Együtt mindent meg tudunk oldani! – ennyi…feladtam, én képtelen vagyok neki hazudni! Ő ennél többet érdemel, jöjjön, aminek jönnie kell. Kinyitottam a szemem, tudtam, hogy tele van fájdalommal, amit ő is észrevett, legalábbis ijedt tekintete ezt bizonyította.

- Mi a baj? – kérdezte rémülten. Egy nagy sóhaj szakadt fel mellkasomból és ajkaimba haraptam. Egyszerűen nem akartam kimondani…de a jobbik –talán a jobbik – felem diadalmaskodott.
- Kristen, el… el kell mondanom valamit! – nyögtem ki végül, idegességtől remegő hangon.

- Rob, megijesztesz… - nem tudta folytatni. Azt hiszem bepánikolt, tudta, hogy valami baj van! Én meg tudtam, hogy nem húzhatom tovább, bármi is lesz ezután, ki kell mondanom. Nem bírtam tovább a szemébe nézni, annyira szégyelltem magam. Mindent elrontottam.
- Sajnálom…én annyira sajnálom! – suttogtam és a nyakába temettem a fejem.

31/a. fejezet

Döntés

Drágáim, meghoztam nektek a 31. fejezetet! Előre tudom, hogy haragudni fogtok rám, de a következő részben mindent meg fogtok érteni. Nem is fűznék hozzá semmi mást egyenlőre!:)
Már olyan régóta szeretném nektek megköszönni, hogy ilyen sokan olvastok! A mai nappal már 103-en vagytok, akik nyomon követitek a fejezeteket! Nagyon sokat jelent nekem, köszönöm szépen! És a látogatók száma is elért egy igen nagy számot! Mikor utoljára néztem, akkor 122338-at mutatott a számláló!:) Ezt is nagyon szépen köszönöm!
Jó olvasást kívánok az új részhez!
Puszi: Lady

- Fotózáson, majd Emilivel vacsorázni – mondta teljes nyugalommal az arcán. Elsétált mellettem, a cuccait a zsebéből az asztalra dobálta és elterült a kanapén. Alig jutottam levegőhöz a megdöbbenéstől. Vajon tényleg azt gondolja, hogy ennyivel megússza?
- Rob egy órát vártam rád! Azt mondtad hatra itthon vagy – próbáltam némi nyugalmat erőltetni magamra is.
- Sajnálom, kicsit elhúzódott! – végre felém fordult és valóban láttam némi megbánást a szemében.
- Mi? – kíváncsi voltam erre, mit felel.
- Hogy-hogy mi? – kérdezte értetlenül.

- A fotózás vagy a kis vacsorád Emilivel? – az álcám, miszerint nyugodt vagyok lehullott rólam. A tudat, hogy Emilie közrejátszhat a késésében, megőrjített.
- A fotózás és ez által a vacsora is! – most játszik velem?
- Amit annyira élveztél Emilie társaságában, hogy a telefonodat sem tudtad felvenni! – mondtam nem kis szemrehányással a hangomban.
- Kristen, kérlek ne kezd! – szólt hátra félszegen.
- Hogy ne kezdjem? Én aggódtam érted, közben meg csak basztad felvenni a telefonod, mert ki tudja mivel voltál elfoglalva! – nem tudtam, de már nem is akartam titkolni mérhetetlen idegességemet.

- Nem hallottam! És különben is, egy barátommal vacsoráztam, nem tudom ezen miért kell felháborodni! – közölte idegesítően nyugodtan, mint aki szarik az egészre.
- Nem azon háborodtam fel! Egy szót sem szóltam, mikor mondatd, hogy Emilievel fogsz vacsorázni, elfogadtam, hogy barátok vagytok! Az egyetlen ami kiborít, az az érdektelenséged, ami most is sugárzik belőled és a válaszaidból! – vágtam kíméletlenül a fejéhez.
- Mert nem akarok veled vitatkozni! – közölte kissé hangosabban. Szavai megerősítéseként felkelt és elém sétált. Tekintete fogva tartotta az enyémet, a csalódottság, amit benne láttam, megbénított.

- Akkor ne adj rá okot! – nyögtem ki végül. Keserűen felnevetett, mire kérdően néztem rá.
- Neked nem kell hozzá különösebb ok! – vágta a fejemhez feszülten.
- Azt akarod mondani, hogy feleslegesen provokálok veszekedést? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Tessék, ezen is fennakadsz! – csalódottan a combjára csapott. Igazságtalannak éreztem a helyzetet, mintha rám akarná kenni az egészet. Nem csak ezt, úgy mindent.
- Tudod mit? Igazad van… mostanában túl sokat vitatkozunk! – sóhajtottam és próbáltam elnyomni a fejembe egyre inkább bekúszó gondolatot. Nem tetszett ez a verzió.
- Remek, most ez is az én hibám! – fújtatott.
- Én ezt egy szóval sem mondtam, csak…

- Van egyáltalán valami, amiről nem én tehetek? Tudok mostanában jót tenni? – szavaiból sütött a sértettség, pedig az egyetlen aki meg lehet sértve az én vagyok. Nem én tettem a fejére magasról. Aztán rájöttem, hogy az előbbi gondolataim lehetnek számunkra az egyetlen megoldás.
- Befejezted? – kiabáltam rá, mire csak bólintott. – Ez így nem jó!
- Ezt hogy érted? – értetlenül összevonta a szemöldökét. Nem tudtam, mégis hogyan mondjam neki.

- Talán… - tétováztam, a szó égette a torkom. – Talán az lenne a legjobb, ha kicsit gondolkodnánk mind a ketten! – mondtam ki végül. Rob meghökkenve nézett rám, talán erre nem számított. Igazából én sem, csak ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Talán így meg tudjuk menteni a kapcsolatunkat. Mert be kell vallanunk, amellett, hogy mennyire szeretjük egymást, mostanában minden kis dologból, vérre menő veszekedést vagyunk képesek kirobbantani. Talán, mind a kettőnknek magába kéne nézni, és ez csak úgy mehet, ha egy ideig külön gondolkodunk.

- Te… Te most szakítani akarsz velem? – érdeklődött, de teljesen le volt döbbenve.
- Nem. Én csak egy kis időt akarok adni magunknak külön, hogy gondolkozhassunk! – ráztam a fejem. Megremegett, az arcán a döbbenetet felváltotta a félelem.
- Ezt én nem bírnám ki! – dadogta ijedten és közelebb lépett hozzám. – Kristen, ezt nem teheted!
- De! Ez lesz a legjobb… - feleltem lehajtott fejjel. Abban a pillanatban megéreztem kezeit az állam alatt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Kérlek! – nyögte kétségbeesetten. Annyira elveszett volt abba a pillanatban, hogy a szívem összeszorult. Szeretem, mindennél jobban és pont ezért vagyok képes belátni, hogy időre van szükségünk. Tehetetlenül megráztam a fejem, de válasz helyett megragadta a derekam és szorosan magához préselt. – Szükségem van rád! – és ajkai már az enyémeket kutatták. Nem bírtam ellenkezni, a jól ismert bizsergés ismét elárasztott és sóhajtva engedtem utat nyelvének. Egyre szorosabban ölelt magához és csókunk is egyre szenvedélyesebb lett. Ki kellett tisztítanom a fejem. Nagy nehezen felemeltem a karom és eltoltam magamtól.

