33/b. fejezet

Elveszve

Itt a 33/b. fejezet, amiből most megtudhatjátok, Rob milyen lelki állapotban is van. Na meg, hogy Ő mit szól Kristen érkezéséhez. Remélem tetszeni fog!
Mostantól a vasárnapi friss követelménye 23 db komment!:D Biztos mindenkinek van mit megosztania velem. Nem is húzom tovább az időt, eleget vártatok rá. Jó olvasást kívánok!
Puszi, Lady

Sajnos, az este magamba töltött alkoholmennyiség nem volt elég arra, hogy másnap ne emlékezzek kristály tisztán a telefonomra Marcus-szal. Arra a beszélgetésre, amiben elmondta, hogy Kristen másnál keresi a vigaszt. A reményem, hogy valaha vissza tudom hódítani, szertefoszlott. Már nem láttam rá esélyt, hogy valamikor is megbocsájtson nekem. Túl van rajtam. Azt, hogy én hogyan fogom elfogadni, hogy végleg lezárta velem a dolgot, mikor vagy egyáltalán fel fogom-e majd dolgozni, nem tudtam. Jelen pillanatban lehetetlennek tűnt. A hiánya lerombolta az életem, nélküle semmi voltam. Nem volt miért felkelnem, mintha kettészakítottak volna, és csak az egyik felem lenne meg. Milyen jövő vár rám nélküle? Belegondolni is fájt.

Még pár napot tengettem egyedül a hotelszobám csöndes poklában. Aztán rájöttem, hogy nincs miért Amerikában maradnom. Eddig a „visszahódítási” tervem miatt nem akartam Londonba menni, de már nem volt miért maradnom. Talán otthon, ahol nem emlékeztet minden rá, ott majd jobban leszek. Talán…
Hétfő este meg is érkeztem a szülővárosomba. Ahogy leszálltam a gépről, meg is csapott az ismerős illat. Ez London illata. Máris felszabadultabban mentem a csomagjaimért, aztán ki a reptérről, hogy taxit fogjak. Szerencsére volt bőven belőlük és nagy meglepetésemre, egy darab fotós sem akarta ma megkeseríteni a napom. Bediktáltam a címet, és az ismerős úton hazafelé indultunk.
Két nagy bőrönddel igyekeztem ajtót nyitni, de nem igazán jártam sikerrel. Aztán feltépték az ajtót, és anya ugrott a nyakamba.

- Édes kisfiam, annyira hiányoztál! – ölelgetett drága szülő anyám, és szó szerint majd’ meg fojtott a szeretetével.
- Te is nekem – nyomtam két puszit az arcára, mikor sikerült kibontakoznom az öleléséből.
- Gyere már beljebb, ne ácsorogj a küszöbön – pattogott, én pedig fej-rázva követtem. Eddig miatta nem tudtam beljebb menni. Még egy gyors ölelést követően, első utunk a konyhába vezetett, miután az „Eszel te rendesen, kisfiam?” kérdésével befelé lökdösött. Nem válaszoltam, csak hagytam, hogy a kedvenc ételeimet – amiket valószínűleg egész nap főzött – kipakolja elém. Úgy tettem, mintha költői kérdésnek értelmeztem volna. Hiába mondtam, hogy nem bírok többet enni, akkor is belém diktálta a kikészített adagot minden fogásból. Ami persze egy hadseregnek is elég lett volna. Miután kellőképpen kifaggatott, végre én is szóhoz jutottam.

- Mi van apával? – kérdeztem rögtön, ami a legjobban érdekelt ebben a pillanatban.
- Jól van, édesem. Szerdán végre hazajöhet. Csak a kora miatt meg a biztonság kedvéért kellett bennmaradnia ilyen sokáig – ezzel megnyugtatott, nem is kicsit. – Holnap bemegyünk hozzá, amint felkeltél, jó? – bólintottam, mire anya mosolyogva megsimogatta az arcomat.
- A csajok? – az elmúlt időszakban semmivel nem foglalkoztam. Emlékszem, hogy Lizzyvel és Vikivel is beszéltem, de konkrétan semmi egyéb nem maradt meg. Ezért azt sem tudom, ők merre vannak és mikorra várhatóak.

