38. fejezet

Karácsony

Lányok, bocsánat, hogy nem volt tegnap friss, de a gépem elromlott. A winchester beadta a kulcsot, szóval meghalt a drágám!:S Már segítenek rajta, de nem tudni, mikor is lesz kész. Úgy gondoltam szerdán megint hozok új fejezetet, de így nem merem bevállalni, hogy nincs gépem folyamatosan. Úgyhogy következő fejezet vasárnap!
Addig viszont olvassátok a 38. fejezetet, ami remélem tetszeni fog. A rész végén képek!:)
Puszi, Lady

Halk csörömpölésre nyitottam ki a szemem. Rob mellkasa még ütemesen emelkedett fel és le a fejem alatt, édes szuszogása töltötte be a teret. Angyali arcára néztem, résnyire nyitott ajkain áramlott ki-be a langyos lélegzete. Kényszert éreztem, hogy számat az övére illesszem, talán nem lenne ellenére az ébresztő. Óvatosan emeltem meg a fejem, és lágy csókot leheltem ajkaira. Nem ébredt fel. Finom puszilgatni kezdtem meztelen mellkasát, mire jóleső sóhajok szakadtak fel a torkából. Hátamon nyugvó keze most felfedezőútra indult, borzongást kiváltva belőlem, érintései nyomán. Tudtam, hogy felébredt, de csak folytattam megkezdett akcióm, nem néztem fel rá. Keze a tarkómra csúszott, arcom felhúzta az övéhez, és mosolyogva hajolt egy jó reggelt csókért. Eszem ágában sem volt visszakozni, ujjaim a hajába túrtak, és vadul viszonoztam lágy kényeztetését. Nyelvünk pillanatok alatt kezdett örült ritmusba, és csak percek múlva engedték szabadon egymást.

- Boldog Karácsonyt, cica – mondta mosolyogva, majd belepuszilt a nyakamba.
- Boldog Karácsony – feleltem rá kissé hebegve, mert édes nyelve a fülem mögött indult felfedezőútra. Rob lassan fölém gördült, felébresztve bennem a vágyat azzal, ahogy meztelen teste az enyémnek feszül. Olyan erővel tört rám, hogy most minden előjáték és kényeztetés nélkül akartam Őt, abban a pillanatban. Egyik, fürtjeit markoló kezem kiszakítottam a hajából, és a mellkasán végigvezetve, egyre lejjebb és lejjebb kalandoztam kívánatos testén. Mosolyogva fürkészte az arcom, de nem hagytam, hogy ezzel eltereljen eredeti tervemtől. A vágyakozás lassan fájdalmasan erős lett bennem, nem akartam mást, csak megkapni végre.

A lenti hangokból ítélve már zajlott az élet a Pattinson házban, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy már csak ránk várnak. A hangsúly itt a pillanaton van. Rob sikeresen elérte, hogy ismét minden gondolatom csak körülötte forogjon, mikor ajkaival a mellemet kezdte szívogatni. Nyögdécselve ragadtam meg nekem feszülő férfiasságát. Végighúztam rajta a kezem egyszer-kétszer, de jelen pillanatban a türelmetlenségem erősebb volt. Rob felnyögött, és félig lehunyt pillái alól meglepetten pillantott rám, mikor magamba vezettem bevetésre kész testrészét. Az én ajkaimat is hangos nyögés hagyta el, és nem foglalkozva a meglepettségével, szélesebbre tártam a lábaim és türelmetlenül megmozdítottam a csípőm, ezzel újabb sóhajt előcsalva mindkettőnkből. Ezután nem kellett több bíztatás neki, megragadta a csípőm, és egy heves mozdulattal még jobban magára húzott. Ajkaimat beharapva próbáltam a lehető leghalkabb sikolyt kiengedni magamból, hiszen már nem csak ketten voltunk a házban.

