31/a. fejezet

Döntés

Drágáim, meghoztam nektek a 31. fejezetet! Előre tudom, hogy haragudni fogtok rám, de a következő részben mindent meg fogtok érteni. Nem is fűznék hozzá semmi mást egyenlőre!:)
Már olyan régóta szeretném nektek megköszönni, hogy ilyen sokan olvastok! A mai nappal már 103-en vagytok, akik nyomon követitek a fejezeteket! Nagyon sokat jelent nekem, köszönöm szépen! És a látogatók száma is elért egy igen nagy számot! Mikor utoljára néztem, akkor 122338-at mutatott a számláló!:) Ezt is nagyon szépen köszönöm!
Jó olvasást kívánok az új részhez!
Puszi: Lady

- Fotózáson, majd Emilivel vacsorázni – mondta teljes nyugalommal az arcán. Elsétált mellettem, a cuccait a zsebéből az asztalra dobálta és elterült a kanapén. Alig jutottam levegőhöz a megdöbbenéstől. Vajon tényleg azt gondolja, hogy ennyivel megússza?
- Rob egy órát vártam rád! Azt mondtad hatra itthon vagy – próbáltam némi nyugalmat erőltetni magamra is.
- Sajnálom, kicsit elhúzódott! – végre felém fordult és valóban láttam némi megbánást a szemében.
- Mi? – kíváncsi voltam erre, mit felel.
- Hogy-hogy mi? – kérdezte értetlenül.

- A fotózás vagy a kis vacsorád Emilivel? – az álcám, miszerint nyugodt vagyok lehullott rólam. A tudat, hogy Emilie közrejátszhat a késésében, megőrjített.
- A fotózás és ez által a vacsora is! – most játszik velem?
- Amit annyira élveztél Emilie társaságában, hogy a telefonodat sem tudtad felvenni! – mondtam nem kis szemrehányással a hangomban.
- Kristen, kérlek ne kezd! – szólt hátra félszegen.
- Hogy ne kezdjem? Én aggódtam érted, közben meg csak basztad felvenni a telefonod, mert ki tudja mivel voltál elfoglalva! – nem tudtam, de már nem is akartam titkolni mérhetetlen idegességemet.

- Nem hallottam! És különben is, egy barátommal vacsoráztam, nem tudom ezen miért kell felháborodni! – közölte idegesítően nyugodtan, mint aki szarik az egészre.
- Nem azon háborodtam fel! Egy szót sem szóltam, mikor mondatd, hogy Emilievel fogsz vacsorázni, elfogadtam, hogy barátok vagytok! Az egyetlen ami kiborít, az az érdektelenséged, ami most is sugárzik belőled és a válaszaidból! – vágtam kíméletlenül a fejéhez.
- Mert nem akarok veled vitatkozni! – közölte kissé hangosabban. Szavai megerősítéseként felkelt és elém sétált. Tekintete fogva tartotta az enyémet, a csalódottság, amit benne láttam, megbénított.

- Akkor ne adj rá okot! – nyögtem ki végül. Keserűen felnevetett, mire kérdően néztem rá.
- Neked nem kell hozzá különösebb ok! – vágta a fejemhez feszülten.
- Azt akarod mondani, hogy feleslegesen provokálok veszekedést? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Tessék, ezen is fennakadsz! – csalódottan a combjára csapott. Igazságtalannak éreztem a helyzetet, mintha rám akarná kenni az egészet. Nem csak ezt, úgy mindent.
- Tudod mit? Igazad van… mostanában túl sokat vitatkozunk! – sóhajtottam és próbáltam elnyomni a fejembe egyre inkább bekúszó gondolatot. Nem tetszett ez a verzió.
- Remek, most ez is az én hibám! – fújtatott.
- Én ezt egy szóval sem mondtam, csak…

- Van egyáltalán valami, amiről nem én tehetek? Tudok mostanában jót tenni? – szavaiból sütött a sértettség, pedig az egyetlen aki meg lehet sértve az én vagyok. Nem én tettem a fejére magasról. Aztán rájöttem, hogy az előbbi gondolataim lehetnek számunkra az egyetlen megoldás.
- Befejezted? – kiabáltam rá, mire csak bólintott. – Ez így nem jó!
- Ezt hogy érted? – értetlenül összevonta a szemöldökét. Nem tudtam, mégis hogyan mondjam neki.

