1. fejezet

Újra Vancouverben

Üdvözlök mindenkit! Felkerült az első fejezet! Remélem jár erre valaki és elolvassa!:) Szeretném megkérni, aki elolvassa, az írjon véleményt, mert abból fogom tudni, hogy egyáltalán tetszik-e nektek!
Előre is köszönöm!:)

Mikor végre kimondtam, amin már jó ideje rágódom, mintha egy 10kg-os súlytól szabadultam volna meg. Én megkönnyebbültem, viszont Ő…inkább hagyjuk! Azt hiszem nem láttam még ilyennek.
- Sajnálom! – nyögtem ki végszóként. – Én nem akartam így befejezni, de tényleg nem megy már tovább.
- Miért? – felnézett, de lehet, hogy jobb lett volna, ha nem teszi. Olyan fájdalmat még senki szemében nem láttam.

- Mert már nem szeretlek. - tudom, könyörtelen vagyok, de már egy órája nem jutunk semmire, egy órája próbálom megértetni vele, hogy VÉGE, mi már nem leszünk együtt többet. – Így meg nem tudok együtt maradni veled! Semmi értelme. Feleslegesen meg ne kínozzuk egymást! – folytattam a szónoklatot, de nem úgy tűnt, mint aki figyel rám.

- Mindent megteszek, csak ne legyen vége! – elkapta a kezem és térdre rogyott előttem. – Tudom, nem kellett volna megkérnem a kezed, de felfogtam, hogy még nem vagy kész rá. Ne hagyj el! – könyörgött, szó szerint a lábaim előtt.
- Michael! – azzal a lendülettel kirántottam a kezem az övéből és az ablakhoz siettem. Ne gondolja senki, hogy nekem könnyű volt. Öt éven át volt a barátom, nekem is fájt, de ha egyszer nem megy… - Kérlek ne nehezítsd meg még jobban. Hagyj elmenni! – visszafordultam felé, hogy lássam felfogta-e.

- Miatta van, igaz? – förmedt rám. A tekintetéből csak úgy sütött a düh.
- Most fejezd be! – kiabáltam rá. – A rohadt életbe, ezt már megbeszéltük egyszer. Ez csak rólunk szól és arról, hogy már nem akarok veled lenni! – próbáltam csillapítani magam, de valahogy nem ment.
- De ha ő nem lenne…

- Talán nem érted, amit mondok? – kérdeztem a szavába vágva. Nem akartam belemenni ebbe a témába, mert annak sosem lenne vége.
- Kristen, hogy tudnálak meggyőzni? – újra megenyhült, hátha így több esélye van.
- Sajnálom, már döntöttem és nem gondolom meg magam! – odamentem és közvetlenül előtte álltam meg. – Szombaton visszautazom Vancouverbe, utána bármikor átmehetsz hozzánk és elhozhatod a cuccaidat! – mondtam valamivel enyhébben. Csak bólintott. – Viszlát Michael! – megszorítottam a kezét és kisétáltam az ajtón.

*

- Remek, megint ugyan az az álom! – morgolódtam és kimásztam az ágyamból. Mióta szerdán szakítottam vele folyton ezt álmodom. Nem bírom kiverni a fejemből mekkora fájdalmat okoztam neki. Az az arc… soha nem akartam így látni. De már nem bírtam vele lenni, már nem szerettem és nem halogathattam tovább az elkerülhetetlent. De ez nem segít azon, hogy egy szemétláda vagyok.

Kiléptem a szobámból, de nem is akár hogyan, ugyanis egy kutya csont volt a szobám előtt, amire természetesen ráléptem.
- ÁUUUU, a kurva életbe, mi a faszt keres itt ez a rohadt csont! – kiabáltam, mialatt fél lábon ugráltam.
- Kristen Jaymes Stewart! – anyám vörös fejjel közelített felém a lépcsőn. - Figyelj jól drága kislányom. Ha még egyszer ilyen szavak hagyják el a szádat, isten a tanúm, nem érdekel, hány éves vagy, én képen töröllek! Világos? – meg kell hagyni anyám elég viccesen festett, kedvem lett volna nevetni, de mégsem tehettem.