- Sajnálom! – suttogtam és homlokomat az övének támasztottam. Lemondóan kifújta a levegőt, de ujjai még mindig görcsösen szorították a derekam.
Egy puszit nyomtam a homlokára, mire kezei elengedtek. Az ajtó felé indultam.
- Kristen – szólalt meg kérlelő, de nagyon gyenge hangon. Visszanéztem, olyan védtelen és tehetetlen volt, ahogy ott állt a szoba közepén. Kényszerítettem magam, hogy elforduljak és tovább menjek, miközben a szívem majd meg szakadt. Lehet helyes, ami ennyire fáj? Nem tudom, de időre van szüksége mind a kettőnknek.

Lassan haladtam a kocsim felé és közben az elmúlt percek képei gyötörtek. Abból is csak egy. Rob kérlelő arca, ahogy én kifelé haladok a szobából. Beszálltam a minimbe, letekertem az ablakot, mert friss levegőre volt szükségem. Talán az valamennyire kibontja kusza gondolataimat. Indítani még nem voltam képes, igazából azt sem tudtam, hova akarok menni. A kormányra borultam és próbáltam meggyőzni magam, hogy igenis ez volt a helyes.
Hosszú percekig nem mozdultam, majd felegyenesedtem és hátradőltem. Előkotortam a cigis dobozom, tudtam a füstölgő méreg valamennyire le fog nyugtatni. Biztos voltam benne, hogy Rob is valami hasonló dolgot csinál éppen a szobában. Újra eszembe jutott az arca… nem Kristen, ezzel segítesz mindkettőtöknek. Lesz egy kis időnk átgondolni a dolgokat, csak egy kis szünetről van szó.

Lassan egy órája ültem már a kocsimban, a cigis dobozom kiürült, ideje volt elindulni.
Hazaérve anya már a szobájában volt, azt hiszem nem is hallotta, hogy megérkeztem. Ennek most nagyon örültem, ugyanis nem volt kedvem magyarázkodni.

Reggel ugyan úgy ébredtem, ahogy lefeküdtem. Pontosabban nem ébredtem, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. Végig Rob járt a fejemben és az esetleges végzetes hiba, amit elkövettem. Folyamatosan érveket sorakoztattam fel, hogy miért is helyes a döntés, amit hoztam és nyugtattam magam, hogy ez csak átmeneti.
Mégis volt egy furcsa érzésem, ami egész éjjel bennem lappangott. Nem tudtam volna megmondani mi az, de nem hagyott nyugodni. Egy belső hang azt súgta valami nem stimmel, valami történt. Rémesen erős volt bennem a félelem, de nem tudtam mi iránt.
Talán a hiánya műveli ezt velem.

Reggel már volt olyan intenzív. Pont, mint amikor egy hurrikán végigsöpör egy szigeten és pár órával később már csak a felfordulás, amit hagyott maga után emlékeztet a történtekre. Én sem érettem, mi van velem.
Igyekeztem nem erre gondolni és elterelés képen bemásztam a zuhany alá. Éppen, hogy csak relaxálni kezdtem volna, eszembe jutott Mandy. Elvileg ma kéne mennem hozzá…Robbal.
Úgy tűnik Rob nélkül kell meglátogatnom.

Gyorsan kimásztam a zuhanyból és összekaptam magam. A tükörbe nézve rájöttem, hogy így nem mehetek. A tegnap este és éjszaka történései nyomot hagytak az arcomon. Gyorsan felraktam magamra némi sminket, majd leszambáztam a konyhába, hogy valami táplálék után nézzek. Éppen hogy csak befaltam egy szendvicset, anya jelent meg a mögöttem.
- Hát te? Azt hittem Robnál vagy! – közölte meglepetten. Ettől féltem, az Ő figyelmét semmi sem kerülheti el.
- Mandyhez rohanok, mert megígértem neki! Nem tudom, mikor jövök. Szeretlek! – egy puszit nyomtam az arcára és még mielőtt válaszolhatott volna, már ki is rohantam a házból. Gondolatban kezet fogtam magammal és bepattantam a kocsimba.

Fél óra múlva már Mandy háza előtt álltam és próbáltam összeszedni magam, hogy normális emberként tudjak belépni. Egy nagy sóhaj után kiszálltam és becsöngettem. Néhány másodperc múlva, Mandy vigyorogva tépte fel az ajtót.
- Kristen! – ugrott a nyakamba, amit örömmel viszonoztam. – Annyira hiányoztál már!
- Te is nekem! – elengedett és meglepetten tekintett körbe.
- Azt hittem… jaj ne! – nyögte fintorogva.
- Mi a baj? – kérdeztem értetlenül.

- Mond, hogy Rob csak nem ért rá és nem azért van ilyen fejed, mert összevesztetek! – ennyi…miért is gondoltam, hogy nem bukom le, pont Mandy előtt?
- Öhm… majd később elmesélem! – feleltem zavartan a hajamat túrva.
- Nem úszod meg Kristen Stewart! – fenyegető hangszíne biztosított róla, hogy ma még megkapom a magamét. De jelen helyzetben jobban érdekelt a keresztlányom.
- Jól van, de engedj már be! Látni szeretném! – mondtam izgatottan. Mandy elmosolyodott és a nappali felé kezdett tessékelni. Közben feltettem neki a legfontosabb kérdéseket az állapotával kapcsolatban és mikor megtudtam, hogy vele és a keresztlányommal is minden rendben, beléptünk a nappaliba. Egy kis ágyikó mellé mentünk, amiben ott feküdet egy gyönyörű baba.

- Bemutatom neked a keresztlányod! Ő itt Meredith Kristen Stone – mosolygott. Megbabonázva néztem, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott.
- Kristen? – néztem rá meglepetten.
- Igen, szerintem nincs szebb annál, ha egy gyerek a keresztanyja nevét is megkapja! Remélem nincs ellene kifogásod! – motyogta miközben kivette az ágyból a kicsit. Válaszként csak egy puszit nyomtam az arcára, jólesett a kedvessége.
- Mit csinálsz? – hökkent arcom láttán elnevette magát.
- Gondoltam megfogod! – nevetett és közelebb lépett hozzám.
- Nem tudom, én…
- Ugyan! – mire kimondta már a kezemben is volt a kicsi. Meglepetten tapasztaltam, hogy nem is olyan furcsa. Teljesen természetes módon kezdtem ringatni a karomban, és hülyén gügyögni neki. Meredith pedig nyugodtan feküdt a kezemben.