Rob fejét a nyakamba temette, folyamatos nyögéseit ezzel elnyomva valamennyire. Egy-egy hangosabb sikolyomnál mindig ajkaival hallgatatott el, miközben legszívesebben világgá kiáltottam volna, amit érzek. Ritmusos lökéseivel az őrület határára sodort. Gyorsabb tempóra vágytam, éreztem, hogy nemsokára vége édes kínjaimnak, halk nyöszörgésemmel próbáltam jelezni neki, hogy gyorsabban mozogjon, de nem mertem kinyitni a szám. Szavak nélkül is megértette kérésemet, így percekkel később már egymás karjaiban lihegve próbáltunk lehiggadni. Rob fordult egyet, így én kerültem fölé, és még így is percekig csak bámultuk egymást, simogattuk a másik verejtéktől nedves arcát.

- Le kéne menni, már biztos várnak minket – suttogtam a nyakába.
- Igen – értett velem egyet, és leemelt magáról. Összekaptuk a cuccainkat, de egyetértettünk abban, hogy egy zuhany nem ártana. Mindkettőnknek nagy erőfeszítésébe került, hogy a zuhany alatt ne essünk ismét egymásnak. Törölközőbe csavarva léptünk ki a folyosóra, ahol Lizzy mosolygós arcával találtuk szembe magunkat. Azonnal a nyakunkba ugrott, majd a lelkünkre kötötte, hogy öt perc múlva legyünk a nappaliban. Ugyan még csak reggel tíz óra volt, ez nem egy szokásos nap kezdete volt. Felvettem a fekete farmerom, és előkotortam egy csinosabbnak mondható felsőt. Rendbe szedtem a fejem is, majd Robbal kézen fogva elindultunk a családjához. Útközben Rob letette a csomagokat a nappaliban álldogáló karácsonyfa alá, majd a konyha felé kezdett húzni, ahol a többiek gyülekeztek. Egy átlátszó kifogással előre küldtem, amíg kiviszem Rob ajándékát a fa alá. Aztán csatlakoztam a konyhában lévő család tagjaihoz.

Clare mosolyogva megölelgetett, és így tett a család többi tagja is. Victoria is odarohant hozzám, vele még nem találkoztam ma. Lizzy és Ő, csak ma reggel érkeztek meg. Clare egy luxuséttermet megszégyenítő reggelit készített, volt ott minden, több is, mint ami szükséges. Tipikus angol reggelivel kápráztatott el minket. Rob mosolyogva húzta ki maga mellett a nekem fenntartott széket, majd keze a combomra simult, és nem is vette el onnan, míg fel nem álltunk az asztaltól, hogy az ajándékokhoz menjünk. A családias, meleg hangulat, ami a reggelit végigkísérte, megadta mindnyájunknak az ünnepi hangulatot. A terasz színes égőkkel volt beborítva, amiből a nappali ablakára is került. Így nem csak a karácsonyfán lévő kicsi gömbök világítottak. Rob leült a fotelba, és azonnal az ölébe húzott engem. Átkaroltam a nyakát, és nem bírtam ki, hogy nem csókoljam meg. Clare és Richard a kanapén ültek, míg Vic a lábuknál kuporodott össze. Így vártuk Lizzyt, aki az ajándékokhoz rohant, és elkezdte kiosztani őket.

A lányok mind a ketten a nyakunkba ugrottak, mikor kibontották a tőlünk kapott ajándékot. Vic még viccesen meg is jegyezte, hogy biztos én választottam, mert a bátyja valószínűleg nem tudta volna, mit vegyen neki. Rob vigyorogva közölte, hogy minden Kristen ötlete volt, ezzel nem kis zavarba hozva engem. Lizzy majd kiugrott a bőréből a bérlet és mikrofon láttán, mire Rob bevallotta, hogy az az Ő ötlete volt. Lizzy egy cuppanós puszit nyomott az arcára, majd tovább nézegette a kis masinát. Olyan jó volt nézni a boldogságot az arcukon. Miután Rob kibontogatta az ajándékait, Clare és Richard is megnézte a tőlünk kapott utazást. Eltátott szájjal, meghatottan ölelgettek minket, és nem győzték köszöngetni. Ezután két ajándék landolt az ölemben. Furcsán néztem Robra, aki csak vigyorogva megcsókolt.

