33/a. fejezet

Elveszve

Lányok, megérkezett a 33/a. fejezet. Nem tudom mi lesz róla a véleményetek, de a végén majd úgyis megosztjátok velem. Legalábbis remélem. :)
Lenne itt még egy dolog. Egy kedves olvasóm felhívta a figyelmemet, hogy előfordulnak hibák a fejezetben, betű lehagyás stb. Mivel nekem nem mindig van időm - csak felületesen tudom átnézni-, felvetett egy számomra elég jónak tűnő ötletet, mégpedig, hogy keressek egy bétát. Én rád gondoltam, Lilly(persze ez nem kényszer, csak ha szeretnéd és van időd!).
Itt el tudtok érni: e-mail
Jó olvasást kívánok! Puszi: Lady
És Drága Kristenem! Boldog születésnapot! Kaptál egy szép hosszú fejezetet!:)

Annak ellenére, hogy első este tudtam elaludni mindenféle nehézség nélkül, mégsem ébredtem kipihenten. A fejem hasogatott. Az estére visszagondolva hálás vagyok Ashnek. Valóban jót tett nekem ez a kis kiruccanás és végre a szakítás óta, jól éreztem magam.
Mikor lementem a konyhába, anyám pakolászott, már éppen köszönni akartam neki, mikor észrevettem, hogy telefonál. Háttal állt nekem és nem akartam megzavarni, ezért az ajtónak dőlve vártam, hogy befejezze, én meg magamba tölthessem végre a koffeinadagomat.

- Nem, nincsen. Bár tegnap elment valahova a barátaival és már egész jól nézett ki, de még mindig aggódom miatta…aha…nem tudom, mit lehetne tenni, még csak nem is akar róla beszélni!...azt sem tudom, nem mond el semmit. Rob sem?...Viszont ez, amit mondtál tetszik, majd intézkedem az ügyben! Remélem sikerrel járunk – egyre érdekfeszítőbbé vált számomra ez a beszélgetés, hiszen a téma én voltam és Rob. Vajon ki lehet az? Csak egy valakire tudtam gondolni, akivel anyám az utóbbi időben elég szoros kapcsolatot ápolt. A beszélgetés érdekes fordulatot vett, bennem meg kis híján megállt az ütő. – Richard hogy van?...otthon van már?...és mikor engedik ki?...értem…Nagyon aggódunk ám érte és kérlek, add át neki az üdvözletemet!...rendben és tudod, ha bármire szükségetek van, csak hívj és akár oda is utazom!...ez csak természetes!...jó…arról meg gondoskodom!...én is téged és vigyázzatok magatokra…persze, azonnal hívlak! Szia! – amint letette a telefont és megfordult kis híján eldobta a készüléket.

- De megijesztettél, nem tudtam, hogy már fent vagy! – kezdett rögtön terelni, ami gyanús volt.
- Mi van Richarddal? – kérdeztem minden köntörfalazás nélkül.
- Korházban van, meg kellett műteni… - mondta anya drámai hangon, ami nem sokat segített a higgadtságom megőrzésében.
- És mi van vele, anya? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Ki kellett venni az epekövét, ami rutin műtét, de nincs túl jól! – folytatta.
- Ez mit jelent? A francba is, mond már! – kértem hisztérikusan.
- Mivel már nem húsz éves megviselte a műtét és még lábadozik! Claire is elég rosszul van…meg is értem, ha a helyében lennék, én is kilennék! – mondta elmerengve.
- De nincs életveszélyben, ugye? – egyszerűen megőrjített, hogy ilyen lassan tudom meg az információkat.

- Nincs, csak gyenge – közölte, majd folytatta a pakolászást.
- És ezt mikor akartad velem közölni? – kérdeztem már egy fokkal higgadtabban, most, hogy tudtam nincs semmi veszély.
- Azt hittem nem érdekel Rob! – fordult felém kérdő tekintettel.
- Nem is! – vágtam rá azonnal. Jézus szegény Rob…milyen lehet ez neki! Bárcsak mellette lehetnék és átsegíthetném ezen…Elég Kristen! – De Claire és Richard attól még fontosak nekem, és az érdekel, ami velük van! – tettem hozzá.
- Ha már szóba hoztad, igazán felhívhatnád Claire-t, biztos jól esne neki, ha tudná, hogy rád is számíthat! Valamit azt is illene közölnöd vele, hogy nem töltöd náluk az ünnepeket – okított ki. De hát épp az előbb beszéltek rólunk, tehát tudja…

- Már biztos tudja – kezdtem, de anya szigorú pillantását követően, tudtam, hogy ez alól nem húzhatom ki magam. – Fel fogom hívni a napokban! – sóhajtottam és a kávéfőzőhöz léptem. Kellemetlen lesz így beszélni Claire-el, de a történtek után természetes, hogy felhívom. Meg amúgy is a saját fülemmel akarom hallani, hogy Richard jól van!
Még kérdezni akart az estéről, de megszólalt a telefonom, így mosolyogva kivonult. Helyes!
Unottan szóltam bele, de nagy meglepetés ért a válasz hallatán.

- Szia, Ed vagyok! – szó szerint megnémultam, így zavartan folytatta. – Nem haragudj, hogy zavarlak! Ashley adta meg a számod – kezdett mentegetőzni.
- Nem, nem zavarsz! Mondjad csak – nyögtem, mikor megtaláltam a hangom.
- Csak szeretném megkérdezni, hogy lenne-e kedved velem ebédelni holnap! – nagyon meglepett az ajánlat, de mivel jól éreztem magam tegnap és egy ebédből nem lehet gond, bele mentem.
- Szívesen! – feleltem.
- Akkor holnap érted megyek egyre… igen, Ash a címed is megadta! – nevetett.
- Rendben, várlak! – mosolyogtam én is és letettem. Nem semmi a csávó, de legalább addig is le van kötve a figyelmem.

A mai nap anya gondoskodott rólam, folyton valami baromsággal zaklatott, így egy perc magányom sem volt, hogy letargiába zuhanhassak.
Másnap már fél egykor készen voltam, anyának csak annyit mondtam, hogy egy barátommal ebédelek. Aztán gyorsan bepattantam a kocsiba, mikor megérkezett, hogy még csak ne is lássa, kivel megyek el. Egy kedves kis étterembe mentünk.
- Gyakran jársz ide? – kérdeztem, mikor láttam, hogy elég ismerősen forog itt. A személyzet is régi ismerősként üdvözölte.
- Igen, elég gyakran! Szeretem, ezt a helyet – mosolygott.

Meg kell hagyni, tényleg hangulatos volt. Szerencsére egy elég félreeső helyen is volt, így még aggódni sem kellett. Az ebéd alatt is remekül el tudtunk beszélgetni. Sokat mesélt magáról és érdeklődött rólam, az életemről. A Rob kérdést ügyesen hárítottam, nem akartam róla beszélni semmilyen szinten. Úgy tűnt észrevette és ezentúl kerülte a témát. Mikor haza vitt, meghívott szerdára magához, egy kisebb házavató buliba, mert nemrég költözött új helyre. Mivel Ash is megy, nem volt okom visszautasítani, bele egyeztem. Meg amúgy is, szabad ember vagyok, miért ne mehetnék?! Búcsúzásnál kicsit tovább ölelt magához szorosan, mint azt szerintem normális esetben kellett volna. Kezdett számomra kínossá válni a szituáció, így egy torokköszörülés kíséretében kibontakoztam a karjaiból. Kínos mosollyal intett nekem, aztán befelé indultam.

Mikor bementem a házba, anya nem volt otthon még. Az egyedüllét nem tett jót nekem. Megint érezni kezdtem a hiányát és újra csak körülötte forogtak a gondolataim. Őrület…mikor lesz ennek vége? Bebújtam az ágyamba, de csak nagy nehézségek árán sikerült elaludnom.

A következő nap eseménytelenül telt, ami az én helyzetemben maga volt a pokol!
Kedden „reggel” anya már nem volt otthon, mikor lekászálódtam az emeletről. Csak egy kis cetli várt, hogy nemsokára jön. Na de addig mit csináljak? Bekapcsoltam egy filmet, hogy csak bámuljak ki a fejemből. Mire vége lett már anya is haza ért és az első kérdése az volt, hogy hívtam-e már Clairet. Természetesen a válaszom nem volt, így felém nyújtotta a telefont. Kifogásként megszólaltam, hogy már biztos alszik, de miután szem forgatva közölte, hogy Londonban este 8 óra van, feladtam és tárcsáztam.

- Pattinson lakás! – szólt bele hála istennek Claire.
- Szia, Claire. Itt Kristen! – feleltem.
- Kristen drágám, de jó hallani a hangod. Hogy vagy? – érdeklődött örömteli hangon.
- Megvagyok. De engem inkább az érdekelne, Richard hogy van? – tértem a lényegre.
- Hát nem túl jól… - mondta és a hangja már koránt sem volt olyan élénk. – Holnap engedik ki a korházból! – erre kicsit megnyugodtam. Akkor csak nem lehet akkora baj.
- És te hogy vagy? – kérdeztem.
- Az igazat megvallva, én sem túl jól. Nagyon megviselt a műtétje lelkileg és minden időmet vele töltöttem, ha haza engedik is vele kell foglalkoznom. Az ünnepek meg a nyakunkon, nem tudom, hogy lesz mindenre időm! A lányok csak karácsony előtti napon tudnak haza jönni, teljesen egyedül vagyok! – panaszkodott. Tudtam mennyire fontos Clairenek ez az ünnep. Rob mesélte, milyen. Ilyenkor minden a feje tetején áll náluk, mert Claire készülődik. Annyira sajnáltam, hogy semmi segítsége nincs!

- Claire, ha bármiben tudok segíteni csak szólj! – bíztattam.
- Ugyan kincsem, ezt nem kérhetem tőled! – felelte kedvesen, de annál szomorúbb hangon, nekem meg majd meg szakadt a szívem, hogy nem lesz tökéletes az ünnepe. Ez annyira igazságtalan. Pont neki, aki mindig csak másokkal foglalkozik.
- Szívesen teszem! – vágtam rá.
- Tényleg megtennéd? Oh Kristen, olyan hálás vagyok…nem gondoltam, hogy hajlandó lennél! Én nem is tudom, hogy köszönjem meg! – áradozott, de egy pillanatra elvesztettem a fonalat.
- Ugyan, de mit is? – kérdeztem.

- Hát, hogy ide jössz! – felelte boldogan, nekem meg majdnem megállt a szívem. Erről szó sem volt, én nem így értettem… - El sem hiszed mennyire boldoggá teszel ezzel. Richard is nagyon boldog lesz…annyira örülök neki! – folytatta az áradozást, én meg ájulás közeli állapotba kerültem.
- Claire, én nem…nem egészen így értettem! – felpattantam a kanapéról és idegesen fel –alá járkáltam. Igazi patthelyzetbe sodortam magam. Bármit megtennék érte, hiszen tudom, hogy fordított helyzetben ő is így vélekedne. De másik részről nem mehetek oda…nem lehetek egy légtérben vele…
- Oh – hallottam a csalódott sóhajt, mire kétségbeestem.

- De persze, ha te ezt szeretnéd… - a francba, a francba!!!! Hülye Kristen, mi a francot csinálsz? – toporzékoltam, de már késő volt. - ha ez segítene neked, akkor…akkor oda megyek! – önkéntelenül ejtettem ki a szavakat és már nem tudtam visszaszívni. Nem tudom, mi ütött belém, de belesétáltam a saját csapdámba. Claire ujjongott a vonal másik végén, én nem megsemmisülve rogytam a kanapéra. Én nem vagyok normális!!! Ahogy hallgattam Claire boldogságát eszembe jutott, hogy egy részről jól cselekedtem. Neki ez fontos, nekem meg ideje félre tennem az önzőségem és egyszer másnak jót tenni. Nem fog megártani. Ezek után már csak mindenre helyeseltem. Így történhetett, hogy a vasárnapi napot céloztuk be Londonba érkezésem időpontjaként.

Miután letettem anya vigyorogva ölelt meg és mondta, hogy büszke rám. Nem habozott, már hívta is a repteret és lefoglalt nekem egy jegyet szombatra, hogy vasárnapra megékezzek. Majd közölte, hogy nem retúr jegyet vesz, mert ki tudja Clairenek meddig van rám szüksége. Emellett anya kicsattant a boldogságtól. Talán annak örül, hogy ilyen jó szívem van…
Én még mindig magamon kívül ültem a kanapén. Egy házban Robbal…nem baj, elég nagy az a ház, ha akarom össze se kell futnom vele és ha végkép nem bírom, bármikor elmehetek egy szállodába, vagy haza jöhetek! – nyugtattam magam. Meg lehet, hogy Rob csak karácsony előtti napokban érkezik haza. És különben is, felnőtt emberek vagyunk…

Másnap reggel már nem éreztem ilyen nyugodatnak magam. Tisztában voltam vele, hogy tegnap óriási hibát követtem el, mikor meggondolatlanul bele egyeztem, hogy Londonba megyek. De ki tudna nemet mondani egy ilyen csupa szív embernek, mint Claire? Én képtelen vagyok rá. Pár nap igazán nem a világ és legalább Rob a saját szemével is meggyőződhet róla, hogy teljesen rendben vagyok, ami természetesen nem igaz. De el tudom játszani! Csak azt nem tudom, rám milyen hatással lesz ha meglátom. Ha meglátom? Az még csak hagyján, de napokig leszek vele összezárva. Ez egy elmebeteg szituáció. Ki lenne még olyan hülye, hogy önként zárasa össze magát az exével, aki ráadásul nem is olyan régóta az exe és még most is halálosan szerelmes belé? Csakis én!

Estére kifejezetten pánikba estem. Ash nem tudta elképzelni, hogy mi bajom lehet. Aztán a taxiban felé fordultam:
- Ash, én egy idióta vagyok! – közöltem vele kétségbeesetten.
- Minden rendben? – nézett rám döbbenten.
- Nem, semmi sincs rendben! Olyan oltári baklövést követtem el, amire csak én vagyok képes! – nyöszörögtem az ülésbe süllyedve.
- Jézusom, mond már! – lökdösött ki a kocsiból, mert közben megérkeztünk. Santa Barbarában rakott ki minket a taxi, egy kicsi, ugyan akkor igen csinos házikó előtt. Teljesen letaglózott a látvány… - Kristen! – kiáltott rám Ashley.

- Mindjárt! – mondtam és meggyújtottam egy cigit. – Szóval, hogy is mondjam? Londonba megyek – hadartam egy szuszra.
- Minek? – kérdezte meglepetten.
- Hát ez az! – nyögtem. – Rob apját megműtötték és Claire nagyon kivan… Én meg megint nem gondolkodtam és felajánlottam a segítségem, amit úgy értelmezett, hogy oda megyek! Ezért odarepülök… - vártam, hogy Ash meglepődjön, de nem tette. Csendben emésztgette a hallottakat.
- Szép tőled – mondta végül.
- Ennyi? – igazán meglepett, valami másra számítottam. Mondjuk, hogy közölje tiszta hülye vagyok.

- Mégis mit kéne mondanom? Szerintem helyesen teszed, hiszen Claire nagyon szeret téged és ha nincs más aki segítsen neki… jó, hogy számíthat rád! – folytatta.
- Jah – szólaltam meg, de csak, hogy mondjak valamit. Na, de neki nem furcsa, hogy ott lesz Rob? Rob és én egy házban…
- Ugyan Kris, nagykislány vagy… meg tudjátok oldani, nem lesz ott semmi gáz! – felelte a ki nem mondott kérdésemre.
- Igazad van! – mondtam, majd befelé indultam. Ha Ash nem aggódik, akkor nekem sincs miért.

Chace nyitott ajtót, majd beterelt minket az igazán nem kicsinek nevezhető házba. Ed a nappaliban pakolászott és addig kiküldött minket egy-egy sörrel az erkélyre. Ez a nappaliból nyílt és egyenesen az óceánra nézett. Jobban mondva a „kert” maga volt a homokos tengerpart. Álomszép volt minden. Nem sokkal később Ed is csatlakozott hozzánk. A többi vendég még váratott magára, egyenlőre csak négyen voltunk.