- Oké! – vetettem oda és a fürdő felé indultam, hogy összeszedjem magam. Két és fél óra múlva a reptéren kell lennem. Még így is hallottam anyám méltatlankodását, amit az alatt vágott le, hogy a lépcsőn haladt lefelé:
- Úgy káromkodik, mint egy tengerész! Hihetetlen, még a végén ráfogják, hogy itthon hallotta. – dünnyögött magában. Szem forgatva láttam neki a teendőimnek.

*


- Anyu! – rohantam le a lépcsőn egy órával később. – Hol van a fekete hátizsákom?
- A gardróbban. – felelte és lehúzott a konyhapultról, hiába sosem szerette, ha ott ülök. – Mint egy neveletlen ötéves!
- Bepakolom a cuccaimat és indulhatunk! – az ajtóban visszafordultam – Ja és Mike valamikor beugrik a cuccaiért! – ki akartam slisszolni, de anya gyorsabb volt.
- Várj csak! Leülni! – intette a szék felé. Kelletlenül foglaltam helyet vele szemben. – Még nem is beszéltünk a szakításról! Jól vagy? – aggodalmaskodott.

- Teljesen! – próbáltam elintézni egy vállrándítással, de gondoltam, hogy ennyi nem elég.
- Kicsim, egy szakítás megviseli az embert! – próbálkozott valami mással.
- Azt is, aki szakítatott a másikkal? – csak a szemét forgatta anyu.
- Igen, azt is! – felelte. Oké ez nem jött be.

- Hát, akkor én rosszul működöm, mert engem kib… akarom mondani egyáltalán nem viselt meg! – részemről befejeztem, de anya elkapta a kezem, mikor fel akartam állni. Sóhajtva ereszkedtem vissza a székre. – Hidd el, hogy jól vagyok! Tudod, hogy neked elmondanám, ha nem így lenne. Már nem szerettem őt, nem akartam vele lenni, ez volt a legjobb, amit tehettem! - kibukott belőlem az igazság. – És igen, rosszul esik, hogy fáj neki, de le kellett zárnom. – anya megsimította az arcom bólintott.

- Büszke vagyok rá, hogy mertél változtatni! – remélem nem fog sírni – Szeretlek kicsim.
- Én is anya! – megöleltem, majd elindultam, hogy berakjam a cuccaimat a hátizsákba.
- Mehetünk! – kiabáltam az ajtóból. – Taylor, kész vagy már?

*

El sem hiszem, hogy díszmenet nélkül sikerült kijutnom a reptérre. Ilyenkor mindig egy csomó fotós szokott lesben állni, hogy tudósíthassanak Kristen „kibaszott érdekes” Stewart életéről.
A repülő utat végig aludtam, és csak arra lettem figyelmes, hogy bemondják a hamarosan bekövetkező landolást.

Hát persze, gondoltam. Felkaptam a Robtól kapott Ray Ban napszemüvegemet és kiléptem a paparazzik kereszttüzébe. A kocsi már várt rám, így hamar elindultunk a tömegből. Kicsit nehezen viselem ezt a hirtelen jött figyelmet, nehéz feldolgozni, hogy az ember egyik napról a másikra hirtelen mindenki számára érdekes lesz.

Az életem minden részletét tudni akarják és ezt nehéz feldolgozni, de nem csak nekem… Még jó, hogy Taylor – az öcsém -, kikapcsolódás gyanánt eljött velem. Pár napot marad, aztán visszamegy Los Angelesbe. Addig is tartja bennem a lelket az ilyen helyzeteknél.
- Édes otthon! – leroskadtam a szállodaszobámban az ágyra, amely a Sheraton hotelben volt. Még jó, hogy a paparazzik ide már nem követtek, bár ennek a hotelnek van egy csomó bejárata, biztos be tudtak volna hozni észrevétlenül. Egy gyors zuhanyt követően köntösöstül megint bezuhantam az ágyba.