Elkezdtem bontogatni az egyiket, mire Clare mondta, hogy azt tőlük kapom. Azonnal megálltam a mozdulatban, hiszen megbeszéltük, hogy nincs ajándék, de csak mosolyogva kérte, hogy nyissam ki, nem olyan nagy dolog. Egy nagy fényképalbum bontakozott ki a csomagolópapírból. Kinyitottam, és az első oldalon már elnyílt a szám. Egy Robbal közös képünk volt benne, ami még az első film forgatásán készült rólunk Vancouverben. Clare azonnal magyarázatba kezdett.

- Tudtam, hogy úgysem fogadnál el semmit, de ez ellen talán nem lesz kifogásod. Összegyűjtöttem, vagyis megkértem Robot, hogy küldje el az eddigi összes közös fotótokat, hogy belerakhassam egy albumba. Nagyjából próbáltam időrendi sorrendbe rakni – mondta mosolyogva. Meghatottan néztem rájuk, majd vissza az albumra, és megsimítottam a képet. Rob a nyakamba puszilt, mialatt ő is a képet nézegette.
- Köszönöm – suttogtam Clare-éknek. Rob a kezembe adta a másik ajándékot, ami gondolom, tőle van. Összevont szemöldökkel néztem rá, és csak reméltem, hogy valami apróság. Ez a reményem egy pillanat alatt szállt el, mikor kibontottam a kis dobozt, és felfedeztem a benne rejlő kulcsot. Fogalmam sem volt mi lehet az, csak nézegettem és próbáltam kitalálni mégis, minek a kulcsa lehet ez.

- Mi ez? – kérdeztem meg végül kíváncsian.
- Ez egy kulcs – közölte mindentudóan, mire tőlem egy csúnya pillantást kapott. Nevetve folytatta. – Próbáltam valami olyat kitalálni, ami örök emlék mard mind a kettőnknek, és amitől nem borulsz ki – nevetett. Igen, ismert már annyira, hogy utáltam az ajándékokat. – Szóval ez egy ház kulcsa. Egy olyan házé, ahova holnap elutazunk és csak szilveszter után jövünk vissza – eltátottam a szám. Erre tényleg nem számítottam, ez tényleg nem az a fajta ajándék, aminek ne örülnék.
- Köszönöm – csak ennyit bírtam kinyögni, miközben a kulcsot bámultam.
- Boldog Karácsonyt, kicsim – mondta mosolyogva.

- Szeretlek – erre a választ, már csak a számba tudta suttogni, mert hírtelen nagyon sürgős lett megcsókolnom őt. – Ez a tiéd – nyújtottam át neki, amit tőlem kap. Most ő lepődött meg, és forgatta a kezében a csomagot. Mosolyogva rám nézett, majd bontogatni kezdte. Ahogy kicsomagolta a kis könyvet, egy pillanatig csak bámulta, majd rám pillantott. Boldogan csillogott a szeme, ahogy felfogta mi is az.
- Az első? – kérdezte tagadhatatlan boldogsággal az arcán.
- A legeslegelső darab, ami a polcra került – feleltem büszkén.
- Annyira köszönöm – hol rám, hol a könyvre pillantott megbabonázva.
- Boldog Karácsonyt, édes – most rajtam volt a sor, hogy boldogan figyeljem, ahogy össze-vissza forgatja az ajándékot.

Tudtam, hogy ez telitalálat lesz, Virgil: Utolsó tangó Pariszban című könyve. Ez volt Rob kedvenc könyve, és ez volt az első könyv, amit odaadott nekem, hogy olvassam el. Én is megkedveltem, és Rob nekem adta a saját példányát. Mikor beszélgettünk róla, elkotyogta, hogy nagy álma, hogy megszerezze belőle a legelső darabot, de eddig még nem sikerült. Ez még a Twilight forgatásakor volt. Gondoltam egy alkalomra majd megpróbálom neki valahogy megszerezni. Most jött el ez az alkalom. Már október eleje óta kutattam, hogy melyik antikváriumban lehet az első példány, és végül egy családi barát segítségével kiderítettem, hogy egy régi könyveket gyűjtő, francia férfi a tulajdonosa. Természetesen nem volt akadály előttem, és végül nem kis honorárium árán hajlandó volt megválni tőle. Ez az arc, mindent megért.

- Emlékszel rá?! – suttogta maga elé, nem is hangzott igazán kérdésnek, inkább mintha csak megjegyezte volna.
- Mindenre – mondtam boldogan.
- Szerelek – és megcsókolt. Ez egy tökéletes csók volt, amivel megkoronáztuk ezt a boldog pillanatot.