Nem sokkal később Mandy lerakta aludni, így nekünk alkalmunk nyílt megebédelni. Odaadtam neki az ajándékokat is, amit Meredihtnek hoztam, és azt is amit Mandynek.
Hiába szerettem volna és próbáltam terelni a témát, amennyire csak tudtam, végül nem úsztam meg.
- Szóval, mi történt? – tette fel a kérdést, amitől egész végig féltem.
- Mire gondolsz? – kérdeztem tetetett ártatlansággal.

- Tudhattam volna, hogy ezt fogod csinálni! Természeten Robra gondolok. Valami oka van annak, hogy nem jött veled és ez a fej... – rájöttem, hogy kénytelen vagyok színt vallani.
- Tegnap volt egy kis vitánk, ami mostanában elég gyakran előfordul. És azt javasoltam, tartsunk szünetet és gondolkodjunk egy kicsit! – kicsit nehéz volt róla beszélni, de megtettem.
- Tehát szakítottál vele… - közölte Mandy karba font kezekkel.
- Nem, ez nem szakítás! – vágtam rá azonnal.
- Szünetet kérni, felér egy szakítással! – folytatta.
- Nálam nem! – továbbra is kitartottam az igazam mellett.
- Reménykedj benne, hogy Robnál sem! – felelte mindentudóan és töltött nekem még egy kis kólát.

- Azt mondtam neki szünet és nem azt, hogy szakítás! – bizonygattam, de elgondolkodtam egy kicsit. Olyan rémült feje volt, mikor közöltem vele tegnap. Lehet, hogy tényleg úgy értette szakítok vele? De hát értelmesen elmagyaráztam neki, hogy csak időt akarok magunknak adni…
- Végülis nem számít! Mit sem változtat azon, hogy megint hülyeséget csináltál! – gondolataimból Mandy becsmérlő szavai zökkentettek ki.
- Tudom…vagyis tudom, hogy hülyeség, de ez a legjobb megoldás! – és valóban így éreztem.
- A legjobb megoldás mire? – látszott rajta, hogy semmi logikát nem lát benne.
- Félek, hogy elveszítem! Ezért tettem, csak ezért. Talán, ha kicsit külön vagyunk az segít abban, hogy megbecsüljük a másikat vagy nem tudom…- sóhajtottam kétségbeesetten.
- De ez így nem jó…

- Akkor, mit kéne tennem? – kérdeztem a szavába vágva.
- Ahelyett, hogy ilyeneket találsz ki, talán leülhetnél vele megbeszélni! – rukkolt elő a szerinte zseniális ötlettel, de nem tudja, hogy ez már kipipálva.
- Hát éppen ez az! Nem megy…tegnap próbáltuk és összevesztünk azon is, hogy folyton összeveszünk! – mondtam neki egyre kétségbeesettebben.
- Kristen minden kapcsolatban vannak viták! Emiatt nem kell ilyen drasztikus lépéseket tenni. Légy türelmes, majd sikerül megbeszélnetek, ezért nem kell rögtön külön válni. Főleg, mert ez a ti esetetekben lehetetlen. Csak nézz magadra… miért kínzod magad, mikor ennyire szereted? Felesleges! – néhány percig emésztgettem, amit az imént mondott. Mandynek lenne igaza, és tényleg feleslegesen kínzom magunkat? Egyre jobban kezdett világos lenni előttem, hogy már megint milyen barom voltam. Talán tényleg csak türelmesnek kellene lennem és megoldódna minden. Rob és én is elég stresszes időszakon vagyunk túl és persze, hogy ingerlékenyebbek vagyunk. És az ember mindig azt bántja a legtöbbet, akit a legjobban szeret.

- Kris? – felkaptam a fejem és Mandy aggódó arcával találtam szemben magam. Szerencsétlen, vagy öt perce meg sem szólaltam.
- Ne haragudj, csak elgondolkodtam! – néztem rá bocsánatkérően.
- Gondoltam, hogy észhez fogsz térni! – közölte elégedetten, mint aki jól végezte dolgát.
- Te mindig tudod, mit kell mondani, hogy észhez térjek! – átnyúltam az asztalon és megfogtam a kezét, hogy kinyilvánítsam hálámat.
- Ez így van! Már csak egyetlen kérdésem van! Mit keresel még itt? – elnevettem magam a komoly arckifejezésén, mire ő is követte a példámat.
- Köszönöm! – jó szorosan átöleltem, majd vetettem még egy pillantást a keresztlányomra és már ott sem voltam.

Minden táblát figyelmen kívül hagyva hajtottam a házunk felé. Mielőtt beállítok Robhoz, kicsit össze akartam szedni magam.
Szerettem volna megint észrevétlen maradni, de a szerencse ma nem állt mellettem.
- Jaj gyere már és mesélj milyen a pici! Mandy hogy van? – anyám kérlelő tekintetének nem lehetett nemet mondani. Sóhajtva leültem mellé a kanapéra és mesélni kezdtem. Valahogy mindig volt egy újabb kérdése, de egy óra után végre befejezte a vallatásom.
Mire felértem a szobámba rettenetesen megfájdult a fejem. Ezt az éjszakai nem alvásnak tudtam be. Miután a zuhany sem segített rajtam, úgy döntöttem egy kis alvás még belefér, mivel még csak fél kettő van.

Hiába szántam kis alvásnak, nyolc óra volt, mire felébredtem. Szerettem volna még visszaaludni, de emlékeztettem magam, hogy fontos dolgom van. Rendbe kell hoznom, amit elcsesztem.
A ház üres volt, csak egy cetlit találtam az asztalon: „Kicsim, el kellett mennem. Benéztem hozzád, de aludtál! Vigyázz magadra, szombaton jövök!” – el is felejtettem, hogy anya ma elutazik. Ennyit a remek memóriámról.

Gyorsan bepattantam a kocsimba és a szálloda felé száguldottam. Fogalmam sem volt, hogy fog reagálni Rob, mikor meglát, vagy arra, amit mondani akarok. Remélem nem haragszik rám nagyon és megérti, miért tettem. Szégyelltem magam, de mindenki követ el hibákat.
Nem vacakoltam a recepción, azonnal a szobájába siettem. Minden erőmet összeszedve bekopogtam az ajtaján.
Több mint egy perc is eltelt, mire ajtót nyitott. Szemei kidülledtek a meglepettségtől, ahogy meglátott.

- Kristen? – megrázta a fejét, mintha arra számítana a következő pillanatban eltűnök. Végignéztem rajta és egyre rosszabbul éreztem magam. A szemei karikásak voltak, a tekintete üres volt. Az én hülye ötletem teljesen kikészítette. Nem bírtam magammal és a nyakába vetettem magam. Ott csókoltam ahol értem. Ő viszont nem mozdult, úgy állt ott, mint egy kőszobor. Világos, nagyon megbántottam, de mindenre képes vagy, hogy megbocsásson nekem. Szeretem, nem bírom elviselni, hogy miattam van ilyen állapotban. Elhajoltam tőle, de kezeim még mindig szorosan a nyaka körül voltak.

