35. fejezet

Tiszta fejjel

Ahogy megígértem, itt a 35. fejezet. Köszönöm a sok kommentet, nagyon örültem nekik!:) Mostantól visszaáll a régi rendszer, és csak Kristen szemszögén keresztül követjük a történetet. Ebben a fejezetben nem történik sok minden, nem egy pörgős rész. Vagyis kinek milyen…:) Viszont egy, a történet alakulásának szempontjából nagyon is meghatározó dolog lesz benne. Nem is mondok többet, ha valami nem világos, lehet kérdezni!:)
Elnézést a késői frissért, de moziban voltam. Igen, végre megnéztem az Eclipset. Nekem személy szerint ez a kedvencem az eddigi filmek közül! Azt kell mondjam, az összes színész messze felülmúlta magát az előző részekhez képest. Nagyon jól volt megcsinálva, látványos, pörgős és izgalmas. Szerintem David Slade nevét imába foglalom, teljesen beváltotta a hozzá fűzött reményeimet! És az Edward-Bella részek…huh, hát gondolom, aki látta egyet ért majd velem, ha azt mondom, minden eddiginél nagyobb volt az a kémia. Teljesen hitelesen játszották a szerelmespárt, nekem nagyon átjöttem a megjeleníteni kívánt érzelmek! Egyszóval: imádom!:) Na, ennyit a filmről elöljáróban. Aki még nem látta, mindenképpen nézze meg, megéri!
Holnap reggel elutazom, tehát nem tudok majd reagálni a kérdésekre, ha esetleg lesznek. Kedden jövök haza, remélem addigra sokan elmondják a véleményüket. Következő rész a megszokott módon, jövő héten vasárnap lesz, ha megvan a 23 komment!:D És végre befejezem, kicsit hosszú lett ez az előszó.:)
Jó olvasást kívánok a részhez.
Puszi, Lady

Másnap reggel korán keltem, nem aludtam valami jól. A tegnap este jobban felzaklatott, mint hittem volna.
Mikor haza értem, Clare még fent volt, és természetesen észrevette rajtam, hogy valami nem stimmel. Nem mondtam neki semmit, csak, hogy fáradt vagyok, de nem úgy nézett ki, mint aki hitt nekem.

Reggel beszéltem anyával, értesítettem, hogy holnap indulok haza. Kicsit meglepődött, és bevallotta, hogy azt hitte, kibékülök Robbal. Felvilágosítottam, hogy erről szó sincsen.
Már tényleg csak két napot kell kibírnom, és ha Rob nem támad le újra, akkor nem is lesz semmi gond. Majd elkerülöm. Azt viszont be kell vallanom, hogy nagyon hatással volt rám a tegnapi csókos dolog. Végre megint úgy éreztem magam, mint aki él. Valahogy mégsem volt akkora hatással rám, hogy kitörölje a múltat. Az Emilie-s dolog, még mindig ott lebegett előttem, és nem tudtam megbocsájtani.

Feltettem magamnak a kérdést, hogy minek a hatására tudnék túllépni a dolgon, de egyelőre nem találtam olyat. Rob egy idő után úgyis meg fogja unni, hogy könyörög. Most még úgy gondolja, hogy nem, de biztos vagyok benne, hogy egy idő után feladja majd. Úgyis hazamegyek, nem fog látni, majd csak beletörődik. De vajon, nekem menni fog a továbblépés? Nem hiszem. Ugyanaz lesz, mint mielőtt ide jöttem. Szenvedni fogok, de majd csak elfelejtem én is. Jelen pillanatban ezt lehetetlennek éreztem, de talán menni fog idővel.
Hallottam, hogy valaki már ébren van. Magamban fohászkodva mentem ki a konyhába, hogy csak ne Rob legyen az. Mákom volt, mert Clare csomagolt éppen egy szendvicset. Nem értettem, miért csinálja.