- Viki még dolgozik, Lizzy New Yorkban van. Mind a ketten huszonnegyedikén jönnek haza – felelte anya, miközben elpakolta utánam a maradékot. – El sem hiszem, hogy mind itthon leszünk, együtt. Annyira boldog vagyok – nevetgélt felszabadultan. Látszott rajta, hogy már most be van zsongva. Aztán abbamarad a nevetés. – Csak egy valaki hiányzik!- és komolyan felém fordult. – Ezek szerint nem sikerült helyre hoznod. De mégis mi történt? – kérdezte kétségbeesetten. Haboztam, mégis hogyan adjam ezt be neki? Jó volt a kapcsolatunk, de ez mégsem tartozik rá, ilyet az ember nem mond el az anyjának.

- Anya, tudod, hogy szeretlek, de ez nem a te dolgod. Ez csak rám és Kristenre tartozik – igyekeztem nyugodt hangon mondani, miközben bennem tombolt a vihar.
- Jaj, de így olyan rossz. Legalább annyit, hogy összevesztetek vagy már nem szeret? – kétségbeesetten próbálta kitalálni, de még csak a közelében sem járt.
- Elégedj meg annyival, hogy egy olyan dologról van szó, amit nem lehet helyrehozni – adtam neki kurta választ.
- Olyan nincs! – közölte eltökélten, majd visszafordult a mosogatóhoz.
- Lefekszem, mert fáradt vagyok. Aludj jól – egy puszit nyomtam a fejére. Ő csak annyit mondott, hogy „te is”, majd nem is foglalkozott velem. Tudom, hogy megsértettem, de holnapra úgyis elfelejti.

Másnap délelőtt apánál kezdtünk a kórházban. Mikor megláttam végre, megnyugodtam. Tényleg jól nézett ki és a humora is a helyén volt.
- Mond csak, fiam! Nem hoztál nekem véletlenül egy szivart? – kérdezte, mikor anya kiment, hogy megtöltsön egy vázát vízzel.
- Apa, ez egy kórház! – nevettem - Nem, nem hoztam – erre legörbült a szája.
- Szerintem anyád eldugta, a Whiskymmel együtt. A fejemet teszem rá, ha haza megyek sem kaphatom meg őket – mondta panaszosan. Nem akartam mondani, de biztos voltam benne, hogy valóban ez a helyzet.

Egész délutánig maradtunk, majd megérdeklődtük az orvost egy vizit alkalmával, hogy holnap hányra jöhetek érte. A délelőtti órákat mondta, így nem láttam akadályát egy kis ivászatnak az este folyamán. Otthon előkaptam a mobilom, hogy tárcsázzam kedvenc haveromat, Tomot. A telefonom képernyőjén egy Kristennel közös képünk volt. Még a New York-i premier után, az unalmas repülőúton hazafelé csinálta rólunk. Mindig elnevettem magam ezen a képen. Kristen bandzsít és kinyújtja a nyelvét, miközben karjával szorosan közel tart magához. Én meg felvont szemöldökkel, valamilyen idióta arckifejezést vágok. Most csak egy kis mosolyra futotta tőlem. A szép emlékek mardosták a szívemet, a fájdalom újra ott volt. Nincs mit tenni, valami mindig lesz, ami felidézi, hogy milyen szánalmas az életem nélküle. Gyorsan kikerestem a telefonkönyvből Tom számát, hogy a ma esti fájdalomcsillapítás is meglegyen. Persze nem kellet győzködnöm. Megbeszéltük, hogy fél kilencre nála vagyok. Megvacsoráztam anyával, majd mondtam neki, hogy letusolok. Jobb, ha csak indulásnál szólok neki, hogy kilépek ma este.

Anyát a nappaliban találtam, éppen a telefonon lógott. Biztos az egyik barátnőjével beszélt, legalábbis az ujjongásból, ami a hangjából hallatszott, ezt vontam le. Ki akartam menni addig, hogy ne hallgatózzak, de már úgy tűnt a végén tart.
- Rendben szívem, akkor vasárnap várlak. Annyira hálás vagyok neked. Addig is vigyázz magadra. Szia – letette és egy pillanatig, azt hittem nem is az anyámat látom. Egy nagyot sikkantott elégedetten, majd összecsapta a tenyerét és felkelt. Mikor felém fordult, kicsit meglepődött, hogy ott lát, de mosoly még mindig ott volt az arcán.
- Kivel beszéltél? – kérdeztem meglepetten. Egy pillanatig habozott.
- Egy ismerősömmel – felelte, majd végig nézett rajtam. – Hova mész?
- Tomhoz, kicsit beszélgetünk – mondtam lazán.
- Szórakozz jól – eltáncolt mellettem, nyomott egy puszit az arcomra és már ott sem volt. Semmi, okító beszéd nem volt. Akárkivel is beszélt, hálás vagyok neki, amiért ennyire boldoggá tette az anyámat.