- Rob, én úgy sajnálom! Hülye voltam, nem is értem, hogy gondoltam, hogy egy napnál is tovább bírom nélküled! Bocsáss meg, amiért így viselkedtem kérlek, mindent megteszek, hogy kiengeszteljelek! – búgtam neki gyengéd hangon. Csak meglepetten bámult rám, látszott rajta, hogy erre nem számított.
- Kristen…


- Sss – a szájára szorítottam mutatóujjamat – Ne mondj semmit, tudom, hogy néha olyan bután tudok viselkedni, de ez csak azért van mert annyira szeretek és félek, hogy elveszítelek! – egyik keze félénken a hátamra siklott, de még mindig olyan volt, mint egy jégcsap. Ráadásul a szeme megtelt fájdalommal és, amit végképp nem értettem, mintha csalódottság is lett volna benne. Nem bírtam nézni, ezért lehunytam a szemem és ajkaim óvatosan az övéhez érintettem. Egy lágy és szerelmes csókot szerettem volna adni neki, amivel bebizonyíthatom, mennyire fontos nekem. A legfontosabb! Sikerült, beleborzongtam, ahogy nyelveink egymásra találtak, mintha a legcsodálatosabb kincset leltem volna fel. Lassan elváltam tőle, hogy újra ránézzek. Szemei még mindig csukva voltak, így halkan folytattam: - Mindennél jobban szeretlek…kérlek ne haragudj, csak úgy gondoltam ez jó megoldás, de tévedtem. Együtt mindent meg tudunk oldani! – mikor befejeztem a mondatot, kinyitotta a szemét és megijedtem attól, amit benne láttam. Nem tudtam hova tenni…

- Mi a baj? – kérdeztem rémülten. Felsóhajtott, majd összeszorította ajkait, mintha mondani akarna valamit, de képtelen lenne rá. Egyre jobban kezdett aggasztani a viselkedése. Pánik lett urrá rajtam.
- Kristen, el… el kell mondanom valami! – nyögte ki végül, olyan hangon, amitől megállt bennem az ütő.

- Rob, megijesztesz… – kezdtem bele, de a végén a hangom felmondta a szolgálatot. Nem tudtam mi történhetett, de nagyon rossz előérzetem volt. Olyan, amilyet eddigi életemben, csak a tegnapi álmatlan éjszakámon éreztem.
- Sajnálom…én annyira sajnálom! – suttogta és a nyakamba temette a fejét.

30. fejezet

Premier #2

Lányok, meghoztam a soron következő, vagyis a 30. fejezetet! Nem tudom, hogy mit fűzzek hozzá… talán, hogy ne utáljatok! :D Remélem tetszeni fog…
Tudjátok, jövő vasárnap jön a következő, ha megvan a 20 komment! Jó olvasást!:)
Puszi: Lady


Az előző éjszakánk hosszúra sikerült, hiába próbáltunk meg korán aludni…a tökéletes terv befuccsolt, mikor Rob zuhanyzás után visszatért a szobába.
Ennek eredménye képen hulla fáradtan kászálódtunk le a délelőtti órákban a gépről. Hideg volt New Yorkban, kellemetlenül fújt a szél, ami nem meglepő november közepén. Csak ilyen fáradtan, valahogy még elviselhetetlenebb volt.
- Rég nem voltam New Yorkban, egész pontosan a Remember Me forgatása óta! – közölte, mialatt gyors tempóban a kijárat felé haladtunk.
- Te miről beszélsz? – kérdeztem meglepetten. – Két hónapja voltunk itt azon az MTV izén… - világosítottam fel, azt a selejtes memóriáját.
- Huh tényleg… talán mégis aludni kellett volna az éjszaka! – arcára kúszott egy kínos mosoly, mire megráztam a fejem.

- Majd legközelebb szólj, hogy lökjelek le magamról! – feleltem gúnyosan.
- Ugyan cica, tudod, hogy nem úgy gondoltam! Inkább egy hétig nem alszom, csak rajtad lehessek – kacsintott rám. Ettől a gesztustól és a szövegtől együttvéve, elpirultam. A reakciómat látva, elégedetten somolygott a bajsza alatt. Hiába kiábrándítóan elégedett magával, én megörülök érte. Minden porcikámmal remegek az értéseiért, a csókjaiért. Szóval be kell lássam, van miért elégedettnek lennie!

A szállodába érve az első utam a fürdőszobába vezetett. Rob azt mondta nemsokára utánam jön, de nem tette. Kicsit furcsálltam, de a langyos víz jótékony hatása által nem kerítettem nagy feneket a dolognak. Kimásztam a zuhanyból és egy törölközőbe bugyoláltam magam, majd visszamentem a szobába. Vicces, hogy a menedzsereink már nem is fáradoztak a külön szobával, hanem egyet foglaltak kettőnk részére. Rob éppen akkor tette le a telefont és mikor meglátott, csalódottan futatta végig rajtam tekintetét. „Igen…ezt lekésted, szivi!” – gondoltam magamban. Odasompolygott elém, egészen közel hozzám és a csípőmnél közelebb húzott magához. Lágy tekintetének és teste forróságának érzésétől, azonnal elkábultam.

Végképp akkor vezetettem el lényegemet, mikor finom ajkai az enyémhez értek. Lágy csókokat nyomott a számra, minden egyes után kis szünetet tartva, hogy a reakciómat vizsgálhassa. Le sem tagadhatta volna, mennyire élvezi a helyzetet, amiben van. Aztán ajkai hosszabban időztek enyémeken, megvárva még sóhajtva szétnyílnak előtte és utat engednek édes nyelvének. Karjaim eddig a testem mellett pihentek, de a csók hatására a nyakában kötöttek ki, cirógatva az érzékeny területet. Mert tudtam ám, hol és hogyan kell megérintenem ahhoz, hogy kiváltsam belőle a megfelelő hatást. Ez a legérzékenyebb területei egyike volt… Finoman beletúrtam a hajába, amivel végképp elszakítottam nála, azt az amúgy sem túl vastag cérnát. Kezei sürgősen a fenekemre siklottak. Lassan, körkörös mozdulatokkal simogatta végig, majd gondolt egyet és hírtelen az ölébe kapott. Ajkai átvándoroltak a nyakam és a mellkasom vonalára. Szorosabbra fogtam lábaimat a csípője körül és egész testemmel hozzá tapadtam.