Kopogásra ébredtem, az óra szerint nyolckor. Nem értettem hogy tudtam, így elaludni, hiszen az elmúlt napokban bőven volt lehetőségem kipihenni magam.
- Jövők már! – szóltam ki az egyre türelmetlenebb kopogtatónak.
- Hé, most ébredtél? – mosolygott szenvtelenül és végigmért. Lenéztem magamra és összébb húztam a köntöst, mialatt Ő már bent volt a szobámban.

- Jah! Egyébként neked is szia! – vágtam be az ajtót és felé fordultam.
- Jaj, szia! – mosolygott. Odajött és nyomott egy puszit az arcomra. – Öltözz, mert indulunk! – vigyorgott.
- Miről beszélsz? Mégis hova? Nem megyek sehova, aludni fogok, mert baszott fáradt vagyok és semmi kedvem… - hírtelen egy kéz nyomódott a számra, ezzel bírva hallgatásra.
- Ha egy pillanatra befognád, elmagyaráznám! – vigyorgott és elengedte a számat.
- Nem hiszem, hogy tudsz olyat mondani, amivel rávehetnél, hogy kimozduljak! – már emelte a kezét, hogy ismét elhallgatasson. – Oké, oké, mondjad! – felemeltem a kezeim jelzésként, hogy megadtam magam.

- Köszi! – mondta gúnyosan. – Szóval koncertre megyünk! – felelte magától értetődően.
- Nem! – vágtam rá azonnal, semmi kedvem nem volt emberek közé menni, nem vagyok én olyan bulizós fajta, de ezt Ő is tudja.
- Még azt sem tudod hova! – méltatlankodott.
- Tök mindegy, úgysem megyek sehova! – folytattam tovább a vitatkozást. Égnek emelte a szemét és úgy folytatta:

- Hogy lehet ennyire makacs? - tudtam, hogy csak költői kérdés, ezért csak egy fintorral válaszoltam. – Kérlek, szeretném, ha velem jönnél! – hírtelen átváltott könyörgőre és hozzá olyan fejet vágott, mint egy ártatlan kiskutya.
- Rob, nálam ez nem jön be! – gúnyolódtam.
- Rendben, akkor aludj tovább, én pedig majd el leszek egyedül! – vállat vont és elindult az ajtó felé. Sóhajtottam és utána szóltam:
- Csak adj pár percet, hogy összeszedjem magam! – diadalittas vigyorral a képén huppant le a kanapéra.

– Szóval, milyen koncertre sikerült rákényszerítened? – kiabáltam ki a szobából, mert közben elkezdtem öltözni.
- Az egyik legjobb barátom, Sam Bradley ma Vancouverben lép fel! Őt nézzük meg! – kiabált vissza. Tudom ki ő, Rob mesélt már róla.
- Tényleg? Ez remek! – rohantam ki a szobából.
- Nocsak, az előbb…- rám nézett, meglepetten pillantott végig rajtam, majd zavartan fordította el a fejét a másik irányba.

- Basszus, bocsi! – szabadkoztam elvörösödve (pedig nem szoktam elpirulni) és visszaslisszoltam a szobába. Elfelejtettem, hogy a pólót még nem sikerült felvennem.
- Engem nem zavar! – felelte. Valahogy éreztem, hogy ez lesz a válasz! „De nem, ti csak jó barátok vagytok! „– emlékeztettem magam. Az az ijesztő, hogy emlékeztetnem kell magam erre és, hogy nem tudom, miért érzek így. Mármint igazából azt sem tudom hogy érzek vagy, hogy érzek-e egyáltalán valahogy! Még magamat is összezavarom a kurva bonyolult kérdéseimmel, remek. Nem nekem való az elmélkedés.

- Kris, mehetünk? – kiléptem a hívására, ott toporgott a szobaajtó előtt.
- Aha! Tudod azon gondolkodtam, hogy az öcsém is jöhetne? Itt van, nem akarom egyedül hagyni!– mondtam neki.
- Taylor itt van? Hogyne jöhetne?!- Rob és az öcsém ugyan nem sokat találkoztak, de kedvelték egymást, ezért nem is számítottam más reakcióra. Összeszedtük Taylort és elindultunk a koncertre. A szálloda egyik hátsó kijáratán hagytuk el az épületet, ahol egy taxi várt ránk. Így senki sem vett minket észre, pedig lefogadom, hogy egy tucat paparazzi állt a főbejárat előtt és várta, hogy valamelyikünk felbukkanjon.