Tom már egy sörrel nyitott ajtót. Nem hiába volt a barátom…
- Hé haver, végre itthon! – egy ölelés után beljebb terelt. Még mindig olyan volt, mintha egy disznóól kellős közepén lakna. Én sem vagyok piskóta, de hozzá képest az én szállodai szobáim ragyognak. Ledobtuk magunkat a kanapéra –oda, ahol volt egy kis szabad terület -, majd rágyújtottunk.
- Tarthatnál egy csajt, aki rendet rak néha – fintorogtam, és arrébb dobtam egy zoknit.
- Bagoly mondja verébnek! – vágott vissza. – Amúgy, hogy vagy? – kérdezte kissé tétovázva.
- Szarul, mégis, hogy lennék?! – sóhajtottam. – Neked még nem is meséltem… Marcus látta Kristent egy klubban, és nem mással távozott, mint Eddel!
- Micsoda? – teljesen ledöbbent. - Érdekes… Kristenből nem néztem volna ki, hogy így áll bosszút!

- Nem hinném, hogy ez bosszú volt. Inkább azt mutatja, hogy túl van rajtam és soha semmi esélyem már – meséltem neki az én következtetésem.
- Hmm… Fura lenne, ha ilyen hamar túl tette volna magát rajtad. Nem úgy nézett ki, mintha csak futó kaland lennél neki, szóval nem! – gondolkodott.
- Akkor nevezzük vigasztalódásnak. Mindegy, nem szólhatok egy szót sem! – serényen bólogatott.
- Hát nem, ez nem változtat azon, hogy egy fasz vagy! – mondta teljesen komolyan.
- Kösz – nyögtem, de igazat kellett neki adnom. – Már úgy sem számít, ennek vége – jó nagyot húztam a sörömből, várva a jótékony hatásra.
- Még lehet esély, ne add fel! – próbált bíztatni, de csak lemondóan ráztam a fejem. Egy idő után megunta a savanyú képem, és hozott még egy sört. A téma is vidámabb lett, többet nem beszéltünk Kristenről.
Mire haza értem, anya már nem volt ébren. Csak egy üzenet várt, hogy holnap délre megyünk apáért.
Gyorsan letusoltam és bekóvályogtam az ágyamba.

Nagy nehezen felkeltem időben, és levánszorogtam anyához. Megkérdezte, milyen volt az este, de nem tette szóvá a másnapos fejemet. Szép tőle. Miután belém diktált némi reggelit, így negyedtizenkettő tájékán, elindultunk a kórházba. Apa már ruhában, a csomagokkal várt minket az ágyán. Közölte, hogy már aláírt mindent, és ha lehet, minél előbb lépjünk le.
Anya étkezésnél már két embert tömhetett rosszullétig.
- Tudod, már csak egy jó kis szivar hiányzik – sóhajtotta apa egyik este, vacsora után.
- Azt verd ki a fejedből, Richard! – mondta rögtön anya, és nagyon is komolynak hangzott.
- Nem szereznél nekem? – kérdezte suttogva és rám kacsintott.
- Sajnálom apa, de anyával nem merek szembeszállni – nevettem.
- Igen, én sem! – mondta elkámpicsorodva.

A további napok sem teltek másképp. Otthon minden rendben volt, anya majd kicsattant az örömtől, gondolom, hogy apa itthon és jól van, ellenben velem. Minden nap egyre rosszabbul éreztem magam. Ugyan nem minden percben és mindenről jutott eszembe Kristen, de a helyzet koránt sem volt fényes.