- Szeretnéd megnézni a Remember Me-t? – susogta a nyakamba.
- Mih? – ziháltam értetlenül. Rob elhúzta a fejét a nyakamtól és mosolyogva a szemembe nézett.
- Hívott a rendező, hogy kész a film első vágása. Holnap meg tudnánk nézni, ha szeretnéd! – magyarázta.
- Persze, hogy szeretném! – elmosolyodott heves bólogatásom láttán.
- Ennek örülök, mert utálom visszanézni a filmjeimet, de ha te ott vagy úgy el tudom viselni! – válaszolni nem volt lehetőségem, mert ajkai ismét rátaláltak az enyémekre.


Este – miután elkészítettek minket a premierre – a fekete, sötétített üvegű autók felé vettük az irányt. Robot belökte az egyikbe a menedzsere, és én követni készültem, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Kérdően pillantottam a kéz tulajdonosára, aki az én menedzserem volt.
- Másik kocsi! – bökött a fejével a Rob kocsija mögött álló felé.
- Mert? – kérdeztem, cseppet sem titkolva meglepettségemet.
- Summit! – fintorogva megártotta a vállát, miközben kiejtette ezt a szót a száján. Megértettem, lassan káromkodásnak fogom használni. Lemondóan beültem a számomra fent tartott kocsiba és vártam, hogy megérkezzünk a helyszínre.

A vörös szőnyegen leszedték rólam a kabátot, annak ellenére, hogy szerintem mínusz két fok biztos volt. Mondjuk a lámpák valamennyit javítottak a helyzeten. Csodálkoztam, hogy hagyják, hogy Rob mögött haladjak és nem rakják be közénk Taylort vagy Nikkit. A szokásos pózolás után végre bemehettünk a helyiségbe.
Marcus és Tom vigyorogva fogadtak minket a bejárat mögött.
- Azt hittük már be sem jöttök! – törte meg a csendet Marcus.
- Jaja – tette hozzá unottan Tom – És hol lesz az utóparti? – érdeklődött már valamivel vidámabban. Robékkal csak egymásra mosolyogtunk… mi is érdekelné Tomot a legjobban?! – Jó tudom, nektek a szállodában, privátban…na de a többieknek? – próbált poénkodni.
- Majd megadjuk a címet! – biztosította Rob, majd kezeit a derekamra csúsztatta és a terem felé kezdett tolni.

Robbal úgy döntöttünk, hogy a privát – ahogy Tom fogalmazna – parti előtt, azért tiszteletünket tesszük a bulin is, amit hamar meguntunk és átmentünk egy éterembe kettesben. Tom örömmel maradt a partin, mivel távozásunkkor éppen egy flört kellős közepén volt, az egyik szőke pincérlánnyal. Nem tudom a paparazzik mégis honnan tudták meg, hova megyünk, de mire oda értünk már egy tucat várakozott ránk, bekészített fényképezőgépeik társaságában. Szerencsére, mire távoztunk már nem voltak ott. Boldogan haladtunk Robbal a szálloda felé, hogy úgy ünnepelhessünk, ahogy nekünk kedvünk tartja.

- Édes… - halk suttogásra ébredtem, ami közvetlenül a fülem mellől jött. Felismertem a hangot, akár ezek közül is meg tudtam volna mondani, kihez tartozik. Ujjaival a karomat simogatta, miközben lágy csókokat lehelet a nyakamra. Mosolyogva felé fordultam. – Jó reggelt! – motyogta és megcsókolt. Hiába, ezeket a reggeleket szeretem a legjobban. Mindig kitalál valami, számomra remek ébresztőt. A csók után elhúzódott és felült, hogy elvegyen valamit az éjjeliszekrényről. Meghatódva fogtam fel, hogy az egy csésze gőzölgő kávé, nekem. – Gondoltam jól esne – felém nyújtotta, miközben figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert még meleg.

- Köszönöm! - mondtam neki boldogan. – Nagyon figyelmes vagy.
- Igyekszem… neked mindenből a legjobb jár! – ismét lágy csókot nyomott ajkaimra, amitől összerezzentem.
- Úgy tűnik ez igaz… te is az enyém vagy! – tudtam, hogy nem hiszi el, mennyire értékes ember. És azt sem, nekem mennyit jelent! Ezért minden lehetséges alkalommal, igyekeztem ezt a tudtára adni. Mint máskor, most sem vett komolyan… elmosolyodott és a fülemhez hajolt.
- Ez az én szerencsém! – dörmögő hangjától testemen végigfutott a hideg. Már éppen ajkai után kaptam volna, de váratlanul témát váltott. – Ha szeretnénk megnézni, akkor indulnunk kéne!
- Mennyi az idő? – kérdeztem zavartan. Azt sem tudtam, mennyit aludtam.
- Fél egy.
- Úr isten! És kettőre kell menni, igaz? Jaj, akkor fél perc és kész vagyok! – villámgyorsan felugrottam az ágyról és bevetődtem a fürdőbe. Fél óra múlva már kész állapotban álltam előtte. – Mehetünk!

Szerencsére addigra már Ő is kész volt. A taxisnak bediktált egy címet, mire az motyogott valamit egy étteremről.
- Nem filmet nézni megyünk? – elmosolyodott értetlen arckifejezésem láttán, majd magához ölelt.
- Gondoltam éhes vagy. Ma még nem ettél semmit, szeretném ha megebédelnénk előtte! – nem terveztem vele vitatkozni, főleg mivel valóban éhes voltam. Fejemet a vállára hajtva figyeltem a várost. De a mellettem ülő férfi, sokkal jobban lekötötte a figyelmem. Felemeltem a fejem, hogy őt nézhessem. Egyik kezével a vállamat ölelte, másikkal pedig a combomat simogatta. Ugyan előre nézett, kifelé az ablakon, de arcán látszott, hogy gondolatai egész máshol járnak.

Óvatosan állához érintettem orrom és végighúztam rajta, egészen a nyakáig, ahol magamba szívtam, számomra annyira csábító illatát. Ezzel kizökkentettem, éreztem ahogy megremeg. Érdeklődve néztem vissza rá és mikor tekintetünk találkozott, mind a ketten elmosolyodtunk.
Állam alá nyúlva közelebb húzta magához arcomat, hogy gyengéd csókkal ajándékozzon meg.
- Mind gondolkodtál annyira az előbb? – kérdeztem néhány percnyi csönd után.
- Semmin, csak úgy járt az agyam! – vonta meg a vállát a mondat közben. Tudtam, hogy az nem semmi volt. Akkor szokott így nézni és ennyire megijedni, mikor hozzá érek, ha erősen töri valami a fejét. Nem akartam tovább zaklatni, ha akarja úgyis elmondja. Lakatott tettem a számra és visszahajtottam fejem a vállára.

Az étterem ahova mentünk eszméletlen szép volt. Rob azt mondta, mikor New Yorkban forgatott, gyakran megfordult itt. Csak reméltem, hogy Emilie nem tartott vele…
A pincér nagyon kedves, 30 év körüli srác lehetett. Látszott rajta, hogy felismert minket, de egy szót sem szólt. Ezt meg is jegyeztem Robnak. Csak annyit mondott, hogy ezért is jöttünk ide, mivel már a nyáron sem zaklatták itt. Arról nem is beszélve, hogy az étel is nagyon finom volt.