- Jó reggelt – köszöntem neki. Megpördült, majd egy kedves mosolyt eresztett felém.
- Szia, Kristen – majd mintha ott sem lennék, folytatta.
- Készülsz valahova? – kérdeztem kissé értetlenül.
- Oh, igen. Richard és én ma meglátogatjuk a nővérét – felelte. Mi? Tehát egy napig egyedül leszek Robbal? Nem, addig elmegyek sétálni, vagy mit tudom én. Lényeg, hogy ne legyek a közelében.
- Mikor jöttök? – érdeklődtem. Ha késő délután már itthon lesznek, az kb. öt óra. Azt talán kibírom valahogy…
- Holnap. Mielőtt mész a reptérre, hazaérünk – újabb sokk. Hogy holnap? Vagyis két nap Robbal, ráadásul kettesben? Nem, az kizárt.

- Clare, én nem akarok egyedül maradni Robbal – közöltem kétségbeesetten. Végre abbahagyta a csomagolást, és felém fordult. Arcán bíztató mosoly játszott.
- Biztos vagyok benne, hogy jól fog viselkedni. Megígérte – egy pillanatra megölelt, majd mintha mi sem történt volna, teát kezdett tölteni egy kis üvegbe. Megígérte? Ezek szerint Ő már tudja. És mi az, hogy jól viselkedni? Azt hiszem Rob és Clare fogalomtára kicsit más…
- De mi van Richarddal? Látom, hogy egyre jobban van, de akkor is. Egy ilyen út, nagyon megterhelő! – kapaszkodtam az utolsó ész érvbe, ami eszembe jutott.
- Nem lesz baj, közel lakik Richard testvére. Ide megyünk London mellé, Marlow-ba. Richardnak még jót is fog tenni – mondta. Ezzel az utolsó reményem is elveszett.
- Rendben. Addig én elmegyek egy szállodába – jelentettem ki. A jegyem csak holnapra szól, vagyis hazamenni nem tudok. Meg már egy gépen sincs hely.

- Jaj Kristen, ne csináld, kérlek. Akkor nagyon rosszul érezném magam. Szeretném, ha maradnál, meglátod, nem lesz semmi baj – győzködött tovább. Nem értettem, miért lenne neki baj, ha egy szállodában lennék, de nem is érdekelt. Nem kell neki arról tudnia.
- Rendben. Robot miért nem viszitek? – kérdeztem fintorogva.
- Régebben az egész család ment, ez egy ilyen családi hagyomány volt. Aztán mióta a gyerekek kirepültek, csak én és Richard szoktunk menni – magyarázta mosolyogva. Hmm, pedig milyen jó lett volna, ha Rob is megy. Nem volt mit tenni, nekem kell menni. Amint kiteszik a lábukat, én lelépek egy szállodába – döntöttem el.
- Kész vagy, szívem? – lépett be Richard a konyhába. Engem is meglepett, milyen jól néz ki. Koránt sem tűnt, olyan betegnek. Bár ha jobban bele gondolok, eddig sem. Talán csak Clare fújta fel a dolgot. Mindenesetre furcsa…

- Igen – felelte Clare, és Richard kezébe nyomta az összecsomagolt ételeket. – Akkor holnap találkozunk, drágám. Érezd jól magad – ölelt meg.
- Köszi – fintorogtam, de szerencsére nem láttam. Érezzem jól magam! Marha jó. Majd sakkozunk Robbal, vagy nem tudom… Végül Richard is megölelt, és aztán nézhettem, ahogy kilépnek az ajtón. Annyira tudtam, hogy nem kéne Londonba jönnöm, éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.

Visszamentem a szobába, hátha még tudok, kicsit aludni. Fél óra szenvedés után rájöttem, hogy ahhoz túl ideges vagyok. A hasam viszont reggeliért kiáltott.
Megittam egy bögre kávét, majd nekiláttam valami reggelit csinálni. Megláttam a tojást a hűtőben, és a kenyeret a polcon. Egyből összefutott a nyál a számban, egy jó kis bundás kenyérre.