Nem sokkal később Clare már a konyhában készítette az ünnepi ebédet, mi meg a kanapén feküdtünk. Richard a karosszékében olvasgatott egy könyvet, de néha felpillantott ránk, mikor felnevettünk egy-egy emlék hatására, amit a fényképalbumban lévő fotók hoztak ki belőlünk. Lassan néztük át az egészet, benne volt minden kép, amit valaha csináltunk. Abból az időből is, mikor még csak a legjobb barátok voltunk, és a mostani időkről is. Az egyik kedvencem is köztük volt. Ez a kép nálunk készült, Rob átölel engem, miközben a kezemben ott van a macskám, Max is. Mire végeztünk vele, Clare szólt, hogy ideje asztalhoz ülni, mert az ebéd elkészült.

Clare ismét megcsillogtatta konyhaművészetét, isteni ebéddel kápráztatott el minket. De ebéd után volt egy kissé kínos szituáció. Én az utolsó falatokon csámcsogtam, mikor Rob a mosogatóhoz vitte a tányérját, hogy belerakja. Calre messzebb állt tőle, a konyhapultnál pakolászott. Aztán először csak ijedten nézett Robra, majd mellé lépett.
- Mi történt a nyakaddal, kisfiam? – kérdezte rémülten. Rob ijedten kapta oda a kezét, mint aki egy pillanatra nem érti, mit lát az anyja. Nekem persze abban a pillanatban leesett a dolog, és vörösödve kezdtem bámulni a már üres tányéromat, miközben igyekeztem a hajam a nyakamra húzni, eltakarni vele az én lila-zöld foltomat.
- Öhm, semmi csak…- nem nagyon tudta, hogy folytassa. Zavarában rám pillantott, Clare azonnal követte a tekintetét, és ez lett a vesztünk. Észrevette, hogy én éppen nagyon igyekszem eltakarni a nyakam. Aztán visszakapta Robra a tekintetét, majd megint rám nézett. Láttam az arcán a megvilágosodást, majd két „oh” kíséretében visszafordult a pulthoz, hogy tovább csinálja a dolgát. A lányok persze fulladozva nevettek rajtunk. Villámgyorsan beraktam a tányérom a mosogatóba, zavartan elrebegtem egy „köszönöm az ebédet” félét, és kimentem dohányozni.

A délutánt a családja társaságában töltöttük. Clare a lányokkal a kanapén ült, míg Richard a karosszékében foglalt helyet. Én a két személyes kanapén ültem, Rob pedig mellettem. Az ölében lévő lábamat masszírozta, miközben régi családi történeteket meséltek nekem.
Később Tom is beugrott, hogy Boldog Karácsonyt kívánjon, meg, hogy teletömje magát Clare süteményeivel. Rob már nagyon szerette volna lerázni kilenckor, és visszavonulni velem a szobájába, de Tom csak mondta és mondta a magáét.

- Akkor holnap utaztok, igaz? – kérdezte teli szájjal. Időközben elmesélték nekem, hogy Tom segített Robnak elintézni mindent a meglepetésemhez. Meg azt is, hogy később Ők is csatlakoznak majd hozzánk, hogy velünk töltsék a szilvesztert. Rob persze felajánlotta, hogy csak egy szavamba került, és kettesben leszünk, de én örültem neki, hogy jönnek. Fontosak Robnak, és én is megkedveltem a barátait.
- Igen, és elég korán, szóval nem akarsz hazamenni? – kérdezte Rob türelmetlenül. Tom erre hangosan felnevetett, majdnem félre is nyelte a tejet, amit Clare sütijéhez ivott.
- Ne nézz már madárnak, tesó. Tudom, hogy nem aludni készültök. Szóval még simán kibírtok negyed órát! – kacsintott Robra, aki szem forgatva sóhajtotta, hogy tíz perc, de Tom csak nevetett. Könyörgő szemekkel nézett rám, mintha azt várná, hogy én küldjem el Tomot.
Megsimítottam a combját, és rámosolyogtam, jelezve, hogy ennyit még kibírunk.