Pénteken este gondoltam áthívom Tomot inni, majdnem minden este én csöveztem nála, ideje volt viszonozni. Nem mintha az elmúlt mit tudom én hány évben, nem lógott volna itt eleget. Lementem a földszintre, hogy szóljak anyáéknak, de az ajtóban megtorpantam.
- Szóval úgy kell tennem, mintha rosszabbul lennék, mint vagyok, mikor itt lesz. Rendben. De mégis miért? – hallottam apa értetlen hangját kiszűrődni a nappaliból. Talán semmi közöm nem volt hozzá, mégis érdekelt, hogy miért kér ilyet apától.
- Igen, ez engem is érdekelne – beléptem a nappaliba, mire anya megpördült és zavartan mérte fel, hogy bizony, valóban ott állok.
- Oh, észre sem vettem, hogy itt vagy Rob – nevetett fel kínosan, amitől egyre gyanúsabb lett.
- Pedig igen… szóval? – kérdeztem, mert terelést éreztem a levegőben.
- Kisfiam, nem illik hallgatózni – kezdett dorgálni.

- Nem hallgatóztam, csak szólni akartam, hogy… Hé, ne terelj! – szóltam feszülten, mert valóban szerette volna megúszni a magyarázatot. Ha nem akar ennyire hallgatni, talán nem is zaklatom. Egy ideig nyitogatta a száját, de hang nem jött ki rajta, majd segítségkérően apa felé fordult.
- Én nem szólok bele – jelentette ki apa, majd elvigyorodott.
- Nos, igazából… de ígérd meg, hogy nem kapod fel a vizet, mert én csak jót akartam...
- Anya! – morogtam. Utáltam, mikor ezt csinálja.

- Kristen idejön – nyögte ki összeszorított szemekkel. Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallok. Tényleg azt mondta, hogy Kristen idejön? Nem, tuti félreérettem. Az nem lehet, tuti kezdek begolyózni!
- Tessék? – kérdeztem vissza, hogy tisztázzam a félreértést.
- Kristen jön… ide – felelte szaggatottan. Ezek szerint jól értettem.
- De miért? Hogy? Mikor? – szakadtak ki belőlem a kérdések, még mindig kételkedtem benne, hogy ez igaz.
- Anyád magánakciója! – szólt közbe apa. Anya eresztett felé egy gyilkos pillantást, mire apa védekezően maga elé tette a kezét, de még mindig mosolygott.
- Jó, van benne valami. De csak, mert láttam, hogy mennyire szenvedsz, és segíteni akarok. Aztán Jules mondta, hogy Kristen is mennyire maga alatt van…
- Kristen maga alatt van? – kérdeztem meglepetten. Talán ennyit fogtam fel az egész szövegből. Erre nem számítottam. Hiszen ott van neki…
- Igen. Jules azt mesélte, hogy alig mozdul ki a szobájából, nem igazán beszél senkivel. Mit vártál? – kérdezte felháborodottan.
- Ennyit mondott? – sürgettem.

- Nagyjából. Kristen neki sem mond túl sokat – célozgatott. Ezek szerint Kristen sem mondta el az anyjának, miért is hagyott el…
- De még mindig nem értem. Hogy-hogy ide jön? – abszolút nem értettem, miért jönne ide. Talán valami megjelenés miatt…
- Megkértem. Vagyis nem is igazán. Felhívott, hogy érdeklődjön Richard hogyléte felöl, és én kicsit túloztam az állapotát illetően. Mondta, ha bármi segítség kell, szóljak. Tudtam, hogy érti, de úgy tettem, mintha éppen felajánlotta volna, hogy idejön. Elkezdtem örülni, mire mondta, hogy nem úgy értette, de mivel szomorú voltam, belement – mesélte, kicsit szégyenkezve. Akkor ezért kell apának tettetnie! Az anyám megkattant…
- Jézusom anya! – nyöszörögtem elképedve és a kanapéhoz araszoltam, hogy leüljek. – Mióta szervezkedtek ezen Jules-szal? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Az én ötletem volt, de támogatott benne. Mi csak jót akartunk – mentegetőzött.
- Tudom, csak… áh ezt nem érted! Soha nem jön már vissza hozzám, ez csak felesleges kínzás nekem – kétségbeesetten a kezembe temettem az arcom. Azonnal éreztem, hogy anya mellém ül, és simogatni kezdi a hátam. Nem haragudtam rá, jót akart. De hogy fogom kibírni, hogy itt leszek Kristennel egy házban, és nem érhetek hozzá? Nem beszél majd velem… de miért ment egyáltalán bele? Mondjuk, anyának nem nagyon lehet nemet mondani.
- Talán mégis van remény. Bizonyítsd be neki, hogy mennyire szereted! – mosolygott kedvesen.
- Mikor jö…