- Talán… - tétováztam, a szó égette a torkom. – Talán az lenne a legjobb, ha kicsit gondolkodnánk mind a ketten! – mondtam ki végül. Rob meghökkenve nézett rám, talán erre nem számított. Igazából én sem, csak ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Talán így meg tudjuk menteni a kapcsolatunkat. Mert be kell vallanunk, amellett, hogy mennyire szeretjük egymást, mostanában minden kis dologból, vérre menő veszekedést vagyunk képesek kirobbantani. Talán, mind a kettőnknek magába kéne nézni, és ez csak úgy mehet, ha egy ideig külön gondolkodunk.

- Te… Te most szakítani akarsz velem? – érdeklődött, de teljesen le volt döbbenve.
- Nem. Én csak egy kis időt akarok adni magunknak külön, hogy gondolkozhassunk! – ráztam a fejem. Megremegett, az arcán a döbbenetet felváltotta a félelem.
- Ezt én nem bírnám ki! – dadogta ijedten és közelebb lépett hozzám. – Kristen, ezt nem teheted!
- De! Ez lesz a legjobb… - feleltem lehajtott fejjel. Abban a pillanatban megéreztem kezeit az állam alatt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Kérlek! – nyögte kétségbeesetten. Annyira elveszett volt abba a pillanatban, hogy a szívem összeszorult. Szeretem, mindennél jobban és pont ezért vagyok képes belátni, hogy időre van szükségünk. Tehetetlenül megráztam a fejem, de válasz helyett megragadta a derekam és szorosan magához préselt. – Szükségem van rád! – és ajkai már az enyémeket kutatták. Nem bírtam ellenkezni, a jól ismert bizsergés ismét elárasztott és sóhajtva engedtem utat nyelvének. Egyre szorosabban ölelt magához és csókunk is egyre szenvedélyesebb lett. Ki kellett tisztítanom a fejem. Nagy nehezen felemeltem a karom és eltoltam magamtól.

- Sajnálom! – suttogtam és homlokomat az övének támasztottam. Lemondóan kifújta a levegőt, de ujjai még mindig görcsösen szorították a derekam.
Egy puszit nyomtam a homlokára, mire kezei elengedtek. Az ajtó felé indultam.
- Kristen – szólalt meg kérlelő, de nagyon gyenge hangon. Visszanéztem, olyan védtelen és tehetetlen volt, ahogy ott állt a szoba közepén. Kényszerítettem magam, hogy elforduljak és tovább menjek, miközben a szívem majd meg szakadt. Lehet helyes, ami ennyire fáj? Nem tudom, de időre van szüksége mind a kettőnknek.

Lassan haladtam a kocsim felé és közben az elmúlt percek képei gyötörtek. Abból is csak egy. Rob kérlelő arca, ahogy én kifelé haladok a szobából. Beszálltam a minimbe, letekertem az ablakot, mert friss levegőre volt szükségem. Talán az valamennyire kibontja kusza gondolataimat. Indítani még nem voltam képes, igazából azt sem tudtam, hova akarok menni. A kormányra borultam és próbáltam meggyőzni magam, hogy igenis ez volt a helyes.
Hosszú percekig nem mozdultam, majd felegyenesedtem és hátradőltem. Előkotortam a cigis dobozom, tudtam a füstölgő méreg valamennyire le fog nyugtatni. Biztos voltam benne, hogy Rob is valami hasonló dolgot csinál éppen a szobában. Újra eszembe jutott az arca… nem Kristen, ezzel segítesz mindkettőtöknek. Lesz egy kis időnk átgondolni a dolgokat, csak egy kis szünetről van szó.

Lassan egy órája ültem már a kocsimban, a cigis dobozom kiürült, ideje volt elindulni.
Hazaérve anya már a szobájában volt, azt hiszem nem is hallotta, hogy megérkeztem. Ennek most nagyon örültem, ugyanis nem volt kedvem magyarázkodni.

Reggel ugyan úgy ébredtem, ahogy lefeküdtem. Pontosabban nem ébredtem, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. Végig Rob járt a fejemben és az esetleges végzetes hiba, amit elkövettem. Folyamatosan érveket sorakoztattam fel, hogy miért is helyes a döntés, amit hoztam és nyugtattam magam, hogy ez csak átmeneti.
Mégis volt egy furcsa érzésem, ami egész éjjel bennem lappangott. Nem tudtam volna megmondani mi az, de nem hagyott nyugodni. Egy belső hang azt súgta valami nem stimmel, valami történt. Rémesen erős volt bennem a félelem, de nem tudtam mi iránt.
Talán a hiánya műveli ezt velem.