Aztán Tom valóban elment negyed óra múlva, de csak miután egy kaján vigyor kíséretében, jó szórakozást kívánt nekünk.
- Meglesz – vigyorogtam vissza, mire kicsit meglepődött, de azért még mindig mosolygott. Rob egy puszit nyomott a számra, majd beterelt a nappaliba, hogy elköszönjünk a szüleitől. Aztán szinte futva tettük meg azt a rövid utat az emeletig.


*

Reggel, vagyis inkább a délelőtt folyamán kissé fáradtan nyitottam ki a szemem. Szinte minden porcikám tiltakozott a felkelés ellen. Az egész testemben kellemes zsibbadtság uralkodott, emlékeztetve a tegnapi, jól sikerült éjszakára.
Lassan felemeltem a fejem Rob mellkasáról, és nagy meglepetésemre, két csodaszép, szürkéskék, boldog szempárral találtam szemben magam. Egy szédítő mosollyal is megajándékozott, mire felkúsztam hozzá, hogy a reggeli csókom is megkapjam végre.
- Fáradt vagy? – kérdezte, miközben a hajam piszkálta.
- Kicsit – vallottam be. – Mikor is indulunk? – érdeklődtem, és felültem az ágyban, hogy kicsit kinyújtsam magam. Rob figyelme azonnal a testemre siklott, a száját ugyan eltátotta, hogy válaszoljon, de hang már nem jött ki rajta. Tetetett bosszúsággal magam köré vontam a takarót, mire észrevette magát, és rám mosolygott. Ezt már én sem bírtam ki nevetés nélkül.


- Összepakolunk, gondolom, hogy megebédelünk és utána – mondtam, majd Ő is felkelt. Újabb csókért hajolt hozzám, kezeim azonnal megtalálták az utat a nyaka köré, így húztam közelebb magamhoz. Nyelvemmel végigszántottam alsó ajkán, mire vadul kapott a szám után. Vagy tíz percig folytattuk a kis játékunkat, egy idő után már vízszintes helyzetben. Nagy’ nehezen elmentem lezuhanyozni, míg Rob elkezdett pakolni. Vagyis azt hittem, azt csinálja. Mikor visszamentem, tanácstalanul vakargatta a fejét a szekrény előtt.
- Menj zuhanyozni, majd én összepakolok neked is – öleltem át hátulról, és belecsókoltam meztelen hátába. Kissé megborzongott, majd felém fordult, és egy köszönöm után megcsókolt. Aztán elbattyogott a fürdő felé, én meg hozzákezdtem. Nem volt nehéz dolgom Rob cuccait illetően, pontosan tudtam, mit szeret hordani, vagyis, hogy miket kell beraknom. Mire végzett a zuhanyzással, az Ő csomagja már készen volt. Egy kis táskával érkezett, amiben a „pipere” cuccai voltak, majd benyomta a táska tetejére.

Az én ruháimmal már nem boldogultam ilyen jól. Rob felhozta a bőröndjeimet a vendégszobából, és elkezdtem bepakolni a szekrénybe a ruháimat, és kiszedtem, amit magammal akarok vinni. Vagy tízszer válogattam át, adtam hozzá és raktam ki néhány darabot. Aztán a fürdőszobába siettem, hogy onnan is összeszedjek mindent, ami kell.
Mikor mindennel végeztünk, a konyhába siettünk, ahol cseppet sem meglepő látvány fogadott minket. Clare az ebéd utolsó simításit végezte, Richard meg az asztalnál olvasta a napi híreket. Míg én Clare-rel beszélgettem, Rob és Richard ebéd előtt még gyorsan elmentek az autóért, amit Rob bérelt a kis utunkhoz. Mivel ismertem a tájékozódási képességeit, kicsit aggódtam, hogyan fogunk odatalálni, de megnyugtatott, hogy régen sokat mentek oda a családjával, így fejből tudja az utat.