- Még össze kell vágnom a salátához valót! – szólalt meg hirtelen Ed és a konyha felé vette ez irányt. Úgy láttam Ash és Chace nélkülem is jól elvannak, így gondoltam hasznossá teszem magam és segítek Ednek.
- Itt van a kés? – kérdeztem a fiók felé bökve.
- Igen, de hagyd csak! – mondta rögtön.
- Szívesen segítek – mosolyogtam és elővéve a kést, segítettem neki a paradicsom felkockázásában. – Szép hely – mutattam az ajtó felé, ami a tengerre nyílt. Ed hirtelen abba hagyta a vagdosást és felnézett, hogy lássa, mire is értem.
- Igen, az – mosolygott, majd folytatta a munkát. – Olyan helyre akartam költözni, ahol távol vagyok a város zsúfolt világától. Itt el tudok bújni – közben beledobta a felkockázott paradicsomokat a tálba. – Menj csak ki, egy perc és ott vagyok – intett az ajtó felé.

Engedelmesen elbattyogtam, ezúttal nem ültem le, hanem a korlátra támaszkodva bámultam a csillagokat. Csak egy dolog hiányzik…jobban mondva egy valaki!
- Hoztam neked még egy sört – állt mellém Ed és átnyújtotta az üveget, ezzel kizökkentve a már megint rossz irányba haladó gondolatim közül. Mosolyogva elvettem és egy pillanatra kezünk egymáshoz ért. Ebben a pillanatban elkapta a kezét és zavartan a csillagokra meredt. Nem értettem a reakcióját, de úgy döntöttem nem is veszem fel.

A vendégek elkezdtek szivárogni és egy óra múlva – Ed állítása szerint – már a max létszám megérkezett. Összesen lehettünk vagy tizenöten, aminek én nagyon örültem. Bár Ed említette, hogy csak a közeli barátait hívta meg.

Ed éppen új poharakat szedett le, mikor valaki kint megjegyezte, hogy kéne még sör. Bementem, éppen háttal állt nekem, ezért, hogy ne ijesszem meg a fülébe súgtam:
- Kéne még sör – de rosszul gondoltam. Ahogy megfordult, majdnem kiesett a pohár a kezéből, mire ijedten én is utána kaptam. Ennek az lett a vége, hogy Ed keze a poháron volt, az enyém meg az ő kezén. Rám nézett, majd kezeinkre és ismét rám. Zavart tekintettel kihúzta a poharat a kezemből.
- Pillanat és viszek – majd már ott sem volt. Megkövülve álltam a konyhában. Miért viselkedik így velem ma este? Nem tudom, de ki fogom deríteni! – döntöttem el.

Ash éppen benyomott valami diszkózenét, így kimenekültem a teraszra. Rágyújtottam és gondolataim ismét elkalandoztak. Már olyan régen nem láttam, de még mindig bele örülök a hiányába. Hallottam az üvegek csörömpölését és mikor hátrafordultam láttam, hogy Ed a jégbe helyezi bele őket.
- Tudok valamiben segíteni? – kérdeztem, miközben kezemmel végigsimítottam a hátán.

Éreztem, hogy izmai megfeszülnek ujjaim alatt, de nem vettem el a kezem. Kétségbeesetten pillantott rám, majd megrázta a fejét és bement. Olyan furcsán viselkedik. Lehet, hogy már megbánta hogy elhívott! Pedig úgy tűnt, mintha kedvelne…Ez az! Kedvel. Ezért viselkedik így, mert tetszem neki. Szinte felnevettem a gondolaton. Szerencsétlen…pedig velem nem sokra menne. Bár biztos nem komoly. De ha nem komoly, akkor…akkor miért ne? Tetszem neki, én kedvesnek tartom – ami nem elég, de ebben az esetben több is mint sok -. Én pedig végkép kiegyenlíthetném a számlát Robbal. Ha őt megtette, én miért ne tehetném meg.

Talán Ednek sem lenne ellenére egy kis kaland velem! Szinte meglepődtem saját magamon, de a bosszúvágy erősebb volt, minden józan gondolatomnál. Magamhoz vettem még egy sört, ma este már a sokadikat és egy, az erkélyen talált pokróccal lementem a partra. Leterítettem a homokban és ráültem. Ha valóban tetszem neki, nem kell sok idő és utánam jön.
Már eltelt vagy negyed óra, kezdtem magam hülyének érezni, aki félre értelmezte a jeleket. Azon gondolkoztam, hogy visszamegyek, mikor valaki mellém telepedett.

- Miért jöttél le? – kérdezte halkan. Pont ezért – akartam mondani…
- Kicsit levegőzni akartam és különben is olyan szép ez az este – mondtam mosolyogva és kiittam a söröm maradékát. Az üres üveget letettem magam mellé.
- Hozok másikat! – már nyúlt is az üvegért, de elkaptam a kezét, mikor elemelte.
- Nem kell – másik kezemmel kivettem az üveget a kezéből, de nem engedtem el. Egyre sűrűbben vette a levegőt, én meg tudtam, hogy sínen vagyok. – Inkább maradj velem! – közelebb húzódtam hozzá, mire látványosan megremegett. Egy szemét ribancnak éreztem magam, aki csak kihasználja, de innen már nem volt megállás. Ráadásul neki is csak egy kaland lennék.

- Miért? – kérdezte fojtott hangon. Majdnem felnevettem, de visszatartottam és úgy döntöttem válasz helyett megmutatom neki. Arcomat felé közelítettem és mikor nem éreztem ellenállást, ajkaimat a szájára nyomtam. Nem telt bele két másodperc és nyelve már bebocsátást kért a számba. Készségesen, a hajába túrva közelebb húztam magamhoz és hagytam, hogy nyelvével felkutassa az enyémet. Nagyot sóhajtva csúsztatta kezeit a derekamra és óvatos simogatásba kezdett velük.
Igyekeztem kiűzni a gondolataimból azt a tényt, hogy nem erre vágytam. Vagyis erre, csak nem vele. A bosszú hajtott, elégtételt akartam és ez biztos módja volt annak, hogy Robnak fájdalmat okozzak. Ajkai a nyakamra csúsztak, én meg ezzel egy időben egyik lábamat átvetettem a csípőjén és az ölébe ültem.

Nem nagyon fogtam fel mit is készülök tenni, az események csak sodortak magukkal. Már csak arra eszméltem, hogy alatta fekszem, ő pedig a pólómat tűri felfelé, hogy keze alácsúszhasson. Elkezdtem az övével babrálni, de kezeim remegése nem segítette a munkámat. Elszakította ajakit tőlem, hogy rám nézzen és láttam, hogy kérdezni akar. Ezt nem hagyhattam, még a végén meginogok. Elhallgatattam egy újabb csókkal és közben végre sikerrel jártam az öve kapcsán. Nyelvünk örült tempója közben, kezével a hasamat simogatta. Vártam a borzongást, de nem jött. Szemeimet összeszorítva kigomboltam a nadrágját, de a kezem az alsónadrág szegélyénél tétován megállt. Úgy tűnt nem vette észre a habozásom, mert kezei a mellemre csúsztak és a melltartón keresztül megérintett, majd megszakította a csókot és a szemembe nézett.

Kezeim ismét megindultak, mire Rob rám mosolygott. Rob? Szinte megdermedtem, ahogy Rob arcával találtam szemben magam. Megráztam a fejem és ismét Edet láttam. Hajolt felém, hogy újra megcsókoljon, de elfordítottam a fejem és könnyeimmel küszködve elkezdtem letolni magamról. Rá kellett jönnöm, hogy én erre képtelen vagyok. Nem bírok mással lenni. Ed egy percig sem próbált visszatartani, legördült rólam, én meg már patakokban folyó könnyeimmel együtt felültem.

- Sa…sajnálom – szipogtam, mire megéreztem nyugtató simogatását a hátamon. – Én képtelen vagyok megtenni vele. Hiába akarom visszaadni neki azt a fájdalmat, amit én érzek, nem bírom megtenni…szeretem őt!
- Nyugodj meg – mindennek ellenére a mellkasára vont és vigasztalni próbált. Újra egy szemétnek éreztem magam.
- Bocsáss meg nekem, amiért ezt tettem! – néztem rá esdeklően.
- Nem haragszom, nincs miért – nyugtatott, mire felnevettem kínomban.
- Még, hogy nincs miért! – ismételtem elképedve. – Szánalmas vagyok!
- Csak sértett. De nem mindig a bosszú a legjobb megoldás, higgy nekem, tapasztalatból mondom – mondta.
- Miért vagy ilyen megértő? – kérdeztem elképedve. Szégyenlősen maga elé nézett.


- Mikor elkértem a számod, Ash elmondta, hogy mi van veled és Robbal, azt amit tett. De ne haragudj rá, csak jót akart! – kelt a védelmébe. Eszem ágában sem volt haragudni rá, bár normális esetben a pokolba kívánnám, amiért ilyet tett. Most viszont hálás voltam, de csak azért mert így nem akkora a bűnöm. Ed tudta mire számíthat és mégis bele ment.
- Örülök, hogy elmondta – szipogtam. Egy ideig még csendben ültünk, majd felálltam. – Azt hiszem haza megyek – követett a mozdulatban és még egyszer utoljára megölelt.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget és engem bármikor hívhatsz! – mondta mosolyogva.
- Lehet, hogy élni fogok a lehetőséggel – nyomtam egy puszit az arcára és otthagytam majdnem bűnöm, két lábon járó bizonyítékát.
Ashel még beszéltem pár szót, majd haza indultam.

A következő napok a közelgő utazásom jegyében teltek. Anya viselkedése kicsit fura volt, szinte kicsattant a boldogosától és örömmel segített mindenben, ami az utazásommal volt kapcsolatban.

Egy csomag jókívánsággal tett ki a reptéren, amiket át kell adnom a Pattinson családnak. A repülő indulása előtt fél órával értem be a váróba, így nem is nagyon kellett gondolkodnom azon, hogyan üssem el az időt. Leültem és az ablakon kibámulva azon gondolkoztam mégis mekkora lehet az elmebajom súlyossága, hogy bevállaltam ezt.

A gép ötkor szállt le a Londoni Heathrow reptéren. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni az úton, a gyomrom egy csomóba állt össze. Elindultam, hogy taxit fogjak, de legnagyobb meglepetésemre egy ismerős arc nézegette a leszálló gépeket. Amint meglátott, arcán nyugalom lett úrrá.

- Huh, már azt hittem lekéstelek és Claire ki fog nyírni! Na gyere te – egy pillanat alatt magához ölelt majd elvette a csomagjaim. – Jó újra látni – mosolygott.
- Téged is – feleltem és követtem kifelé. Nem tudtam, hogy Claire kiküld értem valakit. Mikor beültünk az autóba kétségbeesetten Tomra néztem. – Kérlek mond, hogy nincs otthon!
- Sajnálom szívi, de el kell keserítselek – rázta a fejét. – De nem fog zaklatni! – tette hozzá és bár nem értettem, ezt pontosan hogyan érti, nem nyugtatott meg. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni, hiszen közeledett a perc.

Miközben kifelé haladtunk a belvárosból, Tom folyamatosan szidta hol az autósokat, hol a gyalogosokat.
- Hogy utaztál? – kérdezte, miközben egy ralist megszégyenítő módon kikerült, egy a zebrán áthaladó gyalogost.
- Jól. Sajnálom, hogy gondot okoztam, biztos van jobb dolgod is mint engem fuvarozni – mondtam szégyenkezve.
- Ugyan, ez semmiség. Szívesen teszem – vont vállat mosolyogva. Ettől valamivel jobban éreztem magam. Legalább Tom napjának a tönkretétele nem nyomja a szívem. De van itt annyi más… mikor bekanyarodtunk az ismerős utcába, a gyomrom összerándult. A szívem hevesebben kezdett verni, mintha most azonnal ki akarna ugrani a helyéről.

Tom leparkolt a ház előtt, kiszedte a bőröndöm, majd kitárta nekem az ajtót, de nem bírtam kiszállni. Türelmesen várta, hogy összeszedjem magam, ami vagy tíz percembe telt. Nagyot sóhajtva kiszálltam és követtem Tomot az ajtóhoz.
- Meghoztam a csomagot! – kiabálta az ajtóban Tom, majd becsukta maga mögött és kicsit beljebb tolt. Még talán nevettem is volna a „poénján”, ha nem vagyok ennyire magamon kívül.
- Jaj, Kristen! – rohant felém Claire egy pillanat múlva és a nyakamba ugrott. Mikor feleszméltem, visszaöleltem. – Köszönöm, hogy itt vagy!
- Nincs mit – motyogtam behunyt szemmel, a hátát dörzsölgetve. Jól esett, hogy ennyire örül nekem. Kinyitottam a szemem, hogy elszakadjak tőle, de ledermedtem.

Beljebb pillantva megláttam a nappali ajtónak támaszkodó, minket figyelő Robot. A szeme annyi érzelmet tükrözött, hogy ájulás közeli állapotba kerültem tőle. Az én érzelmeim még csak ez után kezdtek felszínre törni…

32/b. fejezet

Az igazság súlya

Lányok, jöttem az új fejezettel, szám szerint a 32., b-részével! Lehet, nem mindenki szereti, de muszáj két szemszögből írnom egy ideig! Így értitek meg rendesen. És ez nem is olyan két szemszög, hiszen az események most is csak a fejezet elején egyeznek, aztán pedig már Rob szenvedős időszakát öleljük fel. Remélem, azért élvezhető és talán jobban is érthető az egész, hogy mind a két személy érzelmeit és az ebből fakadó tetteiket nyomon tudjátok követni!
Jó olvasást kívánok hozzá!
Puszi: Lady

Nem próbált elhúzódni…még. A kétségbeesés uralkodott a következő tettem felett. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem és megcsókoltam. Talán túl hirtelen, mert elvesztette egyensúlyát, én tartottam meg. Kezeim formás fenekére csúsztak, így húzva magamhoz még közelebb. Nyelvem hevesen játszott az övével és nem bírtam kiverni a fejemből, hogy valószínűleg utoljára teszi ezt. Aztán hírtelen eltolt magától, megfosztva engem édes csókjától.

- Mit? Mégis mit sajnálsz? – kérdezte kétségbeesetten. Lesütöttem a szemem, de Kristen továbbra is várta a választ.
- Én hülye voltam, bocsáss meg, kérlek Kristen! – motyogtam szégyenkezve, még mindig lehajtott fejjel.
- De azt sem tudom mit! – sóhajtotta és az államnál fogva felemelte a fejem, hogy ránézzek. Pedig nem akartam, nem akartam a szemébe nézni, mikor végleg összetöröm a szívét.

- Én…tegnap, mikor elmentél, azt…azt hittem szakítottál velem! Én azt hittem nem akarsz többé látni, hogy elhagytál! Úgy gondoltam csak egy kifogás ez a „gondolkodjunk” ötlet és csak nem akarod megmondani, hogy már nem kellek! – Kristen csöndesen hallgatott, de az aggodalom tisztán tükröződött a szemében. – Aztán rendeltem egy Whisky-t és megittam az egészet, azt sem tudtam hol vagyok… - itt hangom elcsuklott.
- És? – kérdezte, mikor megunta a várakozást.
- És a kabátomat az étteremben hagytam… Emilie felhívott és visszahozta nekem. Maradt és iszogattunk még kicsit… - nem bírtam tovább folytatni. Kristen szíve heves dobogásba kezdett, amitől csak még jobban elvesztettem minden bátorságom. Még hazudhatsz – súgta egy belső hang. De nem bírtam.
- És? – kérdezte ismét, várva a folytatást.

- Lefeküdtünk… - tátogtam, szinte némán lehajtott fejjel. Kristen megmerevedett a karjaimban, ebből tudtam, hogy meghallotta a vallomásom. Nem mertem ránézni, összeszorított szemekkel álltam és vártam, hogy kitörjön és leüvöltse a fejem.
- Te…te megdugtad Emiliet? – kérdezte szinte teljesen nyugodtan. Ez a nyugalom mégis megrémisztett, mert tudtam, hogy ez nem az a nyugodtság. Ez inkább a vihar előtti csend. Erőt vettem magamon és felnéztem rá. A szemében csalódottság tükröződött, amibe az én szívem majd bele hasadt.