Már a tojást törtem, mikor lépéseket hallottam a hátam mögül. Ez csak Rob lehet. Felébresztettem volna? Remélem. Ez csak a gonoszságom volt, legbelül tudtam, hogy nekem most az lenne igazán jó, ha legalább este hatig aludna.
- Jó reggelt – köszönt álmosan.
- Neked is – vetettem oda neki, cseppet sem kedvesen. Reggel? Tizenkét óra múlt….
- Anyáék már elmentek? – kérdezte. Ebben a pillanatban eszembe jutott valami.
- Ugye nem te küldted el őket? – kérdeztem megpördülve a tengelyem körül, így szembe kerültem vele. Lehet, hogy tervez valamit… de hiába.
- Nem! – közölte meglepetten. – Nekem is tegnap este szólt anya – elég őszintének tűnt, általában látom rajta, ha hazudik. Megnyugodtam.
- Helyes – visszafordultam, hogy elkezdjem a kenyér felszeletelését.
- Kérsz kávét? – kérdezte, csupán néhány centi távolságból, amitől úgy megijedtem, hogy majdnem levágtam az ujjam. Egy pillanat alatt mögém lépett, és megfogta a kezem, amiben a kés volt. – Sajnálom – suttogta a fülembe, miközben kivette a kezemből, és a pultra helyezte.

Éreztem, hogy ez így nem lesz jó, mégsem bírtam elmozdulni. Lassan végigsimított a kezemen, fel a karomon, a vállamig. Ott eltűrte a hajamat a nyakamból, majd beleszagolt, és egy csókot nyomott a felszabadult területre. Másik keze a hasamra kúszott, ott kezdett óvatos simogatásba. A lábaim, már felmondták a szolgálatot, ha Rob nem szorít magához, talán még össze is csuklom. Eddig vállamon nyugvó keze, a torkomra csúszott, hogy fejemet kicsit oldalra fordítsa. Tehetetlenül hagytam, amit tesz. Azt is, hogy lágy csókot leheljen az ajkaimra. – Hmm – motyogta, miközben ismét a nyakamra siklott szájával. Teljesen el voltam kábulva, akár csak tegnap este. Nem bírtam ellenkezni, úgy hiányzott, mint a levegő. Hasamon lévő keze eleresztett, de csak azért, hogy megkeresse a pólóm alját, és becsússzon alá. Ahogy megérintette csupasz bőrömet, szinte beleborzongtam.

- Kérlek, ne – nyöszörögtem utolsó erőmmel. Tudtam, hogy az egyetlen lehetőség, ha magától áll meg, mert én nem leszek képes leállítani. Egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított, két oldalamnál a konyhapultra támaszkodott, engem teljesen neki döntve ezzel. Szürkéskék szemeit az enyémbe fúrta, most is, mint régen, teljesen elvarázsolt velük.
- Szeretlek, és tudom, hogy te is – sóhajtotta. Nem tudtam ellenkezni, ez így volt. Mikor nincs a közelemben, olyan könnyű meggyőzni magam, hogy kibírom nélküle, hogy nem hagyom magam… de ilyenkor nem bírok ellenkezni. Ezt ő is észrevette, és minden hezitálás nélkül megcsókolt. Nyelve ellentmondást nem tűrően tolakodott be ajkaim közé, én pedig megint csak hagytam magam. Ismét elveszettem az eszem, kezeimet a nyakára kulcsoltam, és viszonoztam a csókot. Bozontos hajába túrtam, majd egy kis tincset kezdtem tekergetni az ujjaim között. Rob kezei a derekam köré tekeredtek, és kicsit felemelt a földről, hogy ne kelljen annyira lehajolnia. Egyre hevesebben ostromoltuk egymás ajkait, mikor megszólalt a telefon. Nem törődött vele, de én megszakítottam a csókot.

- Vedd fel! – ziháltam.
- Eszemben sincs – suttogta az ajkaim közé.
- De. Lehet anyukádék – sóhajtva lerakott a lábamra, de egy centivel sem ment távolabb tőlem, úgy nyúlt a telefonért. A szökésről lemondtam.
- Igen? – szólt bele kelletlenül. – Szia Kate, hogy vagy?... Nem, anyuék most utaztak el, csak holnap jönnek haza… igen… én nem tudok valamiben segíteni?... hol vagy?... de-de, miért?... jézusom… - suttogta néhány percnyi csönd után, de olyan fejjel, hogy meghűlt bennem a vér. Hátrafelé kezdett araszolni, míg el nem ért a székig, majd leült rá. Közelebb léptem hozzá, nagyon meg voltam rémülve. – Kate, ha bármiben tudok segíteni… van veled valaki?... én oda megyek addig… nem, nem érdekel, akkor is… egy óra és ott vagyok…- letette a telefont, de csak egy pontot bámult a konyhaszekrényen.