Edéd után elbúcsúztunk a családtól és útra keltünk. Míg ki nem értünk a városból, volt egy kis forgalom, de ez sem tartott hosszú ideig. Az autópályán pedig már jól haladtunk a nyugalmat rejtő sziget felé.
Egy órányi autózás után megálltunk egy benzinkútnál, hogy vegyünk kávét és cigit. Rob azt mondta, várjam meg a kocsiban, majd bemegy egyedül. Jó ötletnek tartottam, elég egy híresség, aki felbolygatja a benzinkút unalmas napjait. Éppen a lemezek közt válogattam, mikor Rob kissé zilált fejjel ült vissza mellém a kocsiba. A fejét hátra döntötte, úgy tűnt, valami felzaklatta. Azonnal ideges lettem.

- Mi a baj? – kérdeztem ijedten, mikor végre a kezdeti sokk után megtaláltam a hangom.
- Csak volt bent pár ember… hirtelen mindenki a telefonját kezdte nyomogatni, mikor észrevettek. Nyilván lefotóztak – dünnyögte, miközben nagyokat lélegzett. Sóhajtva simítottam végig az arcán, de nem segített, még mindig ideges volt. Kicsatoltam magam, és az ölébe másztam, szorosan átöleltem. Viszonozta, miközben fejét a nyakamba fúrta és nagy levegőket vett. Nem szerettem, ha ideges, olyankor én is mindig az lettem. Még jó, hogy nem mentem be vele, az totál bukta lett volna. Simogatva próbáltam megnyugtatni, de még mindig elég feszültnek látszott. A szemébe néztem, és lassan megcsókoltam. Nemcsak, hogy eltereljem a figyelmét, egyszerűen vágytam rá. Mondjuk, mikor nem?! Végre kezdett egyenletessé válni a légzése, ezért elszakadtam tőle, és az arcát vizslatva vártam egy percet.

- Jobb már? – érdeklődtem.
- Sokkal – egy mosoly is előbukkant belőle, bizonyítva, hogy igazat mond. Túl jól ismertem már, hiába érzi magát jobban, pontosan tudom, hogy a fejében rémképek vannak. Utoljára megcsókoltam, majd visszamásztam a helyemre, mire dünnyögött valamit.
- Ha az öledben vagyok, nem tudsz vezetni – nevettem, mire megint dünnyögött valami olyasmit, hogy megoldaná, de csak tovább nevettem. Ismét az autópályán találtuk magunkat. Rob és én is rágyújtottunk a kocsiban, miközben a kávénkat szürcsölgettük.

Aztán, mikor Rob keze felszabadult, azonnal megtalálta az utat a combom felé. Egy ideig hagytam, majd ráraktam a kezem az övére, mire összekulcsolta ujjainkat. Mosolyogva vezetett tovább, néha énekelgetve az éppen szóló dalt. Ilyenkor megbabonázva hallgattam, imádtam a hangját, olyan jó volt hallgatni. Régebben is sokszor kértem, hogy énekeljen nekem, és nagyon megörültem, mikor ma pakolásnál a gitárját is berakta a csomagtartóba. Annak meg külön örültem, hogy ha Samék is csatlakoznak hozzánk, valószínűleg minden este mini koncertben lesz részem.
Lassan megérkeztünk a komphoz, ami éppen indulásra készen állt. Robbal kiszálltunk a kocsiból, és a korlát mellé állva rágyújtottunk. Amúgy sem volt éppen meleg, de itt a tengeren még inkább hideg volt. Robhoz bújtam, és együtt figyeltük, ahogy a kis sziget felé közeledünk. A komptól még autóztunk egy kicsit, aztán hírtelen óriási izgalom lett úrrá rajtam, mikor megláttam a Ventort jelző táblácskát az út szélén. Tudtam, hogy megérkeztünk.

Rob áthajtott a főúton, és annak a végén lekanyarodott. Egy ideig keringtünk a kisutcákban, majd megállt egy óriási ház előtt. Egy ideig szájtátva bámultam, majd Rob mosolyogva megnyomott egy gombot, mire kinyílt a garázs. Felhordtuk a csomagokat a kocsiból, egyelőre csak a nappaliba. Ahogy beléptünk ténylegesen a házba, mérhetetlen boldogság terjedt szét bennem. Körülnéztem, tökéletes volt. Ízlésesen berendezett háznak látszott. A nappali óriási nagy volt, pont alkalmas nagy társaságok számára. Persze a többiek még nem ma érkeznek, addig Robbal ketten élvezzük a ház szépségét. Azonnal átszaladtam a konyhába, ami igazából a nappali folytatása volt, mindössze egy botív választotta le a másik helységtől. Olyan voltam, mint egy mérgezett egér. Rob mosolyogva követte minden lépésemet. Innen nyílt egy erkélyajtó – igazából a konyhából is nyílt egy-, ahol azonnal kiléptem, és egy csodás kert tárult a szemem elé. És nem csak a kert. Csak egy kis, vékony út választott el minket a tengerparttól. Gyönyörű volt, ahogy elnéztem a sziklák övezte partot, szinte el sem hittem, hogy tényleg itt vagyok.