- Igen - suttogtam. – De csak, mert azt hittem végeztél velem! És be voltam rúgva…nagyon. Azt se tudtam, mit csinálok. Ő meg pont itt volt…és ez csak szex volt…semmit nem éreztem közben, az egész olyan gyors volt…
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! – kiabálta és ekkor megtörtént az, amitől féltem. Ellökött magától, testének közelsége máris kínzóan fájt.

- Kristen, kérlek bocsáss meg! Én nem tettem volna…rémes volt, én undorodom magamtól! – hadartam kétségbeesetten. Arcomat a kezembe temettem, a szégyen mardosott. Idegesen a hajamba túrtam, szerettem volna meg nem történté tenni a végzetes hibámat. Felnéztem Kristenre, de a szemében semmit nem láttam. Következő mondata viszont letaglózott.
- Akkor már ketten vagyunk! – közölte kíméletlenül és az undor valóban sugárzott hangjából. Ettől féltem…

- Annyira sajnálom! – próbálkoztam, igazán nem tudtam mit mondhatnék ezek után. Tisztában voltam a tettem súlyosságával, mégis reménykedtem benne, hogy Kristen megbocsájt.
- Ezt már sajnálhatod! – mondta, miközben egy könnycsepp gördült végig csodaszép arcán. Ajkait összeszorította, próbálta visszatartani feltörni készülő sírását. Annyira utáltam magam ebben a pillanatban, hogy azt el sem tudom mondani. Talán még annál is jobban, mint Ő engem. Egy utolsó szemétlába vagyok, aki annak okoz fájdalmat, akit a legjobban szeret. Nemhogy összetettem volna a két kezem, amiért ilyen mázlista vagyok, hogy egy ilyen lány engem szeret. Nem, nekem el kellett basznom mindent.

- Bocsáss meg nekem! – közelebb léptem hozzá, de Ő egy lépést hátrál ekkor. Világos…
- Nem…ezt te sem gondolod komolyan! Megcsaltál, megaláztál…soha többet nem akarlak látni, érted? Soha többet! – üvöltötte hisztérikusan. A szívem hasadt bele, ahogy néztem. Én tettem ezt vele, csakis én! Aztán hírtelen megtörölte az orrát és egy nagy sóhaj kíséretében hátat fordított nekem. Az ajtó felé indult és én kétségbeestem.
- Ne – kaptam utána, de kirántotta karját a kezemből és tovább ment. – Kérlek, ne menj el… - de nem figyelt. Mikor keze a kilincsre siklott, a pánik eluralkodott rajtam. Nem hagyhatom elmenni… Tudatomon kívül indultam meg felé és a kezét elkapva a falhoz taszítottam. Felszisszent, ahogy háta a falnak vágódott.

- Rob engedj el, ez fáj! – szipogta, miközben újabb könnycseppek folytak végig az arcán. Mit mondott? Fáj… ahogy felfogtam, mit is jelent ez, bilincsként csuklójára feszülő kezemet elvettem, de a testem még mindig szorosan a falhoz préselte. Hiába mozgott, nem tudott szabadulni. Szinte magamon kívül néztem, ahogy próbál kisiklani, de nem engedtem. Nem engedhetem, nem hagyhat el. Abba belepusztulok.
- Nem érted? Én nem tudok nélküled élni…a tegnapi tettem is csak ezt bizonyítja. Ha nem hagysz itt, meg sem történik ez az egész! – üvöltöttem magamon kívül, mire csak még jobban sírni kezdett.

- Ne merd azt állítani, hogy az én hibám! – suttogta teljesen meglepetten az előbbi szavaim hallatán. Tudtam, hogy egy utolsó mocsok vagyok, de az elvesztése miatt érzett félelmem kényszerített az előbbiekre. Hátha ezzel magam mellett tarthatom. Minden utolsó lehetőségbe bele kell kapaszkodnom.
- Én ezt nem…A fancba! – kiabáltam összeszorított foggal és fel sem fogtam, mit teszek, csak
öklömet a falba vágtam, közvetlenül Kristen feje mellett, a tehetetlenség utolsó jeleként. Összerezzent, amitől kicsit kitisztult a fejem. Kívülről láttam magam és nem egyéb voltam, mint egy dühöngő örült, aki halálra rémiszti a nőt akit szeret. – Szeretlek – suttogtam ismét lágy tekintettel. – Mond…csak mond, ki, hogy nem szeretsz és hagylak elmenni! – mondtam meggyötört arccal. Magamban könyörögtem, hogy ne mondja ezt. Tudtam, ha kimondja abba belepusztulok, véglegesen. Ha ki tudja mondani, valószínűleg igaz is…

- Gyűlöllek! – vágta a képembe kíméletlenül, majd taszított rajtam egyet és én hagytam magam. Szavai letaglóztak, szinte kővé dermedve bámultam magam elé. Aztán az ajtó csapódására eszméltem fel. Itt hagyott… most már végleg és visszavonhatatlanul. Ekkor fogtam fel igazán, hogy most már bármit tehetek ennek végérvényesen vége. Szerettem volna utána menni, a folyosón elkapni és térden állva könyörögni neki, hogy bocsásson meg. A lábaim viszont nem így gondolták, nem bírtam mozdulni. Egyik részem pedig tudta is, hogy ez nem lenne megoldás. Hagynom kell, most ez az egyetlen, ami segíthet.

Talán ha gondolkozik, akkor rájön, hogy Ő sem tud nélkülem élni. Na de miben is reménykedem? És akkor mi van ha rájön? Lehet, sőt biztos, hogy most is fáj neki, de megbántottam, nagyon. Ő pedig túl makacs, nehéz eset. De ez az egyik amit szeretek benne, hiszen én sem vagyok könnyű eset. Mégis Kristen elviselt, én pedig elcsesztem. Ő volt az életem, én pedig megfosztottam magam tőle. Meg is érdemlem. Hogy is gondolhatom, hogy megbocsájt? Soha nem fog. Bele kell törődnöm, hogy elvesztettem.

Feleszméltem, hogy még mindig ugyan ott állok, ki tudja mióta. A hűtőhöz léptem és kiemeltem rögtön négy üveg Heinekent belőle, hogy még csak véletlenül se kelljen felállnom az utánpótlásért. Leültem a kanapéra, kinyitottam egyet és rá is gyújtottam. És ez így ment egészen addig, míg végre üres nem lett a fejem.


- Mi van? – szóltam bele morcosan az öt perce kitartóan vinnyogó telefonomba.
- Hé, haver! Bocs, hogy élek! – jött a sértett válasz.
- Mit akarsz, Tom? – kérdeztem ugyan olyan morcosan, figyelmen kívül hagyva Tom melodrámáját.
- Jaj de morci vagy Pattz… csak nem félbeszakítottam valami? – érdeklődött kuncogva, mire fájdalmasan felnyögtem.
- Tom ha nem kezdesz bele, leteszem! – fenyegettem.

- Jól van na! Csak azért hívlak, mert Marcus nem tudott elérni! Megjegyzem nekem is nehezen ment. Na, de a lényeg, hogy egy hét múlva azaz…ööö…igen, 2.-án LA-ben koncertezik és reméli, hogy ott leszel! – sorolta az információkat.
- Még nem tudom! – közöltem színtelen hangon, miközben kimásztam a nappaliba egy cigiért.
- Nem tudod? – kérdezte meglepetten.
- Nem! – vágtam rá türelmetlenül.

- Jójó, azért még nem kell lenyelni. Mi van veled ember? Mi az istent csináltál? – sóhajtotta és nem is tudja mennyire beletrafált. – Jézus, te tényleg csináltál valamit! – folytatta, mikor nem válaszoltam. – Ismerlek, mint a rossz pénzt öcsém! Mond el…
- Lefeküdtem Emilivel! – vágtam közbe, mielőtt folytatja. Ezután vagy fél perc néma csönd következett.

- Hogy, mit… te idióta kretén! – üvöltötte a telefonba, majd higgadtan folytatta: – Jól van, semmi gáz, majd kitalálunk valamit…a lényeg, hogy Kristennek még ne szólj! – sorolta a teendőimet, mire idegesen felnevettem.
- Már késő! – mondtam miközben rágyújtottam egy újabb cigire.
- Barom állat! Mond, normális vagy? Különben is, hogy tehetted? Te nem ilyen vagy – nyögte teljesen ledöbbenve.

- Mit tudom én! Részeg voltam, Kristennel összevesztük és Emilie itt volt…
- Gondolom kidobott! – erre nem választoltam – Még szép, hogy megtette! Megérdemled…hogy lehettél ennyire fasz? Ilyen csajt nem találsz még egyet…
- Tom elég lesz, már amúgy is padlón vagyok, nincs szükségem még erre is! A másik meg, hogy nem is akarok találni…Nekem csak Ő kell! – nyögtem fel kínomban, mire Tom felsóhajtott.

- Ezt már baszhatod! – közölte, amit én is tudtam. – De komolyan Rob, ha én tettem volna, az még oké, azon senki nem lepődne meg! Na, de te… Tőled vártam volna a legkevésbé! – szinte láttam magam előtt, ahogy csóválja a fejét. De valóban igaza van, ez nem én vagyok.
- Vissza fogom szerezni! – mondtam eltökélten, mire felnevetett.
- Aha! – nem értettem miért nem hisz a Kristen iránti szerelmemben. De be fogom bizonyítani Kristennek, hogy érte mindenre képes vagyok. – Viszont a másik dolog, amiért hívtalak ezek szerint tárgytalan! – sóhajtott.
- Mi is az? – hiába erőlködtem, nem tudtam mi lehet az.

- Hát tudod a ház a Wight- szigeten, amit szilveszterre béreltettél ki velem! – mondta. Tényleg… úgy terveztem, hogy karácsony után Kristennel kettesben töltünk ott pár napot, majd a srácok is csatlakoznak hozzánk és együtt töltjük a szilvesztert. Még akkor kértem meg Tomot, hogy intézkedjen, mikor megbeszéltük Kristennel, hogy Londonban töltjük az ünnepeket. Mivel utálja az ajándékokat, ezt kapta volna karácsonyra. Hiszen ez nem olyan ajándék, nem tudja visszautasítani. És azért Tom intézte, mert Ő Angliában van és mert nekem esélyem nem lett volna Kristen mellett titokban csinálni.

- Gondolom, már nem tudod visszamondani – nyögtem.
- Hát nem! Majd elküldöd oda Lizzyt meg a pasiját és megvan a karácsonyi ajándékuk! – ez nem is volt olyan rosszötlet. Kristen nélkül amúgy sincs kedvem oda menni. – Apropó, anyádék mit szóltak? – kérdezte.
- Még nem tudják, de gondolom kilesznek! – rossz volt belegondolni, mi lesz ha megtudják, főleg anya. Miután Tom még kétszer elmondtam, milyen egy barom vagyok, végre letette. Én pedig szenvedhettem tovább egyedül.


*


Egy hete nem hallottam semmit Kristenről. Minden percben eszembe jut és a hiánya egyre elviselhetetlenebb. Mindenről Ő jut az eszembe. Nem bírok úgy nézni egy filmet, olvasni egy könyvet, hogy ne rá gondolnék. Úgy kell magamat visszafogni, hogy ne menjek el hozzá és könyörögjek a bocsánatáért. De még hagynom kell, még időt kell adnom neki.

Szépen lassan fogtam magam és útra keltem. Az elmúlt egy hétben semmit nem csináltam, csak szenvedtem. Ma sem tervezek mást, csak éppen egy pub-ban, ahol Marcus fellép. Alkohol lesz, nekem meg ennyi elég is.

Mikor oda értem, Marcus már a színpadon ült és éppen a közönséget köszöntötte. Fogtam magam leültem egy félreeső boxba és már kértem is az első Whiskyt. Nem terveztem sört inni, egy hete az csinálom, most valami másra vágytam. Mire Marcus befejezte, nekem már igazán jó kedvem volt, így négy pohár után, ez nem is csoda.

- Iszol velem haver? – pattantam fel, mikor odajött az asztalomhoz, de kicsit meginogtam.
- Huh, lehet neked már nem kéne! – mondta és megölelt.
- Ugyan, egy hete ezt csinálom, tudom mennyit lehet! – vontam vállat és intettem a pincérnek.
- Igen, Tom elmesélte! – motyogta Marcus lehajtott fejjel.
- Remek, pletykásabb, mint egy csaj! De mind egy, úgyis elmondtam volna, csak jobb szerettem volna én! – sóhajtottam és megveregettem a vállát. Közben kijött a pincér, én meg rendeltem egyet magamnak és még egyet Marcusnak.

- És, hogyan tovább? – érdeklődött a barátom.
- Fogalmam sincs, de nem adom fel. Most hagyok neki egy kis időt, aztán addig könyörgök, míg meg nem bocsájt! – mondtam, miközben lehúztam a poharamban lévő megmentő nedűt.

Marcus megelégelte, amit csinálok és, mikor kértem volna a következő kört kirángatott a helyről. Természetesen a garázsban egy tucat fotós várt, fogalmam sincs, honnan tudták meg, hol vagyok. Ellenkezni, akartam, de Marcus, azt mondta tudja, hova visz. És tényleg tudta. Betuszkolt egy kocsiba és mikor a vezetőre pillantottam, csak egy szúrós pillantást kaptam válaszul.

- Muszáj volt pont, anyucit hívni! – suttogtam Marcusnak.
- Hallottam Robert és ne próbálj vicceskedni! – szólt hátra Stephanie szigorúan. A „nem vicc volt” beszólást nagy nehezen sikerült visszanyelnem, pedig kikívánkozott. – Meddig akarod ezt csinálni? – kérdezte lemondóan.
- Még nem tudom! – vontam meg a vállam, mire Stephanie felsóhajtott.

- Ennek nem lesz jó vége. Most is lefotóztak ilyen állapotban, a karriered érdekében le kell állnod! – mondta kétségbeesetten. Pedig el sem tudja képzelni, mennyire leszarom most a karrierem. Mi lesz, ha a tizennégy éves rajongóim meglátják, hogy a kedvenc vámpír fiújuk iszik? Semmi. Majd találnak másik bálványt és nekem nyugodt életem lesz végre. Az egyetlen, ami érdekel, hogy hogyan fogom visszaszerezni Kristent.
- Csak vigyél a hotelbe, Stephanie! – utasítottam és üveges tekintettel kibámultam az ablakon.


*


A következő hét eseménytelenül telt. Marcus néha átjött és próbált belém némi lelket önteni, de sikertelenül. A napok teljesen összefolytam, se az elejét se a végét nem láttam. Ahogy gyötrelmeimnek sem. Volt, hogy elmentünk Marcusal inni valahova, de ez sem tudott feldobni. Semmi nem volt, ami egy kis színt vinne a szürke hétköznapokba. Ekkor jöttem rá, hogy Kristen nem csak nőként hiányzik az életemből, hanem barátként is. Mielőtt összejöttünk volna is jóban voltunk és hiányzott, hogy mikor kivagyok megnyugtasson. Tökéletes pár voltunk, szeretők és barátok egyaránt.

A telefonom csörgésére lettem figyelmes, és mikor megláttam ki keres felnyögtem kínomban.
- Szia, anya! – szóltam bele. Még nem is beszéltem vele azóta…
- Kisfiam! Tudod, néha azért jelentkezhetnél, hogy élsz-e. Az anyád vagyok és aggódom – kezdte nyomni a lelki szöveget.
- Sajnálom, anyu! – mondtam bűnbánó hangon.
- Jól van. Igazából azért hívtalak, mert apádat tegnap megműtötték! Ne aggódj, semmi baja csak az epekövét vették ki! De jól van, a jövő héten már ki is engedik – hadarta gyorsan, gondolom, hogy ne kezdjek aggódni!