Tele hassal igyekeztünk a New York-i stúdióba, ahol a Remember Me utómunkálatait végzik. Robot a portán várta a vágásért felelős ember - mint bemutatkozása után kiderült -, Joe.
- Gyertek utánam! – egy lifthez vezetett minket, majd a 23. emeleten haladtunk végig, egészen egy folyosói ajtóig. Benyitott egy műszerekkel teli szobába, ahol már sötét volt. Két fotel el volt helyezve a fallal szemben, ahol a kivetítő volt. Leültetett minket, majd megnyomta az indítás gombot. – Akkor most megyek is! – válaszolni sem volt időnk, mert ahogy kimondta a mondatot, már ott sem volt. Éppen, hogy csak elkezdődött a bevezető, éreztem, hogy Rob máris fészkelődik mellettem. Átnyúltam hozzá és megfogtam a kezét. Elmosolyodott és abbahagyta a nyugtalankodást.

Ezt a szerepet Robra írták… ez már az első percekben kiderült számomra. Csak a képernyőre összpontosítottam, a külvilág megszűnt számomra, annyira magával ragadott a színészi teljesítménye. Eddig is tudtam, hogy jó… az összes filmjét láttam, szóval tisztában voltam vele, mire képes. Emilie-t kiütöttem volna, de az más kérdés….
A hangulatom akkor hágott a tetőfokára, mikor igencsak intim viszonyba került vele! Tudtam, hogy ez színészet. Pontosan tudom, mi történik ilyenkor és, hogy van megcsinálva egy-egy ilyen jelenet, mégis ideges voltam. Rob is észrevette a hangulatváltozásom.

- Szeretnéd, hogy áttekerjem? – kérdezte kedvesen, szorosan hozzám simulva, ezzel is kimutatva, hogy számára csak én létezem a képernyőn kívül. Legszívesebben, azt feleltem volna: „Igen!” De nem, ezt nem mondhattam. – Ellenkező esetben, én ezt kérném tőled! – nocsak… rámosolyogtam és megráztam a fejem. Úgy döntöttem, Én erős leszek. És különben is, ez semmi volt ahhoz képest, ami a végén történt.
Rob nem győzött nyugtatatni, annyira bőgtem. Megölelt gyengéden, de lelöktem magamról a kezeit. A következő pillanatban, meg mint egy dúvad az ölébe vetettem magam és olyan szorosan csimpaszkodtam belé, amennyire csak lehetséges volt. Tudnom kellett, hogy mellettem van és épségben. Úgy tűnik ez a film valóban nagy hatással volt rám.

- Nyugi, ez csak egy film… nincsen semmi baj! Kristen, én még nem láttalak ennyire kiborulni egy filmen! – nevetett fel, de semmi jókedv nem volt a hangjában. Csak aggodalom.
- Ez… ez is miattad van, mert… - szipogtam, az orromat törölgetve.
- Szeretlek! – olyan hírtelen rántotta magához az arcomat, hogy majdnem lefejeltem. Hevesen és sürgetően csókolt. Alig kaptam levegőt a meglepettségtől, de végülis kinek kell ilyenkor levegő?! Nyelve vadul kutatta az enyémet, átszellemülten simogatott, ahol ért.
- Én… én is téged! – kapkodtam a levegőt, az előző szenvedélyes megnyilvánulásától – amit nem is nagyon tudtam mire vélni - még most is kavargott a fejem.
- Menjünk! – felalított az öléből és kivezetett az ajtón. Az volt a szerencsém, hogy szorosan ölelt magához. Még mindig nem álltam biztosan a lábaimon. Elköszöntünk Joe-tól, aki éppen az ebédjét fogyasztotta.

- El sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok rád! – már a taxiban ültünk, mikor megtaláltam a hangom. Furcsán nézett rám, mint akinek elment az esze, ezért folytattam: - Hiába nézel így, ez a film tökéletes volt. Vagyis nem is a film, mert az semmi extra, hanem Te! Te vagy benne tökéletes! El sem tudom mondani, mit éreztem amikor néztem. Annyira nagy hatást gyakoroltál rám… - mondandóm közben lehajtotta a fejét, de nem hagytam. Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, ezt végig kell hallgatnia! - Ez is közrejátszott a sírásomban. Nem csak a vége miatt volt, hanem mert annyira csodálatos volt végi, amit csináltál! - nem foglalkoztam a hitetlenkedő tekintetével, fogtam magam és megcsókoltam. Most én adtam bele mindent: szenvedélyt, törődést, és főleg szerelmet. Azt a mérhetetlen szerelmet, amit iránta érzek. Amiért nem tudom elképzelni nélküle az életemet!
- Csak a te véleményed számít! – suttogta.
- Ezt ne mond, mert nem igaz! – feleltem. Mélyen a szemembe nézett, amiben, most egy pillanatra felcsillant a harag.
- De igaz! Lehet, hogy nem abban az értelemben… de nekem csak az számít, hogy neked tetszett! – elhittem neki. Nem volt, miért kételkednem a szavában, mikor ilyen őszintén mondja.

Este még azt is megjegyezte, hogy azért mentek ilyen jól a szenvedős részek – amiből igen sok volt -, mert mikor forgatták, mi pont fasírtban voltunk és akkor igazából is szenvedett. Visszaemlékeztem, arra az időszakra. Mennyit gyötörtük egymást… de szerencsére az már csak a múlt.

Rob baráti szombat reggel elutaztak, a hétvége csak a miénk volt. Annyira hamar elrepült, hogy már csak azt vettük észre, vasárnap van és holnap visszautazunk Los Angelesbe. De ezzel a promo időszak is véget ér és mi végre élvezhetjük jól megérdemelt szabadságunkat.
Még egy ideig LA-ben maradunk. Úgy tervezzük, huszadika környékén megyünk Londonba és addig maradok ott Robbal, amíg nem akad valami dolgom. Remélhetőleg jó sokáig.
És szombat este kaptam még egy hírt! Megszületett a keresztlányom, Mandy kislánya. Szóval, amint ismét Los Angelesben leszünk, meglátogatjuk. Mandy még úgy sem ismeri Robot, itt a remek alkalom, hogy végre találkozzanak. Szerdát beszéltünk meg, mert hiába akarom minél hamarabb látni őket, Robnak sajnos a keddje foglalt.