- Rob, mi történt? – kérdeztem idegesen, és közelebb araszoltam hozzá. Erre rám pillantott, de olyan arckifejezéssel, hogy komolyan félni kezdtem.
- Kate szülei és az én szüleim nagyon jóban voltak, de aztán elkötöztek Londonból… a barátja kórházban van, autóbaleset érte. Kate, ugye nem itt lakik, a pasi is csak munkaügyben volt itt. Csak minket ismer errefelé. – suttogta maga elé. Nem is tudom, láttam-e már ilyennek. Teljesen megrémisztett, nagyon aggódtam érte.
- Istenem – motyogtam magam elé.
- Be kell mennem hozzá – pattant fel.

- Veled megyek – vágtam rá azonnal. Nem akartam ilyen állapotban egyedül elengedni, féltettem. Ebben a pillanatban csak Ő számított…
- Nem kérnék ilyet tőled – mondta lehajtott fejjel.
- Nem is kérted – végigsimítottam a karján, amin nem csak ő lepődött meg, hanem én is. Zavartan visszakaptam a kezem, és szorosan az oldalam mellé szorítottam. – Öt perc és kész vagyok! – dadogtam, majd berohantam a szobámba, hogy magamra kapjak valamit. Farmerre, pólóra és egy kapucnis pulcsira esett a választásom. Az utóbbira azért, mert nyílt terepre megyünk.

Mire kiértem, Rob már az ajtóban álldogált, lehajtott fejjel és tisztán látszott rajta, hogy nincs túl jó állapotban. Majd’ meg szakadt a szívem, ahogy végignéztem rajta. Soha nem akartam ilyennek látni. Mellé léptem, mikor észrevett kitárta előttem az ajtót. A taxi már a ház előtt várt ránk, beszálltunk, és a kórházig meg sem álltunk. Útközben egy szót sem váltottunk azon kívül, hogy Rob megköszönte, hogy vele jöttem. Annyira furcsa volt. A mai nap még úgy indult, hogy bárhova képes vagyok elmenni, csak ne Robbal kelljen töltenem a napot. Ehhez képest, most egy kórház felé haladok vele.


Sietve haladtunk a hatalmas építmény felé, aminek már csak a látványától is a hideg rázott. Bent a fehér köpenybe burkolózott emberek, fel és alá rohangáltak, úgy tűnt, sok dolguk van. Az információs pulthoz mentünk, majd Rob bediktálta Kate barátjának a nevét. Fél perc múlva közölték velünk, hogy az intenzív osztályra legyünk szívesek felfáradni. A gondolatba is beleborzongtam.
Rob türelmetlenül nyomkodta a lift hívógombját, nekem is remegett a lábam az idegességtől. Furcsa mód, nagyon is együtt éreztem ezzel az idegennel, akinek a barátja, most élet-halál közt lebeg, gépekre kötve. Ha Robbal történt volna valami… nem, erre gondolni sem bírtam. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, és figyelmem ismét Robra korlátoztam.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a lift elérte a kívánt emeletet. Kiszállva a liftből, Rob idegesen tekintgetett körbe, majd a szeme megállapodott, egy a széken, magányosan üldögélő lányon.

- Ott van – mutatott felé, majd el is indult abba az irányba. Sietetve követtem. – Kate! – erre a lány felkapta a fejét, és halványan elmosolyodva felkelt a székből. Mikor Rob elé ért, azonnal a karjaiba zárta, és hosszú percekig vigasztalta az idő közben zokogásban kitört lányt.
- Köszönöm, hogy eljöttél – szipogta. – Anyuék is már úton vannak, elvileg nemsokára megérkeznek.
- Ez csak természetes Kate, nem hagytalak volna egyedül egy ilyen helyzetben – dörzsölgette Rob a hátát kedvesen. A lány elmosolyodott, majd felém fordította a fejét, azt hiszem addig észre sem vett. Rob követte a tekintetét. – Oh, de hülye vagyok. Ő a… Ő – dadogott, nem nagyon tudta, minek is nevezzen.
- Tudom ki Ő, láttam a filmet – nyugtatta meg Robot. Ezzel megúsztuk a kínos magyarázkodást. Kate felém lépett, bemutatkozott és megköszönte, hogy itt vagyok.
Néhány percig csendesen üldögéltünk a folyosón, de Rob megtörte a csendet.

