10. fejezet

Féktelen buli

Helló, csajszik! Sajnálom a tegnapot, de mint a chatben már írtam nincs netem otthon! :( De megoldottam és így is megkapjátok a fejezetet!
És mindenkinek szeretnék így előre Boldog Karácsonyt kívánni! Nem tudom, hogy holnapra jó lesz-e a netem és tudok-e jönni, ezért inkább előre írom!
Sok puszi!


- Hogy lehetsz ilyen hiszékeny liba? – kérdeztem magamtól, de közben a telefonnak üvöltöttem.
Hiányzom neki? Micsoda hazug disznó. De mit vártam, hiszen Ő is csak férfiből van.
Már csak az érdekelne, hogy szex előtt vagy szex után jutottam eszébe. Esetleg közben… Remélem az én nevem mondta Emilie neve helyett.

Jaj, elég már! Nem hiszem el, hogy tényleg ezt csinálom, hogy ilyeneken gondolkodom.
Egyébként meg nem kéne úgy oda lennem, hiszen egy nyitott kapcsolatba belefér. Jajííí, Kristen Kretén Stewart. Mégis miért kellett belemenned egy ilyen dologba? Két éve ismered ezt a fajankót és még soha nem veszekedtél vele ennyit, mint mióta megy ez a huza-vona.
Helyesbítek, soha nem is veszekedtél vele.

Teljesen jól működne ez a „nyitott” kapcsolat, ha nem kezdene mással. Te hülye, hiszen ez a nyitott kapcsolat lényege! Nem csak egy emberrel vagy. Ez volt az Ő célja is, hogy lehessen mással, úgy, hogy engem is megtart mellette. Nincs számonkérés csak színtiszta élvezet, amíg csak a kedve tartja. Nem baj. Mindenki követhet el hibákat. Most én is elkövettem egyet, de még nem késő változatni rajta. Egyszer és mindenkorra befejezetem Mr. szoknyavadásszal. Maradunk a jól bevált módszernél. Csak barátok. Talán a barátságunkra még nem nyomta rá teljesen a bélyegét, ez a kurva ötlet. Bár most egy ideig nem akarok vele beszélni.

- Ideges vagy kislányom? – kérdezte anyám, mikor elindultam.
- Nem! Majd jövök! – kivágtattam az ajtón és becsaptam. A taxi már várt rám. Bediktáltam Dakota címét és hívtam őt, azért mégsem állíthatok csak úgy oda.
- Szia, Kirsten! – szólt a telefonba kedvesen.
- Szia! Elkészülsz tíz perc alatt? Bulizni megyünk. – hadartam.
- Mi az, hogy! Tíz perc múlva a kapu előtt? – a hangja nagyon vidám volt.
- Ott várlak! – elmosolyodtam mikor letettem. Hiába, tudom ki az, aki mindenre kapható.

Tíz perc múlva tényleg az ajtaja előtt toporgott és vihogva szállt be a kocsiba.
- Mi ez a hírtelen bulizhatnék KStew? – vigyorgott.
- Csak szükségem van egy kis kikapcsolódásra! – vontam vállat.
- Ne aggódj, ez kikapcsolódás lesz a javából! – a sofőrhöz fordult és bediktált neki egy címet.

Fogalmam sem volt hova megyünk, de nem is érdekelt. Inni akartam, azt meg bárhol lehet. Nem telt bele újabb tíz percbe és a taxi lefékezett egy Night club előtt. Soha nem hallottam még róla, de Dakota közölte, hogy a legjobb bulik itt vannak. Én pedig nem is kételkedtem, hiszen, ha valaki, akkor Ő, a bulik koronázatlan királynője biztos tudja.

Ahogy beléptünk már tudtam, hogy igaza volt. A tánctér óriási volt, aminek körülbelül a fele volt tele emberekkel. Igaz, nem igazán szoktam táncikálni, de mindent el kell kezdeni. Dakota átvágott a tánctéren, egészen a kényelmes asztalokhoz. A pincér egy pillanat múlva már mellettünk is állt, és kérdezte, hogy mit kérünk. Akartam mondani, hogy egy sört, mikor Dakota négy tequillát kért. Úgy voltam vele, minél erősebb annál jobb. Amint lehúztuk, már kértük is a következőt és a következőt, így egyre jobb kedvem lett.