- És miért nem szóltál a műtét előtt? – kérdeztem meglepetten és nem tudtam titkolni, hogy neheztelek rá.
- Jaj, kicsim, nem akartam, hogy aggódj! – mondta, mire felszisszentem. Úgy éreztem jogom lett volna tudni. – De úgyis nem sokára jössz haza! Mikor is jöttök? – érdeklődött. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a többes számot.
- Nem tudom, pár nap múlva! – feleltem és gondolkodtam mégis, hogyan közöljem vele, hogy egyedül megyek.
- Jaj de jó! Már alig várom. Szerettem volna megkérdezni, hogy Kristen milyen sütit szeret? Mert tudod, csinálom a szokásosakat, de…
- Anya! – sóhajtottam, de nem hagyta abba.
- szeretném tudni, hogy Ő mit szeret, hogy a kedvében járhassak! – mondta boldogan.

- Anya, Kristen nem jön velem! – nyögtem ki végül.
- Tessék? – jött a döbbent kérdés, úgy fél perc csend után.
- Kristen nem jön velem! – ismételtem meg.
- Hogy-hogy? Mégis Amerikában marad a szüleivel? Oh, de kár…de azért karácsony után idejön? – kérdezte kétségbeesetten.
- Kris – nagyot nyeltem – Kristen és én szakítottunk! – suttogtam a telefonba. Csak egy halk sikkantást hallottam, majd újra néma csend lett. Már kezdtem aggódni.
- Miért? Kisfiam, mi történ? Én ezt nem értem, hiszen annyira szerettétek egymást! Te csináltál valami hülyeséget? Jézusom, olyan nagyszerű lány volt, én annyira szerettem! – hallottam a szipogását a vonal végén, amire most végkép nem volt szükségem. Magamtól is tisztában voltam vele, mekkora a veszteségem.

- Hagyjuk ezt most, nem akarok róla beszélni! Majd…majd egyszer elmesélem! – sóhajtottam.
- Jó, de ígérd meg nekem, hogy megpróbálod helyre hozni! – utasított még mindig teljesen kiborulva.
- Megígérem! – nyugtattam meg, mivel én is ezt terveztem.
- Szeretlek kisfiam, és vigyázz magadra! – mondta, majd letette. Tudtam, hogy most nagyon csalódott, már annyira várt minket. Kristent meg különösképpen, valahogy nagyon a szívébe zárta, de ki ne tenné?! Tudtam, hogy vissza kell szereznem.

Éppen a terveket fontolgattam este. Az ágyamban ültem, kezemben egy cigi – igen, már a hálóban is rágyújtottam – és azt tervezgettem, miként is szerzem vissza Őt, mikor valaki megint keresett.
- Szia, Marcus! – köszöntem neki.
- Lent vagyok egy klubban és Rob, nem fogod elhinni kivel futottam össze! Kristennel! – ahogy kimondta a cigi kiesett a kezemből. Kristennel? Mit keresett ott?
- Kivel van? – kérdeztem gyorsan.

- Aslehyvel, meg annak valami barátjával, akinek a barátja Ed Westwick és Ő is itt van…vagyis már csak volt! – hadarta.
- És mit csinál? Hogy van? – és még vagy száz kérdést tettem volna fel, de visszafogtam magam. Csak szépen sorjában!
- Hát ez az…Mikor a pultnál köszöntem neki, nagyon jókedvű volt. Rá is kérdeztem, hogy hogy van, és azt felelte remekül és tényleg úgy is néz ki! Aztán…– mondta döbbenten Marcus. Nem mondom, én is megdöbbentem.
- Aztán? – sürgettem.

- Aztán neki állt táncolni Eddel, nem is akár hogy! – folytatta, amire ideges lettem. Ez a nem is akár hogy…
- Hol van ez a klub? Oda megyek… - és kitépem Ed haját- folyattam magamban.
- Már elmentek – mondta gyorsan.
- Mindenki? – kérdeztem.
- Nem, Ash és az a másik még itt van… - tehát csak Kristen és Ed nincsenek már ott. Ebből egy dologra következtettem…
- Együtt mentek el? – próbáltam visszafojtani a haragomat, de valahogy nem ment. Egyre jobban húztam fel magam. Ez meg nem válaszolt, ezért rászóltam: – Marcus!

- Igen! – vágta rá feszülten. Megsemmisülve rogytam le a kanapéra. Mér csak egy kérdésem volt.
- Mennyire együtt? – kérdeztem fojtott hangon, mire Marcus megint hezitált.
- Kézen fogva – suttogta a telefonba.

Kinyomtam a telefont, majd a kezemben kezdtem szorongatni. Lassan kezdtek összeállni a puzzle darabkái a fejemben. Kristen elment szórakozni és úgy tűnt, mint aki rendben van. Táncolni kezd egy sráccal – nem is akár kivel, egy haverommal -, majd kézen fogva távozik vele és kit tudja mit csinálnak most. Ha csak bele gondoltam a szívem szakadt meg. Tudja, hogyan vágjon vissza…

Villámcsapásként ért a felismerés…túl van rajtam! Most már biztos, hogy semmi esélyem nála. Nem fog soha megbocsátani, elvesztettem örökre. Már más férfi karjaiban fekszik és mindezt csakis magamnak köszönhetem. Ideges csalódottságomban a telefont a földhöz vágtam, öklömet pedig a falba. Fájt, de ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem. Amellett minden eltörpült volna… És a legrosszabb, hogy nem hibáztathatom semmiért. Tovább lépett és éli az életét. Nekem meg ebbe bele kell törődnöm! De vajon menni fog?

Már semmilyen tervet nem akartam kieszelni, tudtam, hogy felesleges. Csak fogtam magam és a hűtő felé vettem az irányt, hogy valamivel enyhítsem fájdalmam.


Távozás a koncertről:
http://i48.tinypic.com/5zmeo.jpg

32/a. fejezet

Az igazság súlya

Meghoztam csajok a soron következő fejezetet! Ebben a fejezetben visszakanyarodunk Kristen szemszögéhez. Meglátjuk, hogyan élte meg a dolgokat. Elnézést a késésért, de vizsgaidőszakom van! Igyekszem tartani a szokásos időpontokat, de előfordulhat némi csúszás, ezt kérlek nézzétek el nekem!
És még egy kis szöveg!:) Látom elég vegyes véleményeket és érzelmeket váltottam ki belőletek merész lépésemmel. Gondoltam, hogy sokan nem fognak egyet érteni velem és soknak tartják majd, de én nem bántam meg!
Furcsa, hogy mindenki ennyire haragszik Robra – amit valahol meg is értek -, de azt hittem érthetően írtam le mindent, azt gondoltam az ő szemszöge segít majd megérteni, miért is tette! Az érzelmeit, azt amit hitt. Nem kell Robot utálni, hiszen teljesen félre értette Kristent! Ő időt kért, szünetet, amit Rob szakítás ként élte meg. A lelki „problémák” és az alkohol hatására pedig elkövetett egy olyan borzalmas dolgot, amit normális körülmények között, nem tett volna! Még egyszer mondom: Rob azt hitte Kristen szakított vele!!! Tehát, ez a Rob féle verzió szerint nem számít megcsalásnak…Most kiderül Kristen, hogy gondolja ezt! Meg tudja-e érteni, hogy az egész egy félreértés miatt történt és, hogy ez valamilyen szinten mind a kettőjük hibája –persze nem kérdés, hogy Rob hibázott nagyobbat!- ! Esetleg örökre véget vet a kapcsolatuknak…
Nem is húzom tovább az időt, már így is túl sokat írtam, de a vélemények alapján úgy éreztem néhány dolog nem tiszta! Jó olvasást!
Puszi:Lady



Megdermedve álltam az ölelésében és nem értettem mi van. Mit sajnál? Szerettem volna ismét rákérdezni, de hírtelen felkapta a fejét és olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy szinte elvesztettem az egyensúlyom. Fenekembe markolva tartott, nehogy elterüljek a padlón. Ez a csók csak még jobban megijesztett. Olyan kétségbeesetten mozogtak ajkai és úgy szorított magához, mintha most tenné utoljára. Erőt vettem magamon és eltoltam, egyik felem tudni akarta mi az ami ennyire kiborította és miért kéne megbocsájtanom. Viszont a másik felem tiltakozott. Félt megtudni…valami azt súgta nagy baj van.

- Mit? Mégis mit sajnálsz? – kérdeztem kétségbeesetten, mire lesütötte a szemét. Vártam, hogy folytassa, de mintha megnémult volna.
- Én hülye voltam, bocsáss meg, kérlek Kristen! – motyogta lehajtott fejjel, néhány perc néma csönd után. A gyomrom is beleremegett, ahogy ezt kimondta.
- De azt sem tudom mit! – megelégeltem, megfogtam az állánál és kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Én…tegnap, mikor elmentél, azt…azt hittem szakítottál velem! Én azt hittem nem akarsz többé látni, hogy elhagytál! Úgy gondoltam csak egy kifogás ez a „gondolkodjunk” ötlet és csak nem akarod megmondani, hogy már nem kellek! – szinte elképedve hallgattam, a szavakat, amik dadogva hagyták el a száját. Mandynek igaza volt, tényleg azt hitte szakítottam vele. Pedig úgy gondoltam értelmesen kifejeztem magam. – Aztán rendeltem egy Whisky-t és megittam az egészet, azt sem tudtam hol vagyok… - hangja megremegett és nem folytatta.

- És? – kérdeztem rá, néhány másodperc csönd után. Megrázta a fejét és ismételten lehajtotta.
- És a kabátomat az étteremben hagytam… Emilie felhívott és visszahozta nekem. Maradt és iszogattunk még kicsit… - ismét abbahagyta a mesélést. Nekem meg az Emilie neve hallatán majd kiugrott a szívem, a gyomrom egy csomóba ugrásáról nem is beszélve. Iszogattak…valami azt súgja itt még nincs vége! Csak egyetlen dolog kúszott a fejembe, ami a folytatás illeti…de nem, az lehetetlen!
- És? – egyre feszültebb voltam, ami a hangomon is hallatszott. Óráknak tűnő percek teltek el, mire szája ismét elnyílt.

- Lefeküdtünk… - suttogta. Ahogy a szó értelmet nyert számomra, szinte kővé dermedtem. A külvilág megszűnt létezni, a fülem furcsán zúgott és homályosan láttam mindent. Nem, ez nem történhetett meg. Nem csalhatott meg, ráadásul Emilivel! Pedig szín tisztán értettem, amit az előbb mondott: lefeküdtek! Csak bámultam rá és azt reméltem ez csak egy álom. A legrosszabb rémálom, amit valaha álmodtam.
- Te…te megdugtad Emiliet? – engem is meglepett, hogy milyen nyugodt a hangom. Szinte csak suttogásnak hallottam. Felnézett, egyenesen bele a szembe. A torkomban egy gombóc kezdett növekedni, a szemem égett.

- Igen – lehelte. – De csak, mert azt hittem végeztél velem! És be voltam rúgva…nagyon. Azt se tudtam, mit csinálok. Ő meg pont itt volt…és ez csak szex volt…semmit nem éreztem közben, az egész olyan gyors volt…
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! – üvöltöttem rá és ellöktem magamtól. Mentegetőzésre főleg nem voltam kíváncsi.

- Kristen, kérlek bocsáss meg! Én nem tettem volna…rémes volt, én undorodom magamtól! – kétségbeesetten a kezébe temette az arcát, majd a hajába túrt és könyörgő tekintetét az enyémbe fúrta.
- Akkor már ketten vagyunk! – szűrtem a fogaim közt.
- Annyira sajnálom! – mondta még egyszer.
- Ezt már sajnálhatod! – éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon, hiába próbáltam minden erőmmel visszatartani.
- Bocsáss meg nekem! – közelebb lépet, de ezzel párhuzamosan én egy lépést hátráltam.

- Nem…ezt te sem gondolod komolyan! Megcsaltál, megaláztál…soha többet nem akarlak látni, érted? Soha többet! – hisztérikus ordításomtól megremegett. Megtöröltem az orrom és hátat fordítottam, hogy örökre magam mögött hagyjam ezt az egészet. Őt és azt amit tett.
- Ne – kapott utánam kétségbeesetten, mire kirántottam karom a kezéből. – Kérlek ne menj el… - nem figyeltem rá, már a kilincsen volt a kezem, mikor egy szorítást éreztem a csuklómon és a következő másodpercen a falhoz vágódtam. Felszisszentem. Fájt a szorítása és az, ahogy a falhoz taszított.

- Rob engedj el, ez fáj! – újabb könnycseppek buggyantak ki a szememből. Ahogy felfogta, mit mondtam elengedte a csuklómat, de még mindig a falhoz préselt. Hiába mozogtam, nem bírtam szabadulni.
- Nem érted? Én nem tudok nélküled élni…a tegnapi tettem is csak ezt bizonyítja. Ha nem hagysz itt, meg sem történik ez az egész! – kiabálta az arcomba, amitől csak még jobban sírtam.

- Ne merd azt állítani, hogy az én hibám! – suttogtam gyenge hangon.
- Én ezt nem…A fancba! – kiabálta összeszorított foggal és a falba vágott öklével, közvetlenül a fejem mellett. Összerezzentem. – Szeretlek – és tekintete ismét lány volt, de ez valahogy nem tudott most érdekelni, ha szeretne, nem tette volna ezt. – Mond…csak mond, ki, hogy nem szeretsz és hagylak elmenni! – fájdalmas arca sem tudott meghatni. Hibázott, amiért felelnie kell… Összeszorítottam a fogam és a képébe vágtam:
- Gyűlöllek! – ellöktem magamtól, nem próbált visszatartani, szavaimnak megvolt a hatása. A döbbenettől kővé dermedt. Kihasználva a lehetőséget, kirohantam a szobából és csak futottam végig a kihalt folyosón.

Beértem a lépcsőházba, két emeletet levánszorogtam, de nem bírtam tovább menni. A falnak dőltem, kapkodva szedtem a levegőt, miközben a mellkasomban a szorítás csak egyre nőtt. Lerogytam és halk zokogásba kezdtem. Már nem küzdöttem ellen, csak sírtam. Újra leperegtek előttem az események. Az mikor boldogan rohantam ide, hogy elmondjam neki mennyire szeretem. Vagy mikor a nyakába ugrottam és a bocsánatát kértem. Istenem, milyen hülye voltam! És az is éket vert bennem, ahogy kimondta. Nem bírtam elfelejteni…az arca, a szavai, szüntelenül előttem lebegtek. Az is mikor azt mondtam: gyűlöllek! A legrosszabb az az egészben, hogy hazudtam. Most is ugyan annyira szeretem, mint mikor ide jöttem. Annak ellenére, amit tett, nem tudom utálni és ez kétségbe ejtett. Üres voltam és sértett. Úgy éreztem, mint akit kisemmiztek. Azt sem tudtam kiverni a fejemből, hogy ez az én hibám is.

Tudtam, hogy hibát követtem el tegnap, de már késő. Olyat tett, amit nem tudok neki megbocsájtani. Ráadásul Emilievel csalt meg, ami csak súlyosbítja a tettét. Hiába hitte, hogy szakítottam vele, ez semmin sem változtat. Igyekeztem, de nem bírtam magam összeszedni, még mindig a hideg kövön ültem és itattam az egereket. Csak azt reméltem nem jön utánam. Ha megtenné, esküszöm képen törölném. Tudtam, hogy a múlton már úgy sem tudok változatni, tehát felesleges itt ülnöm és emésztenem magam, hogy én mennyire is vagyok hibás a dologban.

Ahogy felálltam, kicsit megszédültem, levegőt még most is nehezen kaptam, ezért a falnak támaszkodva botladoztam le a lépcsőn és távoztam a hátsó kijáraton.
A kocsiba ülve rágyújtottam, akárcsak tegnap, de ezen kívül semmi sem volt ugyan az. Tegnap még csak egy kevés külön töltendő időre számítottam, ezzel szemben ma már biztosan tudtam, hogy ennek örökre vége. Ezt nem tudom és nem is akarom neki megbocsájtani.