- Hogy történt? Hogy van? Az orvosok mit mondanak? – kérdezte.
- Egy kamionnal ütközött össze. Nagyon súlyos állapotban szállították be, több bordája eltört, a fejsérülése is nagyon… kómában van. Jelenleg a gépek tartják életben… - ennél a pontnál elcsuklott a hangja. Rob és én sem tudtunk megszólalni. Talán ilyenkor nincs is helyes válasz. Egy egyszerű sajnálom, olyan kifejezéstelen. A bíztatás meg nem helyén való.

Gondoltam hasznossá teszem magam, és hozok kávét a folyosó végén lévő automatából. Kate hálás volt érte, de még mindig a zsepit szorongatta és az időnként előbukkanó könnyeit törölgette. Már vagy másfél órája ültünk itt, de cigizni eddig még nem mentem ki. Odasúgtam Robnak, hogy szükségem van egy cigire, mire bólintott, és mondta Katenek, hogy kimegyünk egy szálra. Igazából egyedül terveztem menni, nem akartam, hogy Rob egyedül hagyja Kate-et.

Bár Robot meg én nem szerettem volna nem a közelemben tudni. Fogalmam sincs, miért éreztem így, de szükségem volt a közelségére. Talán hülyeség, de biztonságban akartam tudni. Mintha bármi is történne vele egy folyosón. Nem értettem magam…
- Én ezt nem bírnám ki – szólalt meg Rob, hosszas hallgatás után, majd beleszívott a félig elégett cigijébe.
- Rendbe kell jönnie – sóhajtottam feszülten. Egyszerűen nem lehet másképp. Erre nem felelt semmit, csak összeszorította ajkait. Nem kellett mondania, tudtam, hogy az ő fejében is ott van az a bizonyos „mi van ha…” kérdés.



Elszívtuk a cigit, és visszamentünk Kate-hez. Szegény lány, annyira hálás volt, amiért itt vagyunk. Egy újabb eseménytelen óra telt el. Az orvosok nem mondtak semmit, mintha itt sem lennénk. Kate egyre idegesebben mászkált a folyosón. Eddig eszembe sem jutott, de ma még egy falatot sem ettünk. A reggeli gyártása félben maradt, először Rob akciója miatt, majd a telefon zavart meg minket. Most kezdtem csak érezni, hogy éhes vagyok.
- Mindjárt jövök – mondtam Robnak, aki csak bólintott. Felkeltem, és a büfé felé indultam. Mint megtudtam egy ápolótól, egy emelettel lejjebb van. Vettem három szendvicset, meg ugyanennyi üdítőt, és visszamentem hozzájuk. Odanyújtottam Katenek, aki megköszönte, de csak letette maga mellé.

- Köszönöm – motyogta Rob, mikor átnyújtottam neki a saját részét. Mosolyogva nézegette a kólás üveget, amit hoztam neki. Tudtam, hogy ez a kedvence. Csendesen elfogyasztottuk a szendvicset, majd ismét cigizni mentünk. Fél négy volt, mikor megérkeztek Kate szülei. Kedvesen üdvözölték Robot, annak ellenére, hogy jól láthatóan ők is teljesen maguk alatt voltak. Váltottak vele pár szót, Richard és Clare felől érdeklődtek, aztán teljes figyelmüket a lányuknak szentelték.