Vasárnap este éppen kedves barátnőmmel telefonáltam, mikor megláttam Robot a fürdő felé menni. Aztán hallottam, hogy megnyitja a zuhanyt és bennem erős vágy támadt, hogy kövessem. Gyorsan letettem a telefont és utána sunnyogtam. Halkan nyitottam be az ajtón és elállt a lélegzetem a látványtól.
Háttal állt nekem, ami pont jó rálátást biztosított tökéletes hátára és fenekére. Halkan becsuktam az ajtót, eddig még nem vette észre, hogy bementem. Továbbra is háttal az ajtónak engedte magára a vizet. A cseppek kis patakokban folytak le izmos hátán, amitől egyre nehezebben vettem a levegőt. Hátamat a falnak vetettem és igyekeztem kiűzni a fejemből a perverz gondolatokat. De Rob nem könnyítette meg a dolgom. Beletúrt nedves hajába, amivel több, az érzékeimre nagyon is ható dolgot követett el. Egyrészt majd meg őrjített, ahogy ujjai végigszántanak nedves haján. Másrészt, ahogy karja felemelkedett, a hátán lévő izmok megfeszültek, még jobban kiadva testének tökéletes formáit. Úgy éreztem meghalok ha nem kapom meg minél előbb.

Ebben a pillanatban Rob megfordult. Észrevette, hogy ott állok és őt bámulom. Látványa megint meghozta a várt eredményt. Így elölről még súlyosabb hatást gyakorolt rám. Ajkaim szinte eltátottam, ahogy ott állt velem szemben, teljes testi valójában és meztelenül. Vajon megfogom szokni valaha ezt? Nem hiszem, mindig ugyan így fogok reagálni a látványára. Elmosolyodott, de ezt már csak futólag láttam, mert szemeim végigsiklottak újra és újra testének minden apró részletén.
- Khm… - ijedten visszakaptam rá a tekintetem és csak ekkor fogtam fel, hogy elég sokáig pihentettem szemeim egy bizonyos testrészén. Kínos vigyoromra csak egy mosollyal válaszolt és kinyújtotta felém kezét.

Szinte villámtempóban ellöktem magam a faltól, de aztán lassítottam. Egyáltalán nem sietve húztam le magamról a pólóm, aztán levettem a tangám is – már csak ezek voltak rajtam -, és lassan felé indultam, hogy megfogjam a kezét. Úgy láttam őt sem hagyja teljesen hidegen fedetlen testem. Nyelt egy nagyot, de igyekezett rezzenéstelen arcot vágni. Beléptem mellé a kádba, mellkasán támasztottam meg a kezem, miközben a langyos víz már rám is folyt. Hosszan néztünk egymás szemébe, majd egy- egy lágy csókot váltottunk. Megengedtem magamnak, hogy nedves haján az én ujjaim is végigszántsanak. Mosolyogva figyelte ténykedésemet. Az ő ujjai a hátamon írtak le apró köröket, amitől piciket, de folyamatosan borzongtam.
- Azt hittem már sosem érsz be! – nyelvét végighúzta a nyakamon. Ismét megborzongtam.
- Szóval előre megfontolt terv volt! – kezeimmel átfogtam a nyakát és szorosan hozzápréseltem magam.
- Úgy is mondhatjuk! – csibészesen elmosolyodott és ajkait az enyémekre szorította.
- Esélytelen volt, hogy kihagyjam, mivel imádlak nézni meztelenül! – szemei felcsillantak vallomásom hallatán.


- Nem jobban, mint én téged! – kezei hátamról közénk préselődtek, hogy végigsimítson testemen. Tekintetében szikrát ütött a vágy. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, jelen pillanatban a csókjára vágytam és nem is késlekedtem. Ajkaink szinkronban nyíltak szét, hogy nyelveink összegabalyodhassanak, és vad táncba kezdhessenek, még jobban feltüzelve egymást.
Rob keze egyre lejjebb merészkedett, egészen addig míg be nem csúsztatta ujjait a lábam közé. Beleremegtem az érintésébe, számat egy jóleső sóhaj hagyta el, miközben fogaimmal beleharaptam ajkába. Nem kegyelmezett, szüntelenül simogatott, addig míg zihálva szakadtam el ajkaitól. Szemei vágytól voltak fátyolosak. Kétségbeesetten kapaszkodtam a karjába, mialatt ujjai egyre kínzóbban tevékenykedtek. Mellkasába temettem a fejem és egyre hangosabban nyögtem, éreztem, hogy testem már nem sokáig bírja ezt a fajta gyötrést. Igazam lett. Rob ujjai elérték azt a pont, amire testem remegve reagált, és amitől ajkaimat sikítva hagyta el Rob neve. Pihegve öleltem át izmos testét, fejemet a nyakába temetve próbáltam visszatérni a földre.

- Szeretlek, el sem hiszed mennyire szeretlek! Rob, én el sem tudom mondani, mennyire szerelmes vagyok beléd! – mondtam neki, mikor már kicsit lenyugodtam. Addig ő türelmesen várt, magához ölelve. Felemeltem fejem, hogy a szemébe nézzek. A vágy még mindig ott volt, de más is bujkált emellett, méghozzá az, amit az imént én szavakba öntöttem neki. Meghatottan simította végig az arcomat, majd lágyan megcsókolt.
- Én is beléd… sőt, azt hiszem az már nem a megfelelő kifejezés! Te vagy a mindenem, Kristen! Fogalmam sincs, mit csinálnék nélküled! Nem lenne, miért élnem! – kétségbeesetten szorított magához, mintha féle, hogy ebben a pillanatban elszakítanak tőle. De nem, soha… nincs olyan, hogy külön, csak együtt!
Ajkai ismét az enyémeket kényeztették. Akartam, most azonnal, de neki nem ez a terv volt a fejében. Eltolt magától, majd kilépett a kádból. Értetlenül néztem rá, mire mosolyogva kisegített engem is.
- Most mi van? – kérdeztem kétségbeesetten. Csak nem akarja itt abbahagyni…
- Mi lenne? – fordult felém kíváncsian.
- Azt hittem aka… áh mind egy! – felvettem a földről egy törölközőt, hogy leitassam magamról a vizet. Rob nevetve kikapta a kezemből és elhajította jó messzire. Én már tényleg nem értem…

- Gondoltad, hogy ennyi volt? – megfogta a kezem és odanyomott a falhoz. Ajkai fél perc múlva már a nyakamat kényeztették. – Nem rázol le ilyen könnyen! – suttogta, miközben ajkaival finom szívogatni kezdte a nyakamat. Nem bírtam megállni, nyögdécselve vártam az újabb kínzásokat.
- Reméltem, hogy ne… - nem jutottam tovább a mondatban, mert Rob ajkai rátaláltak a mellemre. Alig kaptam levegőt, ahogy szája a mellbimbómra tapad és kegyetlenül szívogatni kezdte, egyre jobban felkorbácsolva a már amúgy is fájdalmas vágyakozásomat. Sikoltva mélyesztettem körmeimet Rob csípőjébe, mikor finoman fogai közé fogta az érzékeny területet. A lábam felmondta a szolgálatot, Rob kapott utánam, hogy el ne terüljek a padlón. Szorosan a falhoz nyomva tartott és akárhogy könyörögtem, hogy ne tegye, folytatta a kínzásomat. Ebben a helyzetben, vágyának ékes bizonyítéka nekem nyomódott, amitől csak erősebb nyomás keletkezett a hasamban. Befúrtam a kezem kettőnk közé és kezembe vettem kőkemény férfiasságát, ajkaimat beharapva vártam a reakcióját. Néhány percig még kitartóan kényeztette melleimet, majd mikor már nem bírt nyögéseivel a szembe nézett. Megragadta a kezem és visszanyomta a falhoz, mire dühösen fújtatva lehunytam a szemem.