Három szál cigi után sikerült magamat annyira összeszedni, hogy haza tudtam vezetni. Gondolataim száz fele álltak, de mégis haza jutottam. Hálát adtam azért, hogy anya elutazott pár napra és nem látja milyen állapotban vagyok. Talán mire haza jön, össze tudom szedni magam valamennyire, vagy legalább hitelesen tudom majd alakítani a „jól vagyok” szerepemet. Azt meg extra szerencsének fogtam fel, hogy a testvérim sincsenek itthon.
Nem is tétlenkedtem, hanem egyből a szobámba rohantam és átadtam magam az édes szenvedésnek.

Befeküdtem az ágyamba és a felismerés, miszerint elveszítettem az életem legfontosabb részét, ismét belém nyilallt. Megcsalt. Megtette. Hogy volt képes rá? Ha engem szeret, hogy volt képes mással ágyba bújni? Csalódtam benne, a bizalom amit belé és a szerelmünkbe vetettem, már nincs sehol. Átkoztam a napot mikor megismertem, még jobban pedig mikor belé szerettem! Újra éreztem a gombócot a torkomban, majd a könnyeket a szememben. Egész egyszerűen álomba sírtam magam. Persze ez sem sikerült öt perc alatt, vagy két óráig bőgtem, mire annyira kimerültem, hogy elnyomott az álom.

Reggel, hangos csapkodásra ébredtem. Aztán az órára pillantva rájöttem, hogy már délután két óra van. Biztos az egyik bátyám jött haza. Álmosan lemásztam a lépcsőn és a zajok irányába indultam, ami a konyhába vezetett.
- Mit csinálsz? –kérdeztem elnyomva egy ásítást.
- Mégis minek lát… - Cameron megfordult és a kezében tartott lábos a földön végezte. Döbbent arca azt súgta nekem, nem festek éppen rózsásan. – Kris, mi a fene történt veled? – egy lépéssel mellettem termett és végigsimított az arcomon. Ellöktem a kezét és elsétáltam mellette, nem volt kedvem erről beszélni.

- Semmi! – nyögtem és a hűtőhöz léptem.
- Ez nem semmi! Te kivagy és sírtál…ahogy elnézem nem is keveset! Ki tette ezt veled? Csak mond meg és esküszöm én kicsinálom! – fortyogta dühösen és az öklét ropogtatta.
- Csak kicsit kiborultam tegnap és sírni támadt kedvem – vontam vállat és kivettem a hűtőből a vizet.

- Rob? – kérdezte felvont szemöldökkel. A név hallatán a gyomrom görcsbe rándult és az üveg megremegett a kezemben, le is kellett tennem a pultra, mert félő volt, hogy elejtem. – Tudhattam volna…szétverjem a fejét? – tudtam, hogy megtenné, ez a hangjából is tisztán kihallatszott. Bár sokat veszekedtünk és törtünk borsot egymás orra alá, mégis bármit meg tettünk volna a másikért.
- Nem, csak kicsit összevesztünk, majd rendbe jön! – próbáltam mosolyogni, de nem nagyon sikerült.
- Tudom, hogy hazudsz, de nem foglak faggatni! Ha mégis beszélni szeretnél, tudod, hol találsz! – mondta és eltűnt a konyhából.

Főztem egy kávét és kiültem a teraszra cigizni. Belülről emésztett a dolog, úgy ültem a széken, mint egy élőhalott. Aztán eszembe jutott a bátyám, aki egy emelettel feljebb arra vár, hogy elmondjam neki mi történt. Talán beszélnem kéne valakivel, attól könnyebb lenne.
- Gyere! – szólt ki, mikor kopogtam az ajtaján. Kíváncsian fürkészte az arcomat, mikor beléptem, nem szólt semmit, várta, hogy én kezdjem.

- Meg…megcsalt! – suttogtam magam elé, lehajtott fejjel és éreztem, hogy a világ forogni kezd körülöttem. Összerogytam a szoba közepén és ismét a könnyek győzedelmeskedtem fölöttem. Két erős kart éreztem a vállamon és a következő másodpercben már Cameron ölében volt a fejem. Egész testem remegett a sírástól, ő a hajamat simogatva próbált nyugtatni és türelmesen várt.
Mikor úgy éreztem tudok beszélni, remegő hangon, szipogva elő adtam neki a történetet.
- Tudod mit csinálunk most, hugi? – kérdezte miután megosztotta velem a véleményét.

- Mit? – szipogtam.
- Berúgunk, de úgy istenesen! – nem tudtam nem elmosolyodni rajta. Felpattant mellőlem és a kezét nyújtotta felém. Megadóan helyeztem bele az enyémet és felrántott a földről.
A nappaliban elővette a bárszekrényből apa Skót Whiskyjét és egy- egy doboz cigivel az erkélyre vonultunk. Ez az utolsó emlékem erről az estéről…

Álmomban egy csodaszép szigeten voltam, életem megkeserítőjével. Boldogok voltunk, legalább álmomban minden rendben volt köztünk. A nap lágyan cirógatta a bőrömet, ahogy bikiniben napoztam a parton. Híretlen mindenféle előjel nélkül, elkezdett zuhogni…ekkor felébredtem. Ülőhelyzetbe találtam magam a kanapén és meglepetten tapasztaltam, hogy víz csorog végig az arcomon. Ez hogy lehet…aztán hallottam egy üvöltést, mire a földre kaptam a tekintetem. Ott a szintén elázott Cameron ült.

- Szép mondhatom! – ajaj… a hang irányába kaptam a fejem és anya ideges tekintetével találtam szemben magam. Nem mellesleg két üres pohár is volt a kezében, azt hiszem annak a tartalma landolt rajtunk. Cameronnal összenéztünk, és egy kínos fintorral nyugtáztuk, hogy nagy bajban vagyunk.
- Anya! – szólalt meg rekedten Cameron.

- Igen! Látom meglep. Nos engem is megleptetek – közölte szemrehányóan.
- Azt mondtad szombaton jössz! - mondtam két szemdörzsölgetés között.
- Úgy volt, de mivel előbb végeztünk, gondoltam haza jövök, hogy veletek lehessek, erre milyen látvány fogad? A három gyerekemből kettő piásüvegekkel körülvéve öntudatlan állapotban fekszik a nappaliban! A harmadik meg ki tudja hol van. Komolyan, ti vagytok minden anya álma! – folytatta dühösen.

- Nyugi anya, nem kell belőle ekkora ügyet csinálni! Csak kicsit iszogattunk – próbálta menteni a helyzetet Cam.
- Aha, azt látom! Még jó, hogy nem apátok talált rátok, főleg mivel az Ő féltve őrzött italát is elfogyasztottátok! – vette kezébe bűnünk bizonyítékát, vagyis apa tegnap még fúlón lévő Skót Whiskyjét. Fáradt voltam most ehhez és még a fejem is rémesen hasogatott, nem akartam tovább hallgatni anya erkölcsi előadását.

- Én most felmegyek és letusolok! – keltem fel a kanapéról. A lépcsőről még hallottam a szokásos „ez a lány…” szöveget, de miután magamra zártam az ajtót már csak a néma csönd vett körül. Így egyedül ismét magukkal ragadtak az érzelmek. Tegnap este sikerült kivernem a fejemből mindent, de ez csak átmeneti volt. Ma már ugyan úgy, ha nem élesebben emlékeztem a fájdalmam okára. Az űr a mellkasomban gondoskodott róla, hogy egy pillanatra se felejthessem el a dolgokat.


*


És ez így ment az elkövetkezendő egy és második hétben is. Több, mint két hete hogy nem beszéltem vele. Nem keresett, de nem is baj, ez így helyes. Azt hiszem felfogta, hogy nem vagyok rá kíváncsi. Hogy mi történt ez alatt a két hét alatt? Semmi. A napjaim ugyan úgy teltek. Ha nem volt muszáj még a szobámból sem jöttem ki, nemhogy a házból.
Anya folyamatosan zaklatott, mindig próbált valamit bedobni, amivel kihúzhat a csigaházamból. Általában a válaszom nem volt, akármivel is próbálkozott. Aztán feladta és elfogadta, hogy majd ha túltettem magam a dolgon – amit még mindig lehetetlennek hittem -, akkor jelezni fogom.

Az életem üres volt, semmi értelme nem volt nélküle. Nem egyszer jutott eszembe, hogy elfelejtek neki mindent. Hiányzott, mint a levegő, az űr csak úgy tátongott bennem. Vele akartam lenni, úgy mint azelőtt. Ő volt az én szánalmas életem értelme. Valahol mélyen legbelül azt reméltem, hogy egyszer talán rendbe hozhatjuk. Kétségbe voltam esve, úgy éreztem ez a szerelem, amit iránta érzek soha nem fog elmúlni. Pedig most szerettem volna, azt kívántam bár ne éreznék így iránta.

Kilátástalan helyzetemen való töprengésemből a mobilom hangja zökkentett ki. Alig volt bekapcsolva, pont amiatt, hogy senki nem zaklasson, ugyanis senkire nem voltam kíváncsi. Felemeltem a kitartóan zenélő készüléket, amin Ash neve villogott. Pont egy hete beszéltem vele. Nem szándékoztam neki elmondani, de magától rájött, hogy valami nem stimmel és addig zaklatott míg el nem meséltem neki a történtetek.
- Mond! – szóltam bele nulla lelkesedéssel.

- Végre! Minden nap hívni próbállak, de csak a hangpostáddal tudok beszélni! – pontosan tudtam, ezért van kikapcsolva – Na, de nem ez a lényeg. Megtaláltam a megoldást a problémádra és nem érdekel semmilyen kifogás, ha kell elmegyek érted és a szobádból vonszollak ki! Szóval holnap este bulizni megyünk. Hidd el erre van szükséged, hogy valami kicsit kizökkentsen végre a négy fal közül. És megígérem, ha nem érzed jól maga haza jövünk, csak próbáljuk meg! – levegőt sem vett a mondatok között, így esélyem sem volt közbe szólni. Mikor elhallgatott, csak ennyit feleltem:
- Rendben! – ezután vagy fél perc néma csönd következett.

- Tényleg? Remek, akkor holnap este kilencre érted megyek! Meglátod, nem bánod meg! Imádlak! – és már le is tette. Sejtésem szerint, hogy ne tudjak visszakozni. Pedig nem tette volna. Lehet, hogy jót tesz majd nekem és Ash mellett tuti nem fog eszembe jutni a nyomorom, nem fogja hagyni. És eljött az ideje, hogy felvegyem a „jól vagyok” maszkot is, hiszen mindenkinek jobb, ha nem kell miattam aggódniuk.

Másnap délelőtt mosolyogva léptem be a konyhába, amin anya annyira meglepődött, hogy kiesett a fakanál a kezéből. Eddig jól megy…végtére is színésznő lennék vagy mi!
- Ma este elmegyek Ashel kicsit szórakozni, rémlem nem baj! – mondtam, miközben helyet foglaltam az egyik széken.
- Nem…persze, hogy nem! – anya nem volt olyan jó színésznő, egyáltalán nem bírta titkolni, mennyire meglepi a hírtelen hangulatváltozásom.
- Rendben, akkor megyek is készülődni! – feleltem és már ott sem voltam. Igaz még több, mint fél napom volt elkészülni, de jó kifogás volt, hogy miért nem vagyok lent.

Észre sem vettem úgy eltelt a nap…mire az órára néztem már nyolc óra volt és én mit csináltam megint? Hát semmit.
Elkezdtem készülődni és mire végeztem, már hívott is Ash, hogy a kapu előtt vár.
Elköszöntem anyától és beszálltam barátnőm mellé a taxiba.
- Jól nézel ki! – ölelt meg. Kicsit kételkedtem szavai őszinteségében, de inkább visszadicsértem. – Ugye nem baj, ha jön még két ember? – kérdezte kisvártatva.
- Kik? – igyekeztem némi érdeklődést csempészni a hangomba, de kétlem, hogy sikerült.

- Nos, Chace és a barátja Ed! – közölte egyszerűen.
- Ez az a Chace? – kérdeztem már kissé több érdeklődéssel.
- Igen. De csak barátok vagyunk – tette hozzá gyorsan. Azt nem kötötte az orromra, hogy az az Ed kicsoda, de nemsokára úgyis kiderül.
Így is történt. Mikor beléptünk a bárba, a két fiú már az asztalnál ült. Chacere emlékeztem, az egyik díjátadón találkoztam vele, de csak futólag. A másik is ismerős volt, de hírtelen nem tudtam hova tenni.

- Helló, srácok! – köszönt nekik Ash. – Chace! Te már ismered Kristent! – bökött felém, mire Chace mosolyogva adott két puszit. – Neked meg bemutatom! – fordult a másik srác felé, aki megrázta a fejét és elém lépett.
- Mi már találkoztunk! – mondta mosolyogva. Akkor nem véletlenül volt ismerős, de még mindig nem tudom hol találkoztunk. Látva bizonytalanságom, fél perc múlva kisegített… - Nyáron a Teen Choice Awardson!

- Oh tényleg! – most mér bevillant. A kulisszák mögött mutatott be neki…
- Te vagy Rob barátnője! – mosolygott kedvesen.
- Már nem! – vágtam rá azonnal, mire szégyenlősen elfintorodott. Érezte – talán a hangomból -, hogy rossz pontra tapintott. Egy pillanatra beállt a kínos csend, de Ash hamar véget vetett neki.
- Remek, mindenki ismer mindenkit, akkor le is ülhetünk! – csapta össze a tenyerét és az asztal felé terelt minket.

A beszélgetés kezdetén abszolút kívülállónak éreztem magam, aztán Ed hozzám fordult, hogy beszélgessünk kicsit. Kedves volt és a Rob témát egyszer sem hozta szóba – pedig tudom, hogy régi ismerősök, mondhatni haverok-, így még élveztem is a társaságát. A kivételes angol humora neki sem hiányzott, így általában csak tettetem, hogy nevetek a viccein.
Ash már egy ideje hisztizett, mert a pincér nem akart oda jönni és felvenni az újabb rendelést, ezért elmentem a pulthoz, hogy magam adjam le a kéréseket.

- Szia, Kristen! - hallottam a hangot a hátam mögül, miközben a szememmel a pultos srácot kerestem. Megpördültem és meglepetten néztem végig a mögöttem mosolyogva álldogáló férfin.
- Marcus, szia! – mosolyogtam és már öleltem is meg. Kezdeti meglepettségemet, gyorsan átfordítottam magamban. Jól tudtam, hogy Rob barátjával állok szemben, nem kéne azt látnia, hogy kivagyok. Még a végén Rob értesülne róla… - Mi járatban? – kérdeztem.
- Egy haverommal vagyok. És te? – érdeklődött.
- Én Ashel és két barátjával jöttem! – feleltem.

- És hogy vagy? – nem lepett meg a kérdés és az sem, hogy nem nyíltan kérdezett rá arra, ami érdekli.
- Remekül! – mosolyogtam és éreztem, hogy úgy is nézek ki. Erről Marcus meglepett arca is meggyőzött. Tökéletesen alakítottam a szerepem. – Főleg ma este! Remek a társaság – sandítottam az asztal felé, ahol Ed éppen azt figyelte mit csinálok ennyi ideig.
- Látom! – sóhajtotta Marcus. Végre szóltak a pulttól, hogy rendelhetek, így gyorsan elsoroltam, mit hozzanak az asztalunkhoz.
- Örülök, hogy láttalak! További jó szórakozást és előre is kellemes ünnepeket! – megöleltem, majd visszasiettem az asztalhoz.

Alighogy kihozták az italt, Ashnek táncolni támadt kedve és mivel Chacet is magával húzta, Ed is megkérdezte, hogy van-e kedvem. Nem volt sok, de nem ellenkeztem. Először még négyesben táncikáltunk, de nemsokára Ash rácsimpaszkodott Chace nyakára, így Ed rám maradt. Mikor kiszúrtam Marcust a pultnál és azt, hogy figyeli mit csinálok ördögi terv fogalmazódott meg bennem.

Tudtam, hogy Robnak be fog számolni arról, hogy találkoztunk és arról is, hogy mit csináltam. Fogtam magam, a kezeimet Ed nyakára raktam és közelebb húzódtam hozzá. Kezei a derekamra simultak és együtt kezdtünk mozogni a zene ritmusára, nagyon közel egymáshoz. Apait-anyait bele adtam ebbe a táncba – cseppet sem voltam visszafogottnak mondható -, az egyetlen dolog, ami érdekelt az az volt, hogy Robnak minél rosszabb legyen, amit hallani fog a barátjától.