Csak ültünk a folyosón, néma csöndben. Rob néha rám nézett, de nem szólt semmit. Én is figyeltem. Ebben a helyzetben nem számított, hogy mi is történt köztünk, csak mellette akartam lenni, támogatni akartam.
Ahogy elnéztem Kate-et, nem bírtam nem arra gondolni, hogy akár én is lehetnék ebben a helyzetben, bármelyikünkkel megtörténhet. Csak egy csöppnyi balszerencse kérdése az egész. Ha Rob…
- Szerintem mi mehetünk is – mondta Rob, de csak halványan fogtam fel. Azért felkeltem a székről. A gondolataim eluralkodtak rajtam, és lepörgettem magam előtt, ha most Rob feküdne abban a kórteremben, élet és halál közt lebegve… szinte magam előtt láttam a helyzetet.

- Leállt a szíve! – kiabálta valaki a folyosón, ezzel visszahúzva engem a valóságba. Két orvos rohant afelé a szoba felé, ahol Kate barátja feküdt. Atyaisten! – villant be. Láttam, hogy Kate zokogva rogyna össze, ha az apja nem tartja. Láttam magam mellett Robot, aki visszatartott lélegzettel nézte szobát. De mintha csak külső szemlélő lennék. Méghozzá, mintha magamat látnám éppen Kate helyében, Rob pedig… Ő meg…

- Ne! – kiáltottam fel, és majdnem én is összerogytam. – Rob! Rob! Rob! – ziháltam, és a kezemmel felé nyújtózkodtam. Abban a pillanatban utánam kapott, szorosan a mellkasára vont, én meg mintha az életem múlna rajta, kapaszkodtam belé. Arcomat a mellkasába fúrtam, még szorosabban hozzápréseltem magam, és közben magamban skandáltam, hogy ez nem a valóság, mellettem van, jól van.
- Ssss – csitítgatott, miközben nyugtatólak a hátamat simogatta. Éreztem, hogy tartja magát miattam, miközben Ő is kétségbe van esve. Percek teltek el így, meg sem mozdultam, nem bírtam elengedni. Éreznem kellett ahhoz, hogy tudjam, jól van.
- Sikerült visszahozni, az állapota stabil, de az elkövetkezendő huszonnégy óra a fontos. Ha addig semmi komplikáció nem lép fel, túl van az életveszélyen – hallottam az orvos hangját, vagyis gondoltam, hogy ő lehet. Még mindig nem néztem fel, csak szorosan Robhoz simultam.

- Nyugodj meg Kris, minden rendben van – suttogta a fülembe, meleg és nyugtató hangján. Ekkor felnéztem rá, és elvesztem tekintetében. Igen, itt van és semmi baja – nyugtattam magam. Hiszen eddig sem volt veszélyben, én mégis bepánikoltam. Ha csak a gondolatra is így reagálok, mi lenne ha… nem, ezt be kell fejeznem. Viszont ebben, az elmúlt pár percben, egy dolog világos lett számomra. Nem tudnék nélküle élni. Ha vele történne valami, abba én belepusztulnék. Egyre jobban fájt a gondolat. Egy Rob nélküli élet… De hiszen, most is ezt csinálom – döbbentem rá. Én nem vagyok normális. Itt van velem, és ahelyett, hogy kihasználnám minden édes percét a közös életünknek, duzzogok, egy olyan dolog miatt, ami végül is mind a kettőnk hibája. Igen, én is hibás vagyok – fogtam fel. Ha akkor nem hagyom ott, nem mondok neki olyanokat, akkor nem ért félre, és nem fekszik le Emilie-vel.

Kezdett letisztulni bennem a kép. Most, hogy nem a sértettség uralta az elmémet, kezdtem józanul gondolkodni. Végre képes voltam átlátni a helyzetet. Elkövetett egy hibát… egy nagy hibát, de ha nem bocsájtok meg neki, nem lesz lehetősége helyrehozni. Szeret engem, végig szeretett. Kínzom őt, és saját magamat is. Ahelyett, hogy tiszta lappal kezdenénk, csak szenvedünk mind a ketten. Nekem tulajdonképpen Ő az életem, és pont ezért nem voltam képes nélküle normálisan létezni. Ha nincs Rob, nincs normális élet… Ez kellett hozzá, egy ilyen élmény, és Rob végleges elvesztésének az elképzelése, hogy ezt felfogjam? Úgy tűnik. Talán még nem késő.