Két nagyon is helyes srác vetődött mellénk, kezükben egy-egy koktéllal nekünk, aminek már a nevére sem emlékszem. De az sem veszett kárba.

Mikor kimentem a mosdóba már jócskán éreztem az alkohol kellemes hatását, és ezt csak fokozta, mikor az asztalhoz visszatérve újabb két pohár tequilla várt rám.
Dakota éppen nagyon el volt foglalva az egyik srác fogainak a számlálásával, amit a nyelvével hajtott végre. Így oda fordultam Dan-hez, azt hiszem így hívták. Beszélgetni kezdtünk, amit a telefonom zavart meg. És nem más, hívott, mint aki miatt ma este itt vagyok. Csak nem akarta letenni, ezért végül felvettem, addig Dan hozott még inni.

- Mi az, Rob? – kérdeztem flegmán.
- Csak bánt az előbbi félreértés! – úgy döntöttem nem ronthatja el még jobban az estémet.
- Ne érdekeljen, én sem törődöm vele! – mondtam könnyedén.
- Én nem akarom ezt. Nem bírom, hogy folyton valami hülye félreértés miatt veszekszünk! – sóhajtotta. Hülye félreértés? Ha Ő így nevezi…
- Semmi gond nincs! – folytattam, mintha nem érdekelne.
- Kristen, minden rendben? – kérdezte furcsán.
- Persze!– elnevettem magam, mert Dan majdnem elejtette a poharakat, ahogy jött visszafelé. Elég vicces volt, ahogy egyensúlyozott vele.
- Elmondanád mi olyan vicces? – kérdezte hirtelen.

- Igen! Dan majdnem elejtette a tequilám! – közöltem még mindig nevetve.
- Ki az a Dan és hol vagy? – érdeklődött cseppet sem kedvesen.
- Nem mintha rád tartozna, de elmondom! Egy night clubban Dakotával, és Dan pedig egy cuki srác, aki épp hoz nekem tequilát. Úgyhogy, ha nem haragszol most leteszem, hogy vele foglalkozhassak! – vázoltam a helyzetet kedves, de ugyan akkor kimért hangon. – Aludj jól, Rob! – közöltem és kinyomtam a telefont.

Lehúztam az italt és megragadtam Dan kezét, a parkett felé húzva Őt. Gyorsan belejött a táncba, akárcsak én. Hamar ráéreztünk a másik ritmusára és onnantól kezdve nem volt megállás. Viszont, mikor szája az enyémhez közeledett, elhúztam a fejem.
- Sajnálom, de nekem ez nem megy! – ráztam a fejem.
- Rendben. De a táncot folytathatjuk. – mosolygott. Bólintottan és el sem hittem, hogy nem próbálkozik tovább. Elnéztem Dakotát, akinek nem volt gondja a dologgal. Továbbra is eszeveszett csókcsatát vívott a másik fiúval.

A testünk tovább mozgott a ritmusra és azon kívül, hogy belém került legalább még egy pohár édes méreg, nem emlékszem semmire. Elértem a célom. Az este további része teljes filmszakadás!


(Rob szemszöge)


Mégis ki az a Dan? – majdnem földhöz vágtam a telefont, annyira dühbe gurultam. Emilie – aki bűnös az egészért, mivel Ő győzködött, hogy hívjam vissza Kristent és beszéljem meg vele -, próbált nyugtatni, hogy biztos csak valami félreértés lesz. Nem igazán járt sikerrel.

Olyan mocskosul féltékeny voltam, hogy azt el sem lehet mondani. Elképzelni, hogy valaki más szorítja magához Kristen gyönge testét, maga volt a pokol. Fájt, jobban, mint bármi eddigi életem során. Már ott tartottam, hogy most azonnal Los Angeles-be utazom, ha kirúgnak a filmből, ha nem. De joga van azt tenni, amit akar, hiszen a hülyeségem miatt szabad ember. Nincs semmi kötelezettsége felém.


(Kristen szemszöge)

Reggel – ahogy arra számítottam – olyan fejgörccsel ébredtem, hogy alig bírtam megmozdulni. A gyomrom kavargott a tegnap éjszakai mértéktelen piálástól és, ahogy felültem, azonnal a legrosszabb érzés kerítette a hatalmába. Tudtam, mi következik most. Fejvesztve rohantam, hogy kiérjek a wc-re, mielőtt a gyomrom visszaadja a tegnap belétöltött pia nagy hányadát.