Hamarosan visszaültünk az asztalhoz, ahol még beszélgettünk egy kicsit. Viszont én kezdtem fáradni. Ash még maradni akart, ezért Ed felajánlotta, hogy mivel Ő is menne, kikísér a taxihoz. Elindultunk kifelé és a nagy tömeg pont kapóra jött, hogy feltegyem azt a híres pontot az én i betűmre. Megfogtam Ed kezét, hogy a tömegben ne veszítsük el egymást. Ez a teljesen ártatlan húzás volt Ed számára, de a külső szemlélőként engem figyelő Marcusnak egész máshogy jött le, legalábbis remélem. Elhaladva mellette, mosolyogva oda is intettem neki. Ő csak megdöbbent képpel figyelt és egy kis fáziskéséssel visszaintett.

Mikor az ajtóhoz értünk elengedtem Ed kezét és úgy sétáltunk a taxihoz.
- Örültem Ed, aludj jól! – mondtam kedvesen, majd megöleltem és beszálltam a taxiba.
- Remélem még látjuk egymást! – hajolt be a lehúzott taxi ablakán.
- Biztos lehetsz benne! – feleltem, majd szóltam a taxisnak, hogy indulhat.

Ez az este jobban sikerült, mint vártam. És tényleg jól éreztem magam. Ed szuperaranyos, nagyon örülök, hogy megismerhettem. Az pedig külön boldogsággal töltött el, hogy tudtam a ma esti kis akcióimról Rob értesülni fog.
Otthon bágyadtan dőltem az ágyba és első este mindenféle forgolódás nélkül tudtam elaludni.

Happy Birthday RPattz!:)

Kicsit megkésve, de BOLDOG SZÜLINAPOT KÍVÁNOK a mi szexi Brit színészünknek! Bár ha azt nézem LA-ben most mennyi az idő…lehet még tart a buli – KStew-val otthon…:P-!
Remélem jól telt a 24. születésnapja! Tegnap is gondoltam rá, mivel a családban is születésnapot ünnepeltünk, szóval az Ő egészségére is ittam!:)
Még egyszer és igazán: Happy Birthday RPattz!

31/b. fejezet

Döntés

Drága lányok, meghoztam a 31/b.fejezetet. Ebben a részben megértetek mindent! Egész más szemszögből fogjátok látni a dolgokat, de szó szerint!:D Most annyira szívesen magyaráznék még, de nem akarom lelőni a poént, szóval a kérdésekkel majd a chatben megkerestek!:) Mert biztos vagyok benne, hogy lesz kérdésetek!
Még annyit, hogy ne utáljatok annyira! Félek, most fogtok kicsit!
Akkor már csak annyi, hogy jó olvasást!
Puszi: Lady

- Fotózáson, majd Emilivel vacsorázni – mondtam neki és igyekeztem úgy tenni, mintha nem vennék tudomást arról, mennyire mérges rám. Nem akartam ismét veszekedni vele. Állapotom megerősítéseként a zsebemből a cuccokat az asztalra dobáltam és elnyúltam a kanapén, titkolva mennyire feszült is vagyok.
- Rob egy órát vártam rád! Azt mondtad hatra itthon vagy – szólalt meg, szinte teljes nyugalommal. Meglepett, nem erre számítottam. Talán meg tudjuk beszélni…
- Sajnálom, kicsit elhúzódott! – hátra fordultam bűnbánó arccal, hogy tudja tényleg így érzem.
- Mi? – kérdezte felvont szemöldökkel
- Hogy-hogy mi? – nem voltam benne biztos, ezt most mire érti.

- A fotózás vagy a kis vacsorád Emilivel? – kérdezte feldúltan. Ekkor már tudtam, hogy egy percig sem volt nyugodt, ez csak egy maszk volt.
- A fotózás és ez által a vacsora is! – feleltem még mindig nyugodtan.
- Amit annyira élveztél Emilie társaságában, hogy a telefonodat sem tudtad felvenni! – nem tudta titkolni, mennyire bántja a helyzet. Pedig nem direkt nem vettem fel a telefonom, nem is hallottam. Mondjuk igaz, hogy felhívhattam volna, de Emilievel beszélgettünk és észre sem vettem, hogy mér késésben vagyok.
- Kristen, kérlek ne kezd! – próbálkoztam egy utolsó mentő ötlettel. Annyira utáltam, mikor ezt csinálja. Mikor teljesen alaptalanul féltékeny. Fájt, hogy nem bízik bennem.
- Hogy ne kezdjem? Én aggódtam érted, közben meg csak basztad felvenni a telefonod, mert ki tudja mivel voltál elfoglalva! – kiabálta idegesen.

- Nem hallottam! És különben is, egy barátommal vacsoráztam, nem tudom ezen miért kell felháborodni! – álca nyugalmam még mindig meg volt. Ismertem már annyira hogy tudjam, ha hagyom tombolni előbb- utóbb megnyugszik, és higgadtan meg tudjuk beszélni. Legalábbis régebben így volt.
- Nem azon háborodtam fel! Egy szót sem szóltam, mikor mondatd, hogy Emilievel fogsz vacsorázni, elfogadtam, hogy barátok vagytok! Az egyetlen ami kiborít, az az érdektelenséged, ami most is sugárzik belőled és a válaszaidból! – szinte tajtékzott a dühtől. És én is eddig bírtam!
- Mert nem akarok veled vitatkozni! – feleltem már én is kissé hangosabban és felé sétáltam, mélyen a szemébe nézve, hogy ki tudja olvasni tekintetemből mennyire bánt a dolog. Sikerrel jártam, szinte lebénult.

- Akkor ne adj rá okot! – közölte, mikor megtalálta a hangját. Még, hogy okot…keserűen felnevettem.
- Neked nem kell hozzá különösebb ok! – ezt nem akartam hangosan kimondani, de ekkor már nem bírtam kontrolálni magam.
- Azt akarod mondani, hogy feleslegesen provokálok veszekedést? – kérdezte szemrehányóan.
- Tessék, ezen is fennakadsz! – csalódottságomban a combomra csaptam. Kikészít ezzel a viselkedésével, utálom, mikor kiforgatja a szavaimat.
- Tudod mit? Igazad van… mostanában túl sokat vitatkozunk! – fujtatott megadóan. Na végre valami, amiben egyet értünk.
- Remek, most ez is az én hibám! – vontam le a következtetést.
- Én ezt egy szóval sem mondtam, csak…

- Van egyáltalán valami, amiről nem én tehetek? Tudok mostanában jót tenni? – ezt inkább költői kérdésnek szántam és jócskán belehergeltem magam a dologba.
- Befejezted? – hírtelen rám kiabált, amitől lefagytam, de egy bólintást még kisajtoltam magamból. – Ez így nem jó! – ez a kijelentése kicsit kizökkentett, ugyanis fogalmam sem volt, mire érti.
- Ezt hogy érted? – adtam hangot értetlenségemnek.

- Talán… - tétovázott, amitől rossz előérzetem támadt. – Talán az lenne a legjobb, ha kicsit gondolkodnánk mind a ketten! – a szavai lesújtottak. Ezt most úgy érti, hogy… nem, az lehetetlen! Ezért még nem kell…
- Te… Te most szakítani akarsz velem? – kérdeztem teljesen ledöbbenve. Csak reméltem, hogy a válasz nem lesz!
- Nem. Én csak egy kis időt akarok adni magunknak külön, hogy gondolkozhassunk! – beleremegtem, ahogy kimondta. Ez ugyan az…
- Ezt én nem bírnám ki! –dadogtam kétségbeesetten és közelebb léptem hozzá. Abban a pillanatban elfelejtettem mindent és csak egy dolog villogott a fejemben: NEM! – Kristen, ezt nem teheted!
- De! Ez lesz a legjobb… - suttogta lehajtott fejjel. Így nem lehet vége…nem kizárt. Kezeim az álla alá csúsztattam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Kérlek… - kértem teljesen elveszetten. Abban a pillanatban, hogy felfogtam elveszíthetem, már semmi sem érdekelt. De ő csak a fejét rázta. . – Szükségem van rád! – és bizonyítékként magamhoz szorítottam és megcsókoltam. Nem ellenkezett, ami nekem pont elég volt. Ahogy ajkait megéreztem szétnyílni, nem haboztam tovább és nyelveimet átcsúsztattam az övéhez, hogy végre egymásra találhassanak. Éreztem a jól ismert bizsergést, amit érintései, csókjai váltanak ki belőlem. Ahogy egyre jobban elengedtem magam, megéreztem, hogy eltol.

- Sajnálom! – suttogta és homlokát az enyémnek támasztotta. Egyszerűen nem bírtam elengedni, szó szerint képtelen voltam, ujjaim görcsösen tapadtak a derekára. Egy lágy puszit nyomott a homlokomra, mire a kezeim lehullottak róla. Elindult…
- Kristen! – szóltam utána könyörgő hangon, mire hátra fordult. Végigézett rajtam és láttam szemében megcsillanni a fájdalmat. Egy pillanatra úgy éreztem még van esély, de mikor ismét elfordult, nem reménykedtem többet. A szívem majd meg szakadt, ahogy néztem elsétálni. Kisétált az ajtón, és ezzel az életemből is. Én meg hagytam.

Elhagyott…a megvilágosodás villámcsapásként ért. Elvesztettem, azt aki nélkül képtelen vagyok élni. Idő kell neki? Ismertem ezt a szöveget, olyankor mondják, ha nem merik kimondani: vége!

Azt sem tudtam mit kezdjek most magammal. Legszívesebben utána rohantam volna, de a jobbik eszem azt súgta azzal nem megyek semmire. Sőt, csak még jobban megerősítem benne, azt, hogy jól tette. Lerogytam a kanapéra és levegő után kezdtem kapkodni. Űr volt bennem, hatalmas űr. Rágyújtottam egy cigire és azon gondolkoztam, miként felejtsek. Inni? A hűtőben csak sör van, nekem viszont most valami erősebbre lesz szükségem. Tárcsáztam a szobaszervizt és kértem egy üveg Whisky-t. Öt perccel később már a kezemben volt a felejtés kulcsa…egy estére biztos megteszi. Nem haboztam, óriási kortyokat ittam belőle és nemsokára már éreztem is a hatást.

A telefonom már vagy három perce megállás nélkül zenélt. Előkotortam valahonnan, és meglepetten láttam, ki keres.
- Mondjad! – szóltam bele unottan.
- Na végre, hogy felvetted! – jött a szemrehányó válasz. – Csak azt akartam mondani, hogy az étteremben hagytad a kabátod! Elhoztam, jó ha most beugrom vele? – milyen étterem és milyen kabát? Jah…megvan.
- Oké! – feleltem és meg sem várva a választ kinyomtam.
Tíz perc múlva már hallottam is a kopogást. Nagyot sóhajtva letettem a félig kiürült üveget és ajtót nyitottam.

Emilie a kezembe nyomta a kabátot, majd tétovázva végigmért.
- Valami gond van? – kérdezte a homályos tekintetem láttán.
- Ugyan… bejössz? – próbáltam udvarias lenni, bár jelen pillanatban, a hátam közepére sem kívántam a társaságot.
- Öhm, Kristen nem hiszem, hogy örülne! – mondta tétován.
- Akkor szerencséd van, mert nincs itt! – horkantam fel. Meglepetten nézett be mögöttem.
- Azt hittem hozzá rohansz! – nem akartam célozgatásokba bocsátkozni, így sóhajtva válaszoltam:
- Már nincs itt…- nehezemre esett kimondani, a hangom el is csuklott közben. Emilie figyelmét fel is keltette a dolog és tovább faggatott.
- Minden rendben? – kérdezte újra.

- Nem, semmi sincs rendben! Bejössz vagy nem? – kérdeztem türelmetlenül. Bólintott és belépett a szobába. Azonnal megakadt a szeme az asztalon lévő mérgen és kutató tekintetével végigvizslatott. – Szakított velem… vége, örökre elvesztettem! – nyögtem, megelőzve a további kérdéseket. Gyorsan túl akartam lenni a nehezén, nem akartam erről beszélni.
- Biztos csak átmeneti! – közölte magabiztosan, mire felhorkantam.

- Nem, ez most nem. De nem akarok róla beszélni! – ledobtam magam a kanapéra és folytattam az üveg kiürítését. – Van sör a hűtőben! – böktem a berendezés felé, mikor eszembe jutott talán illene megkínálni valamivel. De a Whiskymből nem akartam adni neki, ez csak az enyém ma este. Elsétált, és kivett magának egy sört, majd leült mellém a kanapéra. Nem szólt semmit, ahogy én sem. A csend kezdett egyre kínosabb lenni, ezért előhoztam egy mentő témát.

- Hol töltöd az ünnepeket? – kérdeztem, bár cseppet sem érdekelt.
- Hazamegyek a szüleimhez! Gondolom, te is Londonban leszel! – na ennyit a felejtésről…erről is Kristen jutott eszembe, mivel úgy volt, velem jön. Csak bólintottam, miközben újra meghúztam az üveget. – Talán ennyi elég lesz! – és már nyúlt is az üvegem után, de elrántottam a kezem és szúrós tekintetem az övébe fúrtam.
Egy darabig, ismét csend volt, ő csendesen iszogatta a sörét, még én a saját piámat és egymás után gyújtottam a cigikre.

- Lehet, hogy segítene, ha elmondanád! – szólalt meg hírtelen.
- Mit kell ezen elmondani? Szakított velem, mert szerinte túl sokat veszekszünk, ami igaz is, de csak szar kifogás! Gondolom, elege lett belőlem! – ismét belém nyilallt a felismerés, hogy elveszítettem örökre.
- Valóban szar kifogás! – jegyezte meg hidegen, mire csak bólintottam egyet.
Emilie már a harmadik sört vette ki a hűtőből, miközben én is majdnem kivégeztem már az italom. Ugyan beszélni már nehezen tudtam, de azért felidéztünk néhány vicces pillanatot a Remember me forgatásáról.

- Emlékszem, akkor is kivoltál Kristen miatt! – ahogy felhozta a témát, elkomorultam.
- Muszáj folyton emlékeztetned rá? Ettől csak nehezebb! –
- Sajnálom, csak… csak nem értem őt! Nem látja, mekkora mázlija van? Szereted, teljesen odáig vagy érte. Ennél egy nő nem is kívánhat többet! – mondta teljesen felháborodva, ami igazán meglepett.
- Jobba érdemel! – erről valóban meg voltam győződve és abban is biztos voltam, hogy erre idővel rá fog jönni. Ennek az ideje, pedig ma jött el.

- Sajnálom, hogy így érzed! – őszintének tűnt a hangja, így ránéztem, hogy lássam, az arca mit tükröz. Nem csalódtam, megerősítette szavait. Valószínűleg látta a szememben a fájdalmat, így közelebb kúszott és megölelt.
- Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle…egyszerűen nem tudom elképzelni az életem Kristen nélkül! – a kétségbeesés jobban érződött a hangomon, mint hittem volna. Emilie kicsit eltolt magától – de még mindig ölelt – és a szemembe nézett. Aggodalmat olvastam ki belőle, majd egy kis bizonytalanságot, amit nem tudtam mire vélni.
Egy perc múlva azonban megértettem… Ajkait az enyémre szorította, de nem tudtam reagálni, úgy ledöbbentem. Észrevette és azonnal elhúzódott.

- Sajnálom! – kezdett mentegetőzni, de nem hagytam. Fogtam, visszahúztam magamhoz és mindent kizárva a fejemből most én csókoltam meg. A világ forgott velem, nem is igazán éreztem semmit, azt sem tudtam mi történik pontosan. De egybe biztos voltam: ezt nem kéne!
A következő másodpercben azt éreztem, hogy végigdől a kanapén és magával húz engem. Ez a fekvő helyzet még rosszabb volt, egyre jobban szédültem. Ha megkérdezték volna, hol vagyok, nem tudta volna felelni rá. Éreztem, hogy Emilie keze a gatyámba csúszik, majd megérint, de nem tudom, miként reagáltam.
Fogtam magam, felálltam a kanapéról, amitől meginogtam, de folytattam a mozdulatot és a szobába húztam, ledöntöttem az ágyra és fölé kerekedtem.