- Tetszik? – kérdezte Rob, és átölelt hátulról.
- Hogy tetszik-e? – tátottam el a szám. – Az enyhe kifejezés. Egyszerűen imádom! – mondtam, és a nyakába borultam. – Ez a legszebb ajándék, köszönöm – suttogtam a fülébe.
- Örülök, hogy tetszik – egy csókot nyomott a számra, majd kézen fogott. – Gyere – húzott maga után. Megnéztük még egyszer a földszintet, ahol volt még egy hálószoba is. Aztán Rob megragadta a csomagokat, és az emelet felé terelt. Végignéztük mind a három fent lévő hálószobát, aztán rám bízta a választást. Én már az elején tudtam, hogy melyiket akarom, így besiettem a folyosó végén lévőbe. Rob mosolyogva utánam jött, és közölte, hogy Ő is ezt választotta volna.
Szerettem volna azonnal kipróbálni az ágyat, de Rob meglepett. Döbbentem vettem tudomásul, hogy megállítja a kezem, és visszagombolja a nadrágom.

- Jó, értem – sóhajtottam sértetten, és az erkély felé indultam. Megragadta a kezem, és visszarántott, így a mellkasának csapódtam. Felemelte az állam, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
- Dehogy érted! – nevetett fel kínosan. – Természetesen most is őrülten kívánlak, és legszívesebben azonnal letépném a ruháid – motyogta a nyakamba, majd izgatóan végighúzta nyelvét rajta. Nem sok kellett, hogy én tépjem le a ruháit. A szemembe nézett, én meg már nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, mégis mi akadályozza meg a benne, de észrevette, hogy megszólani készülök, ezért mutatóujját a számra helyezte, hogy jelezze, még nem fejezte be. -, de szeretném, ha ennénk előbb valamit! – felhúzott szemöldökkel néztem rá, de beszéd helyett, fogta és visszaadta rám a kabátot, és miután a sajátját is felvette, lefelé kezdett húzni. Nem szóltam semmi, csak követtem.

- Elsétálunk a kedvenc éttermembe, nincs messze – magyarázta, mikor már az utcán sétálgattunk kézen fogva. A felhős idő ellenére sem hiányozhatott rólunk a napszemüveg, hiszen sosem lehet tudni… Itt, az eldugott városkában mégis minden hezitálás nélkül kulcsoltuk össze ujjainkat, ami Los Angelesben kizárt lenne. De Angliában meg merjük tenni, főleg itt, ahol senkit sem érdekel, ki vagy. Menetközben volt lehetőségem körbenézni, és konkrétan öt perc alatt beleszerettem ebbe a helybe. A fő utcába mentünk, onnan nyílt egy másik kis utca, ahol az étterem állt. Egy csendes kis sarokban fogyasztottuk el a vacsoránkat, majd visszasétáltunk a házba. Éreztem, hogy Rob tervének ez is a része volt, hogy legalább nagyjából megmutassa már ma a várost.

Amint átléptük a küszöböt, Rob felé fordultam. Éppen hogy csak szembe kerültem vele, felkapott, és az emeletig meg sem állt velem. Ez a vakáció kétségkívül jól kezdődik…

A ház:
http://i28.tinypic.com/9hnacw.jpg
A nappali és a konyha:
http://i28.tinypic.com/hrww21.jpg
http://i27.tinypic.com/110gcnb.jpg
Robsten hálója:
http://i31.tinypic.com/4tucl1.jpg
Fürdőjük:
http://i27.tinypic.com/szhhxg.jpg
Bérelt kocsi:
http://i30.tinypic.com/5e5tvd.jpg