Szitkozódva görnyedtem a wc fölött és hagytam, hogy kijöjjön, ami kikívánkozott. Előhalásztam a fiókból a fájdalomcsillapítót és bevettem kettőt.

Már valamivel jobb állapotban indultam a konyha felé. Majdnem kiejtettem a bögrét a kezemből, mikor anyám kérdően leült az asztalhoz és hangosan kihúzta a széket maga mellett.

- Basszus anya, nagyon megijedtem! – panaszkodtam és töltöttem egy adag kávét. Nem értem miért nem lehet halkan közlekedni, mikor így is majd szétrobban a fejem.
- Aki legény éjjel, legyen legény nappal is! – közölte és összefonta a kezét a mellkasa előtt. Kurva nagy poén volt, szétröhögtem magam. De ahogy elnézem, most következik a hegyi beszéd.
- Magamba öntöm ezt a kis koffeint és a kívánságod máris teljesül. – meglóbáltam előtte a bögrét.

- Szóval nem szeretnéd elmesélni, merre jártál tegnap? – kezdte a faggatózást.
- Dakotával voltam egy night clubban. – feleltem egyszerűen.
- Ennyi? Ennyire emlékszel? – kérte szánom. Majdnem megfulladtam a kávétól.
- Nem, persze, hogy nem! Emlékszem én mindenre! – hazudtam köhécselve. Anya, egy „ezt te sem gondolod komolyan, hogy elhiszem” nézés kíséretében folytatta a kínzásomat:
- Mikor értél haza? – kérdezte.
- Kettőkor! – vágtam rá.

- Te nem emlékszel semmire! Háromkor jöttél haza és arra ébredtem, hogy levertél egy vázát. Kijöttem, hogy megnézzelek és te alig bírtál állni a lábadon! – vázolta a valódi helyzetet.
- Jó, rendben! Mit akarsz hallani? – kérdeztem idegesen – Azt, hogy annyira bebasztam, hogy a saját nevemet sem tudtam? És, hogy arra sem emlékszem, hogy jöttem haza? Tessék, ez történt! Elégedett vagy? – hadartam.
- Szerinted az vagyok? – azt hiszem ez egy költői kérdés volt - Hogy lennék már az, mikor épp azt ismerted be, hogy nem vagy képes mértéket tartani? – került igazán kihoznom a sodrából.

- De képes vagyok! Viszont tegnap pont azt a hatást akartam, amit elértem. Egy estére megfeledkezni mindenről! – sóhajtottam.
- Örülök, hogy elégedett vagy a teljesítményeddel! – nevetett idegesen.
- Én is! – feleltem és felrohantam a szobámba. Pont ez hiányzott nekem, még anyával is összeveszni. Kibaszott büszke lehetek magamra. Épp ledőltem az ágyra, mikor kopogtak.

- Gyere! – szóltam. Anya bejött és nagyon bánatos arcot öltött.
- Aggódom érted, Kristen! – leült az ágyamra és megsimogatta a kezem.
- Felesleges. – mondtam.
- Nem a tegnap miatt. Előfordul az ilyen, hanem úgy egyáltalán. Mostanában nem vagy a legjobb formában. – aggódva nézett rám.
- Csak kifáraszt a forgatás! – legyintettem.
- Nem, nem csak ennyi. Tegnap este is mikor elmentél sík ideg voltál. – próbálkozott tovább.
- Csak összevesztem Robbal! – csúszott ki a számon és azonnal meg is bántam.
- Hát innen fúj a szél! Éreztem én, hogy köze van a viselkedésednek hozzá. – sóhajtotta anya.

Valóban, mostanában az életemben minek nincs köze Robhoz?!

- Kicsit nehéz, hogy több mint egy hónapja nem láttam! Nem gondoltam, hogy ez ennyire kikészít majd! – mondtam őszintén.
- Min veszekedtek ennyit? – kérdezte.
- Csupa apróságon. – rántottam vállat. Úgy éreztem nem kéne közölnöm vele a valódi okokat: terhesség, féltékenység… ezek nem azok, amiket el akarok mondani.
- De még mindig nem vagytok együtt rendesen? – érdeklődött.
- Nem és jobb is így. Ha így ezt csináljuk egymással, gondolj, bele mi lenne, ha tényleg együtt lennénk! – keserűen felnevettem a gondolatra.