- Menjünk haza – motyogtam neki, kicsit megnyomva a haza szót. Valahogy el kell neki mondanom, mire jutottam, de nem ez a megfelelő hely. Remélem, még nem mondott le rólam teljesen.
- Rendben – felelte kissé meglepetten, de valamivel élettelibb hangon. Nehezemre esett ugyan, de elengedtem. Odamentünk Kete-hez és a családjához. Most már valamivel jobb állapotban voltak, Kate újra reménykedett. Elköszöntünk tőlük, és kértük, hogy azonnal hívjon, ha letelt a huszonnégy óra. Megígérte, és még egyszer megköszönte, hogy itt voltunk. Én is hálás voltam neki, mert ha ezt nem élem át, talán soha nem jön meg az eszem. Közel, nagyon közel húzódva Robhoz sétáltam mellette a lift felé.

A hazaút sokkal rövidebbnek tűnt, mint a kórházhoz vezető. Rob kinyitotta nekem a ház ajtaját, ami teljesen üres volt. Csak ketten voltunk. Most rögtön beszélni akartam vele, de aztán úgy döntöttem, inkább előtte felfrissülök egy kicsit.
- Lezuhanyozom – mondtam Robnak, majd a fürdő felé vettem az irányt. A langyos víz kicsit felfrissített. Egy törölközőbe csavarva léptem a folyosóra, ahol Rob a falnak támaszkodva állt. A lélegzetem is elakadt, ahogy végignézett rajtam. Nyelt egy nagyot, majd megindult felém. A szívem hevesebben kezdett verni.

- Én is felfrissítem magam – motyogta, és belépett mellettem az ajtón. Be sem próbálkozott… talán már feladta? Próbáltam elnyomni magamban a feltételezést, és inkább a szobába mentem. Felkaptam a farmerom, meg egy pólót, és úgy döntöttem a konyhában várok rá. Biztos oda jön, ha végzett.
Először az asztalnál ültem, de nem bírtam a tétlenséget. Fél percenként az órát kémleltem, az idő hihetetlenül lassan haladt.

Elkezdtem a mosogatóban lévő pár edényt mosogatni, ezzel lekötöttem magam. De nem eléggé. Ismét leperegtek előttem a mai nap eseményei, az is, ahogy elképzeltem, hogy Rob… Összeszorult a szívem a gondolatra megint csak, és a szemem égni kezdett. Nem akartam sírni, vissza akartam fojtani, de a könnyek előtörtek belőlem. Túl sok volt ez nekem. Léptek zajára lettem figyelmes, azonnal pánikolni kezdtem, nem akartam, hogy Rob lásson így. Megtöröltem az orrom, és a szemem alól is igyekeztem eltüntetni az árulkodó nedvességet. Szipogtam egyet, mire érintését éreztem a vállamon.
- Kris, mi a baj? – kérdezte aggodalommal teli hangon.
- Semmi – igyekeztem könnyed hangot megütni, de nem vette be. Elém nyúlt, elzárta a csapot, és kivette a kezemből a szivacsot. Lassan maga felé fordított, de nem akartam, hogy lássa. Elfordítottam a fejem, kitartóan egy pontot kezdtem vizslatni a konyhaszekrényen. Nem hagyta annyiban, maga felé fordította a fejem, majd ijedten nézte az arcom.
- Te sírsz? – kérdezte döbbenten. Megráztam a fejem, de hiába. – Kristen, mi a baj? Már vége, nem lesz semmi baj – próbált nyugtatni, holott még csak a közelében sem járt a sírásom valódi okának. Újra megráztam a fejem.
- Nem azért sírok. Vagyis nem konkrétan a mai nap történtek miatt – gondoltam, hogy ködös megfogalmazásomból egy szót sem ért. Erről arcának értetlensége is biztosított.

- Akkor miért? – tudakolta, miközben végigsimított az arcomon. Érintésébe a lábujjam hegyéig beleborzongtam. Tudtam, hogy eljött az idő, de féltem. Mi lesz, ha hülyének néz vagy ha már túl késő? Ehhez hasonló félelmekkel álltam kutató és egyben kíváncsi pillantását.