Reggel már volt olyan intenzív. Pont, mint amikor egy hurrikán végigsöpör egy szigeten és pár órával később már csak a felfordulás, amit hagyott maga után emlékeztet a történtekre. Én sem érettem, mi van velem.
Igyekeztem nem erre gondolni és elterelés képen bemásztam a zuhany alá. Éppen, hogy csak relaxálni kezdtem volna, eszembe jutott Mandy. Elvileg ma kéne mennem hozzá…Robbal.
Úgy tűnik Rob nélkül kell meglátogatnom.

Gyorsan kimásztam a zuhanyból és összekaptam magam. A tükörbe nézve rájöttem, hogy így nem mehetek. A tegnap este és éjszaka történései nyomot hagytak az arcomon. Gyorsan felraktam magamra némi sminket, majd leszambáztam a konyhába, hogy valami táplálék után nézzek. Éppen hogy csak befaltam egy szendvicset, anya jelent meg a mögöttem.
- Hát te? Azt hittem Robnál vagy! – közölte meglepetten. Ettől féltem, az Ő figyelmét semmi sem kerülheti el.
- Mandyhez rohanok, mert megígértem neki! Nem tudom, mikor jövök. Szeretlek! – egy puszit nyomtam az arcára és még mielőtt válaszolhatott volna, már ki is rohantam a házból. Gondolatban kezet fogtam magammal és bepattantam a kocsimba.

Fél óra múlva már Mandy háza előtt álltam és próbáltam összeszedni magam, hogy normális emberként tudjak belépni. Egy nagy sóhaj után kiszálltam és becsöngettem. Néhány másodperc múlva, Mandy vigyorogva tépte fel az ajtót.
- Kristen! – ugrott a nyakamba, amit örömmel viszonoztam. – Annyira hiányoztál már!
- Te is nekem! – elengedett és meglepetten tekintett körbe.
- Azt hittem… jaj ne! – nyögte fintorogva.
- Mi a baj? – kérdeztem értetlenül.

- Mond, hogy Rob csak nem ért rá és nem azért van ilyen fejed, mert összevesztetek! – ennyi…miért is gondoltam, hogy nem bukom le, pont Mandy előtt?
- Öhm… majd később elmesélem! – feleltem zavartan a hajamat túrva.
- Nem úszod meg Kristen Stewart! – fenyegető hangszíne biztosított róla, hogy ma még megkapom a magamét. De jelen helyzetben jobban érdekelt a keresztlányom.
- Jól van, de engedj már be! Látni szeretném! – mondtam izgatottan. Mandy elmosolyodott és a nappali felé kezdett tessékelni. Közben feltettem neki a legfontosabb kérdéseket az állapotával kapcsolatban és mikor megtudtam, hogy vele és a keresztlányommal is minden rendben, beléptünk a nappaliba. Egy kis ágyikó mellé mentünk, amiben ott feküdet egy gyönyörű baba.

- Bemutatom neked a keresztlányod! Ő itt Meredith Kristen Stone – mosolygott. Megbabonázva néztem, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott.
- Kristen? – néztem rá meglepetten.
- Igen, szerintem nincs szebb annál, ha egy gyerek a keresztanyja nevét is megkapja! Remélem nincs ellene kifogásod! – motyogta miközben kivette az ágyból a kicsit. Válaszként csak egy puszit nyomtam az arcára, jólesett a kedvessége.
- Mit csinálsz? – hökkent arcom láttán elnevette magát.
- Gondoltam megfogod! – nevetett és közelebb lépett hozzám.
- Nem tudom, én…
- Ugyan! – mire kimondta már a kezemben is volt a kicsi. Meglepetten tapasztaltam, hogy nem is olyan furcsa. Teljesen természetes módon kezdtem ringatni a karomban, és hülyén gügyögni neki. Meredith pedig nyugodtan feküdt a kezemben.

Nem sokkal később Mandy lerakta aludni, így nekünk alkalmunk nyílt megebédelni. Odaadtam neki az ajándékokat is, amit Meredihtnek hoztam, és azt is amit Mandynek.
Hiába szerettem volna és próbáltam terelni a témát, amennyire csak tudtam, végül nem úsztam meg.
- Szóval, mi történt? – tette fel a kérdést, amitől egész végig féltem.
- Mire gondolsz? – kérdeztem tetetett ártatlansággal.