- Talán nem kéne folyton azon aggódnotok, hogy hűtlen a másik. – már épp akartam szólni, mikor folytatta. – Tudom, ez nem számít annak, mert nem vagytok egy pár, de zavar téged, hogy esetleg mással van. Vagy tévedek? – megráztam a fejem, hogy nem, nem téved. Elmosolyodott. – Erről beszélek. – nevetett.
- De nem akarok elkötelezettséget. Most nem. Nem tudom miért, de nem! – ráztam a fejem.
- Csak, azt, hogy Ő ne legyen mással! – már megint a lényegre tapintott. De én sem vagyok mással, nem tudok mással lenni.

- Azt hiszem! – suttogtam, mert pontosan tudtam, hogy mennyire nem etikus, amit akarok.
- Ez nem így működik! – nevetett, elég viccesnek találta a dolgot.
- Tudom. De azért még próbálkozunk! – mosolyogtam.
- Akkor hívd fel! – ajánlotta anyu és tényleg ez lett volna a legjobb.
- Azt már nem! – túl makacs vagyok, tudom én.
- Rendben. Három nap múlva úgy is találkoztok! – nevetett és kivonult a szobámból.

Milyen igaza van. Csütörtökön lesz a Comic Con-on, majd akkor látom. Bár még mindig haragszom rá az Emilie akció miatt, de mit lehet csinálni. Joga van azt tenni, amit akar.


*


- Kristen, ha nem kelsz fel most azonnal, el fogsz késni! – kopogtatott anyám. El sem tudja képzelni mennyire leszarom, ha elkésem. Sőt, legjobb lenne nem is menni. Kár, hogy nem tehetem meg… bár! Nem, sajnos nem lehet. Kénytelen leszek felkelni és elmenni oda. Válaszolni a hülye kérdésekre és jó pofát vágni az egészhez. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt!

Kivánszorogtam a fürdőbe és reménykedtem benne, hogy a langyos zuhany majd segít az észhez térésben. Nem sokat, de segített.
Felkaptam egy farmert, egy egyszerű szürke pólót és egy fekete kardigánt.

- Ügyes legyél! – vigyorgott anya. Hát, ehhez aztán nagyon ügyesnek kell lenni. Ha jobban bele gondolok, nekem tényleg ügyesnek kell lennem. El kell hitetnem a sok sajtómajommal, hogy szívesen vagyok ott és nem kívánom a hátam közepére, ezt az egész hajcihőt.

Beültem a kocsimba és elindultam San Diego felé. Tegnap mikor felhívtak, azt mondtam saját kocsival megyek, nem kell értem küldeni senkit. Lehet, jobb lett volna, ha mégis igent mondok a fuvarra. Bár saját kocsival jobb, még mindig ezt gondolom.

Bekapcsoltam a zenét is, így gyorsabban telik az idő. A cd lejátszóban egy Runaways album volt. Énekeltem is. Nagyon szerepben vagyok, legalábbis igyekszem.

Tényleg egész gyorsan San Diego-ba értem, nem gondoltam, hogy ilyen gyors leszek, és még azt sem lehet mondani, hogy nagyon repesztettem volna.

Leparkoltam az épület magánparkolójában, védett helyre a paparazziktól. Tényleg, nem is láttam egyet sem. Valamilyen ünnep van? Tudtommal nincs. Biztos csak nem fárasztják magukat, mert úgyis készül majd egy csomó hivatalos kép rólunk. Egy ilyen eseményen ez alap.

Nagy levegőt vettem és kiszálltam a kocsimból. A bejáratnál egy biztonsági őr állt, aki ahogy elnézem nagyon komolyan veszi a munkáját. Még haladtam felé, azt figyeltem hogy mindenki kártyáját megnézi. Odaléptem elé és hiába mutattam a kártyámat nem is nézte, csak mondta, hogy menjek tovább. Mi a franc? Nem mindenki köteles igazolni magát. De lehet, hogy csak túl sok újságot olvas.