Nem haboztam, félig letoltam a nadrágom és előhúztam egy óvszert a fiókból. Nem is tudom, hogyan került egyáltalán oda, mivel az utóbbi időben nem használtam, talán még a régi időkről maradt meg vagy a szálloda ajándéka. Felhúztam a szoknyáját és a bugyiját félre tolva beléhatoltam. Valahonnan távolról hallottam, ahogy felnyög, de igazán nem fogtam fel. Én valahol egész máshol jártam és nem jó értelemben. Mozogni kezdtem benne, és csak a kielégülésre koncentráltam. Ez volt az egyetlen dolog ami hajtott…nem sokkal később éreztem, hogy sikerrel jártam. Kicsúsztam belőle és mellédőltem az ágyra. Nem is figyelve rá, az oldalamra fordultam és két perc múlva már aludtam is. Nem fogtam fel mit tettem, egyáltalán nem voltam magamnál. Az ital megtette jótékony hatását…

Reggel azt sem tudtam hol vagyok. Mikor magam mellé pillantva megláttam Emiliet, nem értettem semmit. Mit keres Ő itt? Bár ruhában van, ahogy én is…ez bízató. Viszont, ahogy erőltettem az agyam a tegnap este képkockái maradéktalanul visszasiklottak a fejembe. NEM!!!! Ezt nem tehettem… - üvöltöttem magamban és felnyögve a párnába temettem a fejem. Pedig megettem…undorodtam magamtól és attól, amit tettem. Egyrészt, mert szemét módon kihasználtam Emiliet. De ami a legjobban fájt, hogy ezt tettem Kristennel. Ugyan szakított velem, de mégis! Megkaptam, amit akartam. Kielégültem, de milyen módon? Színtiszta, érzelemmentes szex. Hányingerem támadt, ahogy végigpörgettem még egyszer a tettemet. Úgy látszik, ahhoz nem ittam eleget, hogy ne emlékezzek a végzetes hibámra.

Még mindég kissé szédelegve kibotorkáltam a nappaliba és rágyújtottam.
Még a cigim felénél sem jártam, mikor mozgást hallottam a háló felől, aztán megjelent Emilie. Álmos fejjel megállt az ajtóban, úgy nézett ki, mint akinek fogalma sincs hol van.
- Emilie…– kezdtem bűnbánó hangon.
- Állj, ne mondj semmit – beharaptam a szám és vártam a folytatás. Kissé megköszörülte a torkát és elhelyezkedett mellettem a kanapén. – Tudom, hogy csak a bánat és az alkohol miatt volt és nem haragszom rád! Én sem voltam teljesen beszámítható, szóval ha azt mondom felejtsük el, benne vagy? Mintha meg sem történt volna! – kínosan elmosolyodott, talán nem is sejtette, mekkora súly szakad most le rólam. Ha még Emilie kihasználása miatt is bűntudatom lett volna, az maga lenne a pokol.

- Örülök, hogy nem bántottalak meg! – sóhajtottam valamivel nyugodtabban.
- Ugyan, tudom, hogy még mindig halálosan szerelmes vagy belé! – közölte, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Kristen… - nyögtem fel fájdalmasan, mikor eszembe jutott az az angyal, aki kíméletlenül összetörte a szívem. De én mivel vagyok jobb? Alig, hogy kidob másnál keresek vigaszt…de már ez sem számít, hiszen elhagyott.
- Tőlem nem tudja meg! – ígérte Emilie. Ugyan mit számít ez most? Csak arra tudok gondolni, hogy már ez sem érdekelné, mivel itt hagyott.
- Ez már nem érdekelné… - mondtam és rágyújtottam egy újabb cigire.
- Ebben nem vagyok olyan biztos…
- Mit mondtál? – kérdeztem meghökkenve.

- Hagyjuk! – mosolyodott el. Nem igazán értettem, mit is akar ezzel, de le is szartam. – Most viszont megyek! Köszönöm az estét, Rob! – kacsintott, miközben felállt a kanapéról. – Csak vicceltem! – mondta gyorsan a rémült fejem láttán… megveregette a vállam és kilépett az ajtón. Végre teljesen átadhattam magam az önsajnálatnak. Elmerülhettem benne nyakig, mint egy varacskos disznó a mocsárban. Igen, ez való nekem! A saját kis mocsaram…

Gondoltam, egy frissítő zuhany jót tenne nekem. Aztán, beláttam nem így van. A fürdőszoba, leginkább a kád édes, de most fájdalmas emlékeket jutatott eszembe. Kristent láttam ott és magamat, amit egymást ölelve folyik ránk a víz. Ahogy karcsú testén végigfolyik…mikor hozzáérek és libabőrős lesz! Az, ahogy megérintem, mert örömet akarok neki okozni és Ő kéjesen felnyög kezem alatt. A szörnyű valóság, ismét magával ragadott. Rájöttem, hogy minden álomnak vége szakad egyszer és az enyém most érte el azt a bizonyos pontot. Tudtam, hogy nem lehet örökre velem, az érzés mindig is bennem volt, de reméltem, hogy ennél azért tovább lehetek boldog.

Észre sem vettem, hogy legalább egy órája engedem már magamra a vizet. Lassan kikászálódtam a fürdőből, hogy levánszorogjak ebédelni valamit. Mire vissza értem a takarítónő már járt a szobámban és az ágy is át volt húzva, így bedőltem a puha ágyikóba és elaludtam.

Későn ébredtem fel, már majdnem teljesen besötétedett odakint. Tegnap esti felejtő akcióm sikeres volt – leszámítva AZT a dolgot, amit nagyon bánok. Talán még semmit nem bántam ennyire életemben. - , ezért úgy döntöttem ma is rendelek egy üveg „gyógyszert” a szobámba. De megakadt a telefonon a kezem, mert valaki kopogott az ajtón. Fontolóra vettem, hogy egyszerűen úgy teszek, mintha nem lennék itt és nem nyitom ki. Végül valami erősebb erő azt súgta, mégiscsak nézzem meg ki az.
Fáradtan odacsattogtam és kitártam. A meglepettségtől kidülledtek a szemeim.

- Kristen? – megráztam a fejem, mert nem hittem el. Talán csak odaképzelem, bár ma még nem ittam. De ez még semmi volt…egy percig csak álltunk egymással szemben és bámultuk a másikat, aztán Kristen olyat tett, amire igazán nem számítottam. A nyakamba ugrott és ott csókolt ahol ért. Ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy megint kiütöttem magam és álmodom. Meg sem bírtam mozdulni. Ez nem lehet valóság, hiszen tegnap szakított velem!
Talán megérezte merevségem, mert a következő pillanatban elhajolt tőlem – de kezei még mindig a nyakamba kapaszkodtak – és úgy kezdett bele.

- Rob, én úgy sajnálom! Hülye voltam, nem is értem, hogy gondoltam, hogy egy napnál is tovább bírom nélküled! Bocsáss meg, amiért így viselkedtem kérlek, mindent megteszek, hogy kiengeszteljelek! – csilingelte édes hangján, amitől megremegtem. És amiket mondott…annyira valóságos volt, de mégsem hittem, hogy itt van. Most tényleg bocsánatot kér? De hát tegnap szakított velem és…én nem értem. Egy gondolat viszont bekúszott az agyamba, ami nem más volt, mint a tegnapi tettem.
- Kristen…- kezdtem volna, de nem hagyta.

- Sss – a számra szorította vékonyka mutatóujját, így bírva hallgatásra. - Ne mondj semmit, tudom, hogy néha olyan bután tudok viselkedni, de ez csak azért van mert annyira szeretek és félek, hogy elveszítelek! – szavai hatására nem bírtam tovább, meg kellett érintenem. Megtettem, kezeim karcsú hátára csúsztak, tényleg valóság. Ekkor fogtam fel igazán, hogy most vesztettem el örökre. Pedig szeret és én is, mindennél jobban, de a tegnapi tettem, nem ezt bizonyítja és tudom, ha elmondom neki, örökre elvesztem. Egyik felem azt súgta, hallgassak róla. Emilie azt ígérte senkinek sem mondja el, sosem derülne ki. Viszont ha mégis…akkor sosem bocsájtana meg, így talán van egy kis esély, kevés, de van. Talán megbocsájt, ha elmagyarázom neki, azt hittem elhagyott örökre. Kirsten lehunyta a szemét és finom ajkait az enyémekhez érintette. Ahogy megéreztem kutató nyelvét , ami bebocsájtást kér a számba, már tudtam, hogy nem mondhatom el.

A csókja lágy volt, szerelemmel teli, amitől csak még jobban emésztett a bűntudat. Nem hazudhatok neki! Éreztem, hogy elválnak ajkaink és majd bele haltam, ahogy szám magára maradt. Üres voltam, nélküle semmit sem ér az életem! Nem bírtam kinyitni a szemem, nem tudtam a szemébe nézni. Aztán meghallottam ismét gyönyörű hangját, amibe most is beleborzongtam.
- Mindennél jobban szeretlek…kérlek ne haragudj, csak úgy gondoltam ez jó megoldás, de tévedtem. Együtt mindent meg tudunk oldani! – ennyi…feladtam, én képtelen vagyok neki hazudni! Ő ennél többet érdemel, jöjjön, aminek jönnie kell. Kinyitottam a szemem, tudtam, hogy tele van fájdalommal, amit ő is észrevett, legalábbis ijedt tekintete ezt bizonyította.

- Mi a baj? – kérdezte rémülten. Egy nagy sóhaj szakadt fel mellkasomból és ajkaimba haraptam. Egyszerűen nem akartam kimondani…de a jobbik –talán a jobbik – felem diadalmaskodott.
- Kristen, el… el kell mondanom valamit! – nyögtem ki végül, idegességtől remegő hangon.

- Rob, megijesztesz… - nem tudta folytatni. Azt hiszem bepánikolt, tudta, hogy valami baj van! Én meg tudtam, hogy nem húzhatom tovább, bármi is lesz ezután, ki kell mondanom. Nem bírtam tovább a szemébe nézni, annyira szégyelltem magam. Mindent elrontottam.
- Sajnálom…én annyira sajnálom! – suttogtam és a nyakába temettem a fejem.

31/a. fejezet

Döntés

Drágáim, meghoztam nektek a 31. fejezetet! Előre tudom, hogy haragudni fogtok rám, de a következő részben mindent meg fogtok érteni. Nem is fűznék hozzá semmi mást egyenlőre!:)
Már olyan régóta szeretném nektek megköszönni, hogy ilyen sokan olvastok! A mai nappal már 103-en vagytok, akik nyomon követitek a fejezeteket! Nagyon sokat jelent nekem, köszönöm szépen! És a látogatók száma is elért egy igen nagy számot! Mikor utoljára néztem, akkor 122338-at mutatott a számláló!:) Ezt is nagyon szépen köszönöm!
Jó olvasást kívánok az új részhez!
Puszi: Lady

- Fotózáson, majd Emilivel vacsorázni – mondta teljes nyugalommal az arcán. Elsétált mellettem, a cuccait a zsebéből az asztalra dobálta és elterült a kanapén. Alig jutottam levegőhöz a megdöbbenéstől. Vajon tényleg azt gondolja, hogy ennyivel megússza?
- Rob egy órát vártam rád! Azt mondtad hatra itthon vagy – próbáltam némi nyugalmat erőltetni magamra is.
- Sajnálom, kicsit elhúzódott! – végre felém fordult és valóban láttam némi megbánást a szemében.
- Mi? – kíváncsi voltam erre, mit felel.
- Hogy-hogy mi? – kérdezte értetlenül.

- A fotózás vagy a kis vacsorád Emilivel? – az álcám, miszerint nyugodt vagyok lehullott rólam. A tudat, hogy Emilie közrejátszhat a késésében, megőrjített.
- A fotózás és ez által a vacsora is! – most játszik velem?
- Amit annyira élveztél Emilie társaságában, hogy a telefonodat sem tudtad felvenni! – mondtam nem kis szemrehányással a hangomban.
- Kristen, kérlek ne kezd! – szólt hátra félszegen.
- Hogy ne kezdjem? Én aggódtam érted, közben meg csak basztad felvenni a telefonod, mert ki tudja mivel voltál elfoglalva! – nem tudtam, de már nem is akartam titkolni mérhetetlen idegességemet.

- Nem hallottam! És különben is, egy barátommal vacsoráztam, nem tudom ezen miért kell felháborodni! – közölte idegesítően nyugodtan, mint aki szarik az egészre.
- Nem azon háborodtam fel! Egy szót sem szóltam, mikor mondatd, hogy Emilievel fogsz vacsorázni, elfogadtam, hogy barátok vagytok! Az egyetlen ami kiborít, az az érdektelenséged, ami most is sugárzik belőled és a válaszaidból! – vágtam kíméletlenül a fejéhez.
- Mert nem akarok veled vitatkozni! – közölte kissé hangosabban. Szavai megerősítéseként felkelt és elém sétált. Tekintete fogva tartotta az enyémet, a csalódottság, amit benne láttam, megbénított.

- Akkor ne adj rá okot! – nyögtem ki végül. Keserűen felnevetett, mire kérdően néztem rá.
- Neked nem kell hozzá különösebb ok! – vágta a fejemhez feszülten.
- Azt akarod mondani, hogy feleslegesen provokálok veszekedést? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Tessék, ezen is fennakadsz! – csalódottan a combjára csapott. Igazságtalannak éreztem a helyzetet, mintha rám akarná kenni az egészet. Nem csak ezt, úgy mindent.
- Tudod mit? Igazad van… mostanában túl sokat vitatkozunk! – sóhajtottam és próbáltam elnyomni a fejembe egyre inkább bekúszó gondolatot. Nem tetszett ez a verzió.
- Remek, most ez is az én hibám! – fújtatott.
- Én ezt egy szóval sem mondtam, csak…

- Van egyáltalán valami, amiről nem én tehetek? Tudok mostanában jót tenni? – szavaiból sütött a sértettség, pedig az egyetlen aki meg lehet sértve az én vagyok. Nem én tettem a fejére magasról. Aztán rájöttem, hogy az előbbi gondolataim lehetnek számunkra az egyetlen megoldás.
- Befejezted? – kiabáltam rá, mire csak bólintott. – Ez így nem jó!
- Ezt hogy érted? – értetlenül összevonta a szemöldökét. Nem tudtam, mégis hogyan mondjam neki.

- Talán… - tétováztam, a szó égette a torkom. – Talán az lenne a legjobb, ha kicsit gondolkodnánk mind a ketten! – mondtam ki végül. Rob meghökkenve nézett rám, talán erre nem számított. Igazából én sem, csak ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Talán így meg tudjuk menteni a kapcsolatunkat. Mert be kell vallanunk, amellett, hogy mennyire szeretjük egymást, mostanában minden kis dologból, vérre menő veszekedést vagyunk képesek kirobbantani. Talán, mind a kettőnknek magába kéne nézni, és ez csak úgy mehet, ha egy ideig külön gondolkodunk.

- Te… Te most szakítani akarsz velem? – érdeklődött, de teljesen le volt döbbenve.
- Nem. Én csak egy kis időt akarok adni magunknak külön, hogy gondolkozhassunk! – ráztam a fejem. Megremegett, az arcán a döbbenetet felváltotta a félelem.
- Ezt én nem bírnám ki! – dadogta ijedten és közelebb lépett hozzám. – Kristen, ezt nem teheted!
- De! Ez lesz a legjobb… - feleltem lehajtott fejjel. Abban a pillanatban megéreztem kezeit az állam alatt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Kérlek! – nyögte kétségbeesetten. Annyira elveszett volt abba a pillanatban, hogy a szívem összeszorult. Szeretem, mindennél jobban és pont ezért vagyok képes belátni, hogy időre van szükségünk. Tehetetlenül megráztam a fejem, de válasz helyett megragadta a derekam és szorosan magához préselt. – Szükségem van rád! – és ajkai már az enyémeket kutatták. Nem bírtam ellenkezni, a jól ismert bizsergés ismét elárasztott és sóhajtva engedtem utat nyelvének. Egyre szorosabban ölelt magához és csókunk is egyre szenvedélyesebb lett. Ki kellett tisztítanom a fejem. Nagy nehezen felemeltem a karom és eltoltam magamtól.