Taylor és Rob a taxiban, egész úton beszélgettek. Én egy kicsit kiszorultam a csevelyből, de nem bántam, végig gondolkoztam. A szórakozóhely felé közelítve görcsbe rándult a gyomrom, amit annak tudtam be, hogy mindig ideges vagyok ha új embert kell megismernem, mert nem vagyok egy igazán szociális típus. De ez most mégis kicsit másfajta izgalom volt, amit nem egészen tudtam megmagyarázni, ezért fogtam arra, hogy Samet még nem ismerem és csak izgatott vagyok.

Rob elindult a színfalak mögé, hogy onnan nézzük végig a koncertet, mondván, ha nem muszáj ne keltsünk feltűnést. Remek ötletnek tartottam. Gyorsan előre ment, hogy hozzon sört, mi addig Taylorral a háttérben várakoztunk. Bár Taylor felajánlotta, hogy majd ő hoz sört, de Rob nem engedte. Ennyit arról, hogy ne keltsünk feltűnést, biztos nem fog senkinek feltűnni, hogy Robert Pattinson álldogál a pultnál.

- Na, megtámadtak? – kérdeztem közömbösen, mikor visszatért.
- Nem! Páran megbámultak, de senki sem jött oda! – vállat rántott és kiosztotta az italokat. Egyszer csak kaján, igen gyerekes vigyor jelent meg az arcán, amit még nem láttam soha rajta. Igen jól állt neki. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat a fejemből és követtem a tekintetét.

Egy magas barna hajú fickó közelített felénk, hasonló arckifejezése volt, mint Robnak, de neki valahogy nem állt jól. Legalábbis nekem nem tetszett. Észbe kaptam és elcsodálkoztam, hogy már megint miken gondolkozom. Újra rájuk fókuszálltam. Rob és a barátja egy ölelésben forrtak össze.

- Rob! Olyan régen találkoztunk! – mondta Sam.
- Tudom! Remélem jó kis bulit hozol ma össze és nem bánom meg, hogy eljöttem! – megveregették egymás hátát és szétváltak. Sam kíváncsian fürkészett engem, amitől elég kellemetlenül éreztem maga, nem szeretem ha bámulnak. Tudod, hogy ez a munkámmal jár, akkor annyira nem is zavar, de ilyen esetekben igen.

- Oh, Sam had mutassam be Kristent! – Rob észbe kapott, hogy talán így lenne helyes.
- Szia! Kristen Stewart vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek. – oh, ilyen gáz bemutatkozást is csak én tudok előadni. Basszus, olyan ciki! Sam elmosolyodott, elfogadta a felé nyújtott kezemet és megrázta.

- Tudom! Sam Bradley vagyok! – mosolygott és elengedte a kezem! – Én is örülök, nem is tudod menyire! Végre megismerhetlek, már sokat hallottam rólad! – vigyorgott és Robra kacsintott. Nem láttam Rob mit reagált, mert hirtelen azt sem tudtam mit csináljak olyan zavarba jöttem. Zavartan elmosolyodtam és lehajtottam a fejem. Közben, pedig izgalom fogott el. Mi? Ezek szerint Rob szokott rólam beszélni? Sokat? És mi volt ez a kacsintás? Talán…nem, elég. Kiabáltam magamra a mai nap folyamán már sokadszorra.

Nem tudtam kiigazodni magamon! Furcsa érzések kerítettek a hatalmába, melyek mostanában egyre jobban kezdtek elhatalmasodni rajtam.

Képek:

Sheraton Hotel:

http://i33.tinypic.com/vdmydk.jpg

http://i33.tinypic.com/2yvjmok.jpg

Kristen lakosztálya:

A nappali:

http://i37.tinypic.com/2lu5d6x.jpg

A háló:

http://i38.tinypic.com/2uequl2.jpg

Richard's on Richards(Sam Bradley koncert helyszíne)

http://i34.tinypic.com/2ecdoi9.jpg