- Tudhattam volna, hogy ezt fogod csinálni! Természeten Robra gondolok. Valami oka van annak, hogy nem jött veled és ez a fej... – rájöttem, hogy kénytelen vagyok színt vallani.
- Tegnap volt egy kis vitánk, ami mostanában elég gyakran előfordul. És azt javasoltam, tartsunk szünetet és gondolkodjunk egy kicsit! – kicsit nehéz volt róla beszélni, de megtettem.
- Tehát szakítottál vele… - közölte Mandy karba font kezekkel.
- Nem, ez nem szakítás! – vágtam rá azonnal.
- Szünetet kérni, felér egy szakítással! – folytatta.
- Nálam nem! – továbbra is kitartottam az igazam mellett.
- Reménykedj benne, hogy Robnál sem! – felelte mindentudóan és töltött nekem még egy kis kólát.

- Azt mondtam neki szünet és nem azt, hogy szakítás! – bizonygattam, de elgondolkodtam egy kicsit. Olyan rémült feje volt, mikor közöltem vele tegnap. Lehet, hogy tényleg úgy értette szakítok vele? De hát értelmesen elmagyaráztam neki, hogy csak időt akarok magunknak adni…
- Végülis nem számít! Mit sem változtat azon, hogy megint hülyeséget csináltál! – gondolataimból Mandy becsmérlő szavai zökkentettek ki.
- Tudom…vagyis tudom, hogy hülyeség, de ez a legjobb megoldás! – és valóban így éreztem.
- A legjobb megoldás mire? – látszott rajta, hogy semmi logikát nem lát benne.
- Félek, hogy elveszítem! Ezért tettem, csak ezért. Talán, ha kicsit külön vagyunk az segít abban, hogy megbecsüljük a másikat vagy nem tudom…- sóhajtottam kétségbeesetten.
- De ez így nem jó…

- Akkor, mit kéne tennem? – kérdeztem a szavába vágva.
- Ahelyett, hogy ilyeneket találsz ki, talán leülhetnél vele megbeszélni! – rukkolt elő a szerinte zseniális ötlettel, de nem tudja, hogy ez már kipipálva.
- Hát éppen ez az! Nem megy…tegnap próbáltuk és összevesztünk azon is, hogy folyton összeveszünk! – mondtam neki egyre kétségbeesettebben.
- Kristen minden kapcsolatban vannak viták! Emiatt nem kell ilyen drasztikus lépéseket tenni. Légy türelmes, majd sikerül megbeszélnetek, ezért nem kell rögtön külön válni. Főleg, mert ez a ti esetetekben lehetetlen. Csak nézz magadra… miért kínzod magad, mikor ennyire szereted? Felesleges! – néhány percig emésztgettem, amit az imént mondott. Mandynek lenne igaza, és tényleg feleslegesen kínzom magunkat? Egyre jobban kezdett világos lenni előttem, hogy már megint milyen barom voltam. Talán tényleg csak türelmesnek kellene lennem és megoldódna minden. Rob és én is elég stresszes időszakon vagyunk túl és persze, hogy ingerlékenyebbek vagyunk. És az ember mindig azt bántja a legtöbbet, akit a legjobban szeret.

- Kris? – felkaptam a fejem és Mandy aggódó arcával találtam szemben magam. Szerencsétlen, vagy öt perce meg sem szólaltam.
- Ne haragudj, csak elgondolkodtam! – néztem rá bocsánatkérően.
- Gondoltam, hogy észhez fogsz térni! – közölte elégedetten, mint aki jól végezte dolgát.
- Te mindig tudod, mit kell mondani, hogy észhez térjek! – átnyúltam az asztalon és megfogtam a kezét, hogy kinyilvánítsam hálámat.
- Ez így van! Már csak egyetlen kérdésem van! Mit keresel még itt? – elnevettem magam a komoly arckifejezésén, mire ő is követte a példámat.
- Köszönöm! – jó szorosan átöleltem, majd vetettem még egy pillantást a keresztlányomra és már ott sem voltam.

Minden táblát figyelmen kívül hagyva hajtottam a házunk felé. Mielőtt beállítok Robhoz, kicsit össze akartam szedni magam.
Szerettem volna megint észrevétlen maradni, de a szerencse ma nem állt mellettem.
- Jaj gyere már és mesélj milyen a pici! Mandy hogy van? – anyám kérlelő tekintetének nem lehetett nemet mondani. Sóhajtva leültem mellé a kanapéra és mesélni kezdtem. Valahogy mindig volt egy újabb kérdése, de egy óra után végre befejezte a vallatásom.
Mire felértem a szobámba rettenetesen megfájdult a fejem. Ezt az éjszakai nem alvásnak tudtam be. Miután a zuhany sem segített rajtam, úgy döntöttem egy kis alvás még belefér, mivel még csak fél kettő van.