- Sajnálom! – suttogtam és homlokomat az övének támasztottam. Lemondóan kifújta a levegőt, de ujjai még mindig görcsösen szorították a derekam.
Egy puszit nyomtam a homlokára, mire kezei elengedtek. Az ajtó felé indultam.
- Kristen – szólalt meg kérlelő, de nagyon gyenge hangon. Visszanéztem, olyan védtelen és tehetetlen volt, ahogy ott állt a szoba közepén. Kényszerítettem magam, hogy elforduljak és tovább menjek, miközben a szívem majd meg szakadt. Lehet helyes, ami ennyire fáj? Nem tudom, de időre van szüksége mind a kettőnknek.

Lassan haladtam a kocsim felé és közben az elmúlt percek képei gyötörtek. Abból is csak egy. Rob kérlelő arca, ahogy én kifelé haladok a szobából. Beszálltam a minimbe, letekertem az ablakot, mert friss levegőre volt szükségem. Talán az valamennyire kibontja kusza gondolataimat. Indítani még nem voltam képes, igazából azt sem tudtam, hova akarok menni. A kormányra borultam és próbáltam meggyőzni magam, hogy igenis ez volt a helyes.
Hosszú percekig nem mozdultam, majd felegyenesedtem és hátradőltem. Előkotortam a cigis dobozom, tudtam a füstölgő méreg valamennyire le fog nyugtatni. Biztos voltam benne, hogy Rob is valami hasonló dolgot csinál éppen a szobában. Újra eszembe jutott az arca… nem Kristen, ezzel segítesz mindkettőtöknek. Lesz egy kis időnk átgondolni a dolgokat, csak egy kis szünetről van szó.

Lassan egy órája ültem már a kocsimban, a cigis dobozom kiürült, ideje volt elindulni.
Hazaérve anya már a szobájában volt, azt hiszem nem is hallotta, hogy megérkeztem. Ennek most nagyon örültem, ugyanis nem volt kedvem magyarázkodni.

Reggel ugyan úgy ébredtem, ahogy lefeküdtem. Pontosabban nem ébredtem, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. Végig Rob járt a fejemben és az esetleges végzetes hiba, amit elkövettem. Folyamatosan érveket sorakoztattam fel, hogy miért is helyes a döntés, amit hoztam és nyugtattam magam, hogy ez csak átmeneti.
Mégis volt egy furcsa érzésem, ami egész éjjel bennem lappangott. Nem tudtam volna megmondani mi az, de nem hagyott nyugodni. Egy belső hang azt súgta valami nem stimmel, valami történt. Rémesen erős volt bennem a félelem, de nem tudtam mi iránt.
Talán a hiánya műveli ezt velem.

Reggel már volt olyan intenzív. Pont, mint amikor egy hurrikán végigsöpör egy szigeten és pár órával később már csak a felfordulás, amit hagyott maga után emlékeztet a történtekre. Én sem érettem, mi van velem.
Igyekeztem nem erre gondolni és elterelés képen bemásztam a zuhany alá. Éppen, hogy csak relaxálni kezdtem volna, eszembe jutott Mandy. Elvileg ma kéne mennem hozzá…Robbal.
Úgy tűnik Rob nélkül kell meglátogatnom.

Gyorsan kimásztam a zuhanyból és összekaptam magam. A tükörbe nézve rájöttem, hogy így nem mehetek. A tegnap este és éjszaka történései nyomot hagytak az arcomon. Gyorsan felraktam magamra némi sminket, majd leszambáztam a konyhába, hogy valami táplálék után nézzek. Éppen hogy csak befaltam egy szendvicset, anya jelent meg a mögöttem.
- Hát te? Azt hittem Robnál vagy! – közölte meglepetten. Ettől féltem, az Ő figyelmét semmi sem kerülheti el.
- Mandyhez rohanok, mert megígértem neki! Nem tudom, mikor jövök. Szeretlek! – egy puszit nyomtam az arcára és még mielőtt válaszolhatott volna, már ki is rohantam a házból. Gondolatban kezet fogtam magammal és bepattantam a kocsimba.

Fél óra múlva már Mandy háza előtt álltam és próbáltam összeszedni magam, hogy normális emberként tudjak belépni. Egy nagy sóhaj után kiszálltam és becsöngettem. Néhány másodperc múlva, Mandy vigyorogva tépte fel az ajtót.
- Kristen! – ugrott a nyakamba, amit örömmel viszonoztam. – Annyira hiányoztál már!
- Te is nekem! – elengedett és meglepetten tekintett körbe.
- Azt hittem… jaj ne! – nyögte fintorogva.
- Mi a baj? – kérdeztem értetlenül.

- Mond, hogy Rob csak nem ért rá és nem azért van ilyen fejed, mert összevesztetek! – ennyi…miért is gondoltam, hogy nem bukom le, pont Mandy előtt?
- Öhm… majd később elmesélem! – feleltem zavartan a hajamat túrva.
- Nem úszod meg Kristen Stewart! – fenyegető hangszíne biztosított róla, hogy ma még megkapom a magamét. De jelen helyzetben jobban érdekelt a keresztlányom.
- Jól van, de engedj már be! Látni szeretném! – mondtam izgatottan. Mandy elmosolyodott és a nappali felé kezdett tessékelni. Közben feltettem neki a legfontosabb kérdéseket az állapotával kapcsolatban és mikor megtudtam, hogy vele és a keresztlányommal is minden rendben, beléptünk a nappaliba. Egy kis ágyikó mellé mentünk, amiben ott feküdet egy gyönyörű baba.

- Bemutatom neked a keresztlányod! Ő itt Meredith Kristen Stone – mosolygott. Megbabonázva néztem, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott.
- Kristen? – néztem rá meglepetten.
- Igen, szerintem nincs szebb annál, ha egy gyerek a keresztanyja nevét is megkapja! Remélem nincs ellene kifogásod! – motyogta miközben kivette az ágyból a kicsit. Válaszként csak egy puszit nyomtam az arcára, jólesett a kedvessége.
- Mit csinálsz? – hökkent arcom láttán elnevette magát.
- Gondoltam megfogod! – nevetett és közelebb lépett hozzám.
- Nem tudom, én…
- Ugyan! – mire kimondta már a kezemben is volt a kicsi. Meglepetten tapasztaltam, hogy nem is olyan furcsa. Teljesen természetes módon kezdtem ringatni a karomban, és hülyén gügyögni neki. Meredith pedig nyugodtan feküdt a kezemben.

Nem sokkal később Mandy lerakta aludni, így nekünk alkalmunk nyílt megebédelni. Odaadtam neki az ajándékokat is, amit Meredihtnek hoztam, és azt is amit Mandynek.
Hiába szerettem volna és próbáltam terelni a témát, amennyire csak tudtam, végül nem úsztam meg.
- Szóval, mi történt? – tette fel a kérdést, amitől egész végig féltem.
- Mire gondolsz? – kérdeztem tetetett ártatlansággal.

- Tudhattam volna, hogy ezt fogod csinálni! Természeten Robra gondolok. Valami oka van annak, hogy nem jött veled és ez a fej... – rájöttem, hogy kénytelen vagyok színt vallani.
- Tegnap volt egy kis vitánk, ami mostanában elég gyakran előfordul. És azt javasoltam, tartsunk szünetet és gondolkodjunk egy kicsit! – kicsit nehéz volt róla beszélni, de megtettem.
- Tehát szakítottál vele… - közölte Mandy karba font kezekkel.
- Nem, ez nem szakítás! – vágtam rá azonnal.
- Szünetet kérni, felér egy szakítással! – folytatta.
- Nálam nem! – továbbra is kitartottam az igazam mellett.
- Reménykedj benne, hogy Robnál sem! – felelte mindentudóan és töltött nekem még egy kis kólát.

- Azt mondtam neki szünet és nem azt, hogy szakítás! – bizonygattam, de elgondolkodtam egy kicsit. Olyan rémült feje volt, mikor közöltem vele tegnap. Lehet, hogy tényleg úgy értette szakítok vele? De hát értelmesen elmagyaráztam neki, hogy csak időt akarok magunknak adni…
- Végülis nem számít! Mit sem változtat azon, hogy megint hülyeséget csináltál! – gondolataimból Mandy becsmérlő szavai zökkentettek ki.
- Tudom…vagyis tudom, hogy hülyeség, de ez a legjobb megoldás! – és valóban így éreztem.
- A legjobb megoldás mire? – látszott rajta, hogy semmi logikát nem lát benne.
- Félek, hogy elveszítem! Ezért tettem, csak ezért. Talán, ha kicsit külön vagyunk az segít abban, hogy megbecsüljük a másikat vagy nem tudom…- sóhajtottam kétségbeesetten.
- De ez így nem jó…

- Akkor, mit kéne tennem? – kérdeztem a szavába vágva.
- Ahelyett, hogy ilyeneket találsz ki, talán leülhetnél vele megbeszélni! – rukkolt elő a szerinte zseniális ötlettel, de nem tudja, hogy ez már kipipálva.
- Hát éppen ez az! Nem megy…tegnap próbáltuk és összevesztünk azon is, hogy folyton összeveszünk! – mondtam neki egyre kétségbeesettebben.
- Kristen minden kapcsolatban vannak viták! Emiatt nem kell ilyen drasztikus lépéseket tenni. Légy türelmes, majd sikerül megbeszélnetek, ezért nem kell rögtön külön válni. Főleg, mert ez a ti esetetekben lehetetlen. Csak nézz magadra… miért kínzod magad, mikor ennyire szereted? Felesleges! – néhány percig emésztgettem, amit az imént mondott. Mandynek lenne igaza, és tényleg feleslegesen kínzom magunkat? Egyre jobban kezdett világos lenni előttem, hogy már megint milyen barom voltam. Talán tényleg csak türelmesnek kellene lennem és megoldódna minden. Rob és én is elég stresszes időszakon vagyunk túl és persze, hogy ingerlékenyebbek vagyunk. És az ember mindig azt bántja a legtöbbet, akit a legjobban szeret.

- Kris? – felkaptam a fejem és Mandy aggódó arcával találtam szemben magam. Szerencsétlen, vagy öt perce meg sem szólaltam.
- Ne haragudj, csak elgondolkodtam! – néztem rá bocsánatkérően.
- Gondoltam, hogy észhez fogsz térni! – közölte elégedetten, mint aki jól végezte dolgát.
- Te mindig tudod, mit kell mondani, hogy észhez térjek! – átnyúltam az asztalon és megfogtam a kezét, hogy kinyilvánítsam hálámat.
- Ez így van! Már csak egyetlen kérdésem van! Mit keresel még itt? – elnevettem magam a komoly arckifejezésén, mire ő is követte a példámat.
- Köszönöm! – jó szorosan átöleltem, majd vetettem még egy pillantást a keresztlányomra és már ott sem voltam.

Minden táblát figyelmen kívül hagyva hajtottam a házunk felé. Mielőtt beállítok Robhoz, kicsit össze akartam szedni magam.
Szerettem volna megint észrevétlen maradni, de a szerencse ma nem állt mellettem.
- Jaj gyere már és mesélj milyen a pici! Mandy hogy van? – anyám kérlelő tekintetének nem lehetett nemet mondani. Sóhajtva leültem mellé a kanapéra és mesélni kezdtem. Valahogy mindig volt egy újabb kérdése, de egy óra után végre befejezte a vallatásom.
Mire felértem a szobámba rettenetesen megfájdult a fejem. Ezt az éjszakai nem alvásnak tudtam be. Miután a zuhany sem segített rajtam, úgy döntöttem egy kis alvás még belefér, mivel még csak fél kettő van.

Hiába szántam kis alvásnak, nyolc óra volt, mire felébredtem. Szerettem volna még visszaaludni, de emlékeztettem magam, hogy fontos dolgom van. Rendbe kell hoznom, amit elcsesztem.
A ház üres volt, csak egy cetlit találtam az asztalon: „Kicsim, el kellett mennem. Benéztem hozzád, de aludtál! Vigyázz magadra, szombaton jövök!” – el is felejtettem, hogy anya ma elutazik. Ennyit a remek memóriámról.

Gyorsan bepattantam a kocsimba és a szálloda felé száguldottam. Fogalmam sem volt, hogy fog reagálni Rob, mikor meglát, vagy arra, amit mondani akarok. Remélem nem haragszik rám nagyon és megérti, miért tettem. Szégyelltem magam, de mindenki követ el hibákat.
Nem vacakoltam a recepción, azonnal a szobájába siettem. Minden erőmet összeszedve bekopogtam az ajtaján.
Több mint egy perc is eltelt, mire ajtót nyitott. Szemei kidülledtek a meglepettségtől, ahogy meglátott.

- Kristen? – megrázta a fejét, mintha arra számítana a következő pillanatban eltűnök. Végignéztem rajta és egyre rosszabbul éreztem magam. A szemei karikásak voltak, a tekintete üres volt. Az én hülye ötletem teljesen kikészítette. Nem bírtam magammal és a nyakába vetettem magam. Ott csókoltam ahol értem. Ő viszont nem mozdult, úgy állt ott, mint egy kőszobor. Világos, nagyon megbántottam, de mindenre képes vagy, hogy megbocsásson nekem. Szeretem, nem bírom elviselni, hogy miattam van ilyen állapotban. Elhajoltam tőle, de kezeim még mindig szorosan a nyaka körül voltak.

- Rob, én úgy sajnálom! Hülye voltam, nem is értem, hogy gondoltam, hogy egy napnál is tovább bírom nélküled! Bocsáss meg, amiért így viselkedtem kérlek, mindent megteszek, hogy kiengeszteljelek! – búgtam neki gyengéd hangon. Csak meglepetten bámult rám, látszott rajta, hogy erre nem számított.
- Kristen…


- Sss – a szájára szorítottam mutatóujjamat – Ne mondj semmit, tudom, hogy néha olyan bután tudok viselkedni, de ez csak azért van mert annyira szeretek és félek, hogy elveszítelek! – egyik keze félénken a hátamra siklott, de még mindig olyan volt, mint egy jégcsap. Ráadásul a szeme megtelt fájdalommal és, amit végképp nem értettem, mintha csalódottság is lett volna benne. Nem bírtam nézni, ezért lehunytam a szemem és ajkaim óvatosan az övéhez érintettem. Egy lágy és szerelmes csókot szerettem volna adni neki, amivel bebizonyíthatom, mennyire fontos nekem. A legfontosabb! Sikerült, beleborzongtam, ahogy nyelveink egymásra találtak, mintha a legcsodálatosabb kincset leltem volna fel. Lassan elváltam tőle, hogy újra ránézzek. Szemei még mindig csukva voltak, így halkan folytattam: - Mindennél jobban szeretlek…kérlek ne haragudj, csak úgy gondoltam ez jó megoldás, de tévedtem. Együtt mindent meg tudunk oldani! – mikor befejeztem a mondatot, kinyitotta a szemét és megijedtem attól, amit benne láttam. Nem tudtam hova tenni…

- Mi a baj? – kérdeztem rémülten. Felsóhajtott, majd összeszorította ajkait, mintha mondani akarna valamit, de képtelen lenne rá. Egyre jobban kezdett aggasztani a viselkedése. Pánik lett urrá rajtam.
- Kristen, el… el kell mondanom valami! – nyögte ki végül, olyan hangon, amitől megállt bennem az ütő.

- Rob, megijesztesz… – kezdtem bele, de a végén a hangom felmondta a szolgálatot. Nem tudtam mi történhetett, de nagyon rossz előérzetem volt. Olyan, amilyet eddigi életemben, csak a tegnapi álmatlan éjszakámon éreztem.
- Sajnálom…én annyira sajnálom! – suttogta és a nyakamba temette a fejét.