Bementem az épületbe és nem is kellett sokáig nézelődnöm merre kell menni. Egy lehetőség volt. Elindultam hát jobbra, végig egy hosszú folyosón. De milyen hosszú már basszus, hát sosem lesz vége? De még tíz lépés és van egy ajtó. Remélem nincs zárva.

Nyitva volt, beléptem és elállt a lélegzetem. Na, nem azért, mert valami kibaszott szép hely volt. Nem. Azért mert Rob a folyosó közepén szobrozott, egy ajtó előtt. Nagy levegőt vettem és elindultam felé, szép lassan. Még mindig elég messze volt tőlem, mikor oda fordult és észrevett. Egy pillanatig csak bámultuk egymást és vártam, hogy elárasszon a harag. A harag a veszekedések miatt. Például a legutóbbi miatt, mikor Emilie nála volt.

De semmi, nem jött semmiféle harag. Oké, már biztos, hogy teljesen elment az eszem. A harag helyett örömöt éreztem. Örültem, hogy láthatom. Talán meg is érinthetem és…. elég. Már megint kénytelen voltam magamra szólni. Még mindig csak ott állt, teljes valójában.

Szexi volt meg kell hagyni. Egy fekete farmer volt rajta, egy szürke póló és egy kockás ing. Meg az elmaradhatatlan fekete Nike edzőcipő. Csak még vonzóbbá tette az arcán lévő félénk mosoly. Biztos fél, hogy kap egy pofont. Fel is nevettem magamban, nem szoktam verekedni, de Rob kihozná belőlem. Úgy kiborítani, mint Ő, nem igazán tud más. Ennek is meglehet az oka…

De az angyali mosolya megbabonázott. Nem is érdekelt már az Emilies dolog. Végülis lehetnek barátok. Hamar meggyőztem magam, hogy felesleges volt idegeskedni, biztos nem történt köztük semmi. Nagyon jó elég csak rám mosolyognia és én mindent elfelejtek neki.

- Szia! – köszönt, mikor oda értem.
- Szia! – válaszoltam és észrevettem, hogy rázom magam. Ideges lennék? Nyugi. Ez csak Rob. Pontosan, de Ő nekem már nem csak Rob, annál több. Több egy barátnál, de nem tudnám pontosan megmondani mi is.

- Kristen, én….
- Ne kezd! – hallgatattam el. Engedelmesen bólintott és lehajtotta a fejét. – Többiek? – érdeklődtem és körbenéztem.
- Nem tudom! – megrántotta a vállát és csalódottan nézett rám. A szívem is belesajdult ebbe a nézésbe.

-Mi van abban a szobában? – böktem a mögötte lévő ajtóra.
- Valami öltöző szerű! – felelte.
- Van bent valaki? – kérdeztem.
- Nem, üres! – kicsit furán nézett rám, látszott, hogy nem érti, miért érdekel egy látszólag ennyire lényegtelen dolog. Csakhogy nekem már megvolt a terv a fejemben. Tudtam, már mikor megláttam a folyosó végéről, és nem érdekel, ha hülyeség.

- Remek! – sóhajtottam és belöktem az ajtón. Abszolút nem tudta mire vélni a reakciómat. Az előbb még hűvös és távolságtartó voltam, most meg egy üres szobába zárkózom vele. Teljes értetlenség tükröződött az arcán. Így fordulhatott elő, hogy szótlanul, farkasszemet nézve álltunk egymással szemben.


A szórakozóhely, ahol Dakota és Kristen bulizott:
http://i45.tinypic.com/1zmhwee.jpg
http://i48.tinypic.com/2evb8rp.jpg

A következő fejezetből…

Még így is kiszúrtam Robot a tömegben. Kellan oldalba vágta és mikor oda fordult hozzá, Kellan a lépcső felé intett a fejével, vagyis felénk. Rob oda nézett és hírtelen nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Először kinyitotta a száját, majd becsukta – talán ezt nevezik úgy, hogy leesett az álla –, nyelt egyet és végre elmosolyodott.

Viszonoztam a gesztust, majd csak arra eszméltem, hogy Ash karon ragad és elindul lefelé, mert még mindig a lépcső tetején álltunk. Nagyon koncentráltam, hogy ne zúgjak le a lépcsőn, a magas sarkú cipőmben.