Abban a pillanatban nem láttam semmit, csak érzékeltem, hogy lábaim elemelkednek a talajtól és egy másodperccel később már valami keményet éreztem a fenekem alatt. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy már a mosdó szélén ükök, Robbal a lábaim közt.
Kitartóan tovább próbálta nyújtani a pillanatot, de én már nem bírtam magammal.
- Kérlek… - nyögtem vágytól elfúló hangon. Talán az ő tűrőképessége is a végéhez közeledett, mert a következő pillanatban már magamban éreztem, vágytól lüktető férfiasságát. Egyszerre hagyta el szánkat egy kéjes nyögés és testünk egy ritmusban kezdett mozogni. Heves mozgásunk alatt igyekeztem ajkaimmal kényeztetni szexi felsőtestét. Néhol nyelvemmel is besegítettem a biztosabb hatás érdekében. Játékom nem maradt viszonzatlan, nem csak férfias morgásokat kaptam, de az ő ajkai sem tétlenkedtek. Főleg a nyakam környékét borította be finom csókokkal, mivel azt érte el ebben a helyzetben. A mennyekben éreztem magam, főleg, mikor nevem többször is elhagyta száját.

Arcom visszarántotta magához, hogy nyelvünk is felvehesse testünk ritmusát. Most szánk elnyelte élvezetünk hangjait. Rob lassított a ritmuson és egyik keze felcsúszott a melleimre, amit először megszorított, hangos nyögést előhívva ajkaimból, majd lágy masszírozásba kezdett. Ezzel a tettével, nem sejtette milyen lavinát indított el. Csípőmet türelmetlenül, egyre gyorsabban kezdtem mozgatni. Belemarkoltam a fenekébe, ezzel irányítva őt is, hogy ismét kapcsoljon gyorsabb fokozatra. Meglepetten nézett a szemembe, de teljesítette szavak nélküli kérésemet. Szám újra az övét kereste, hogy elnyelje kielégülésünk hangját. Testemben éreztem a kicsiny szikrák pattogását, amik egy fél perccel későbbi robbanást idéztek elő. Rob testét megmerevedett, majd erősen magához szorítva engem, kezdett fellazulni. Ajkaink szétváltak, hangos zihálásunk belehasított a csendbe. Fejét a nyakamba temette, langyos lélegzetére libabőrrel válaszolt testem.

- Szeretlek! – suttogta.
Néhány perc múlva felemelt a mosdóról és a szobába sietett velem. Végigdőlt az ágyon, majd maga alá fordított és egy gyengéd csókot követően, kicsusszant belőlem. Kiterülve próbáltam lehiggadni, ahogy néhány centire tőlem Rob is tette. Ahogy testünk szétvált már nem éreztem egésznek magam teljes mértékben. Mintha egy puzzle egyik darabja lennék, ami önmagában nem állja meg a helyét. Rob elhelyezkedett az ágyon, majd magára húzott és egy hosszú csókot követően, lehunytuk szemeinket.

Másnap későn keltünk és már csak arra volt időnk, hogy megebédeljünk és menjünk a repülőhöz.
Los Angelesbe érve több paparazzi is várakozott ránk, hogy lekapják, amit hazaérkezünk. Szigorúan tartva a távolságot közelítettünk a kocsik felé, amik elvisznek majd miket. Robot a szállodába, engem meg haza.
Szerettem volna rendesen elbúcsúzni tőle, de ez a piócáknak köszönhetően lehetetlen volt.
Hazaérve felhívtam, hogy legalább telefonon elbúcsúzzak tőle.

Reggel viszonylag korán ébredtem és türelmetlenül néztem az órámat, hogy mikor lesz már hat óra. A percek rémesen lassan teltek és bár anyám lefoglalt, mégsem találtam a helyem.
De hiába, Robot még nagyban fotózzák Emilie táraságában, ami megint csak az őrületbe kerget.
Fél hatkor bepattantam a kocsimba és a hotelig meg sem álltam. Felmentem Rob szobájába és vártam, hogy az óra hatot üssön. Mikor ez megtörtént csalódottan vettem tudomásul, hogy nem annyira pontos. Negyed óra után, már kicsit idegeskedtem, de gondoltam csak csúszik a fotózás. Fél óra múlva már elővettem a telefonom, hogy megkérdezzem merre jár, de hiába csörgettem, nem vette fel. Aztán eszembe jutott, hogy a fotózásnak már ötkor vége volt és, hogy azt mondta még elmegy vacsorázni Emilievel. Már tegnap sem tetszett az ötlet, de gondoltam nekem is könnyebb, ha elfogadom, hogy jóban vannak. De az, hogy fél órát késik, mert azzal a szutyokkal eszik, nagyon kiakasztott. Egyre jobban hergeltem bele magam és úgy éreztem el kell vele beszélgetnem kicsit.
Viszont mikor eltelt háromnegyed óra, már nem éppen beszélgetést terveztem, hanem kiadós fejmosást. És mi az, hogy nem veszi fel a telefonját.

Mikor az óra mutatója elérte hetest, úgy döntöttem nem várok tovább. Ha ennyire jól érzi magát Emilie társaságában, akkor folytassa vele az estét. Abban a pillanatban, hogy megfogtam a táskám és az ajtó felé indultam, kinyílt. Rob lépett be rajta, olyan fejjel, mintha semmi sem történt volna. Idegesen levágtam a táskám a kanapéra és felé fordultam. Az arca megváltozott, talán tudta, hogy most nem éppen bájcsevej fog következni.
- Mégis hol a francban voltál? – kérdeztem, cseppet sem titkolva mennyire ideges vagyok. A szemembe nézett, de a tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit és ez megijesztett.


New Moon New York-i vetítés:
Kristen:
http://i40.tinypic.com/3537400.jpg
Rob:
http://i43.tinypic.com/14dn53s.jpg
Rob és mögötte a másik lényeg:
http://i39.tinypic.com/2rxiubt.jpg
Megint egy Rob, Kristennel a háttérben+ a Londoni falka két tagja!:P
http://i40.tinypic.com/1z217bp.jpg

Rob és Kristen az étterembe mennek:
http://i40.tinypic.com/dcggsy.jpg
http://i42.tinypic.com/2ylojk6.jpg

JKF-en:
http://i44.tinypic.com/15pq3hl.jpg
Érkezés LA-be:
http://i39.tinypic.com/bdllie.jpg