Hiába szántam kis alvásnak, nyolc óra volt, mire felébredtem. Szerettem volna még visszaaludni, de emlékeztettem magam, hogy fontos dolgom van. Rendbe kell hoznom, amit elcsesztem.
A ház üres volt, csak egy cetlit találtam az asztalon: „Kicsim, el kellett mennem. Benéztem hozzád, de aludtál! Vigyázz magadra, szombaton jövök!” – el is felejtettem, hogy anya ma elutazik. Ennyit a remek memóriámról.

Gyorsan bepattantam a kocsimba és a szálloda felé száguldottam. Fogalmam sem volt, hogy fog reagálni Rob, mikor meglát, vagy arra, amit mondani akarok. Remélem nem haragszik rám nagyon és megérti, miért tettem. Szégyelltem magam, de mindenki követ el hibákat.
Nem vacakoltam a recepción, azonnal a szobájába siettem. Minden erőmet összeszedve bekopogtam az ajtaján.
Több mint egy perc is eltelt, mire ajtót nyitott. Szemei kidülledtek a meglepettségtől, ahogy meglátott.

- Kristen? – megrázta a fejét, mintha arra számítana a következő pillanatban eltűnök. Végignéztem rajta és egyre rosszabbul éreztem magam. A szemei karikásak voltak, a tekintete üres volt. Az én hülye ötletem teljesen kikészítette. Nem bírtam magammal és a nyakába vetettem magam. Ott csókoltam ahol értem. Ő viszont nem mozdult, úgy állt ott, mint egy kőszobor. Világos, nagyon megbántottam, de mindenre képes vagy, hogy megbocsásson nekem. Szeretem, nem bírom elviselni, hogy miattam van ilyen állapotban. Elhajoltam tőle, de kezeim még mindig szorosan a nyaka körül voltak.

- Rob, én úgy sajnálom! Hülye voltam, nem is értem, hogy gondoltam, hogy egy napnál is tovább bírom nélküled! Bocsáss meg, amiért így viselkedtem kérlek, mindent megteszek, hogy kiengeszteljelek! – búgtam neki gyengéd hangon. Csak meglepetten bámult rám, látszott rajta, hogy erre nem számított.
- Kristen…


- Sss – a szájára szorítottam mutatóujjamat – Ne mondj semmit, tudom, hogy néha olyan bután tudok viselkedni, de ez csak azért van mert annyira szeretek és félek, hogy elveszítelek! – egyik keze félénken a hátamra siklott, de még mindig olyan volt, mint egy jégcsap. Ráadásul a szeme megtelt fájdalommal és, amit végképp nem értettem, mintha csalódottság is lett volna benne. Nem bírtam nézni, ezért lehunytam a szemem és ajkaim óvatosan az övéhez érintettem. Egy lágy és szerelmes csókot szerettem volna adni neki, amivel bebizonyíthatom, mennyire fontos nekem. A legfontosabb! Sikerült, beleborzongtam, ahogy nyelveink egymásra találtak, mintha a legcsodálatosabb kincset leltem volna fel. Lassan elváltam tőle, hogy újra ránézzek. Szemei még mindig csukva voltak, így halkan folytattam: - Mindennél jobban szeretlek…kérlek ne haragudj, csak úgy gondoltam ez jó megoldás, de tévedtem. Együtt mindent meg tudunk oldani! – mikor befejeztem a mondatot, kinyitotta a szemét és megijedtem attól, amit benne láttam. Nem tudtam hova tenni…

- Mi a baj? – kérdeztem rémülten. Felsóhajtott, majd összeszorította ajkait, mintha mondani akarna valamit, de képtelen lenne rá. Egyre jobban kezdett aggasztani a viselkedése. Pánik lett urrá rajtam.
- Kristen, el… el kell mondanom valami! – nyögte ki végül, olyan hangon, amitől megállt bennem az ütő.

- Rob, megijesztesz… – kezdtem bele, de a végén a hangom felmondta a szolgálatot. Nem tudtam mi történhetett, de nagyon rossz előérzetem volt. Olyan, amilyet eddigi életemben, csak a tegnapi álmatlan éjszakámon éreztem.
- Sajnálom…én annyira sajnálom! – suttogta és a nyakamba temette a fejét.