- Hello! Nyitva volt az ajtó… hé, mi ez a letargia – vágtatott be Tom, de úgy, mintha egy hurrikánt söpört volna végig a szobán.
- Kristen idejön – sóhajtottam.
- Tudom, én hozom el a reptérről – vállat vont, mintha mi sem lenne természetesebb. Aztán fogta magát és leült a fotelba. Remek, már megint én vagyok az egyetlen, aki nem tud semmit.
- Hogy mi? Anya, mégis mikor akartad velem közölni? – kérdezte felháborodottan. Ha még Tomot is beavatta a tervbe, akkor igen csak későre tervezte.
- Nos, igazából… meglepetésnek szántam – mondta.
- Marha jó! Jobb, hogy tudom, így van időm felkészülni – motyogtam és a konyha felé indultam. Éppen, hogy csak kiléptem, Tom is megjelent. Elővettem a cigim és rágyújtottam.

- Most mi van? Nem örülsz? – kérdezte, miközben ő is elővett egy szálat.
- Mégis minek? Annak, hogy itt lesz és láthatom, mennyire gyűlöl? – nevettem fel cinikusan.
- Jaj Pattz, nem adhatod fel… ez egy lehetőség! – mondta komolyan.
- Ez reménytelen, Tom – sóhajtottam.
- Idejön… egy házban lesztek. Ki kell használnod. Addig könyörögnöd, míg meg nem gondolja magát – folytatta.
- Nem fogja, nem olyan – ráztam a fejem és újabb cigire nyújtottam.
- Próbálkozni lehet. Harcolj érte, ha szereted. Már nincs veszteni valód – győzködött tovább.
- Nem tudom… - ismerem Kristent, nem fog megbocsájtani. Meg fogom próbálni, úgysem bírnám ki, hogy ne tegyem, de félek csak még jobban fog fájni.
- Én bízom benned… nem fog tudni ellenállni neked – közölte egy kacsintás kíséretében.
Ha már idejön, meg fogok tenni mindent, hogy visszanyerjem a szívét és a bizalmát. Nem lesz könnyű, de harcolni fogok érte. Ez tényleg egy lehetőség nekem.
- Nem tudom – ismételtem. Gondoltam még nem kötöm Tom orrára, addig, amíg nincs kész a tervem.

Miután Tom haza ment, nem bírtam aludni. Nem is ittunk csak egy sört, mert ma józan akartam maradni. Tiszta fejjel végiggondolni mindent, kieszelni a tervet. Aznap éjjel még csak az önmarcangolásig jutottam és mindent negatívan láttam. Annyira szerettem volna remélni, hogy Kristen miattam is jön. Tudtam, hogy ez csak hiú remény.

Vasárnap már kora reggel ébren voltam. Anya már lázasan készülődött a konyhában. Egy csomó ételt ütött össze, alig várta már, hogy Kristen megérkezzen.
Én is. Egy részben viszont nem. A tudat, hogy láthatom, melegséggel öntött el. Itt lesz a közelemben, hallhatom a hangját, láthatom a gyönyörű arcát. A tény, hogy nyilvánvalóan utál, mégis beárnyékolta a boldogságom. Nem tudtam, mire számítsak. Ezért inkább nem számítottam semmire.

Tudtam, hogy ötkor száll le a gépe, vagyis hatra már itt is lesznek. Fél hattól álltam a nappali ablaka előtt és vártam, hogy begördüljön Tom kocsija. Amikor ez megtörtén, szinte teljesen leizzadtam. Tom kiszedte a bőröndjét, majd kinyitotta Kristennek az ajtót, de nem szállt ki. Annyira sokáig ült bent, hogy bepánikoltam. Most fog haza menni? Nem, ha eljött idáig, akkor csak nem. Aztán Tom hátrébb lépett, nekem meg elállt a lélegzetem, ahogy megláttam kiszállni. Ellenben a szívemmel, ami vad tempóban kezdett dübörögni a mellkasomban.

Gyönyörű volt, nem ez nem a megfelelő szó rá… sőt arra nincsenek szavak. Ahogy arra sem, mit éreztem abban a pillanatban, mikor tudatosult bennem, hogy tényleg itt van.
- Légy jó, kisfiam – észre sem vettem anyát, minden figyelmem a ház felé közeledő tündéré volt. Anya megpuszilta az arcom, majd arrébb ment.
- Meghoztam a csomagot! – kiáltotta Tom az ajtóban. Anya arcára ezer wattos mosoly kúszott, és fejvesztve rohant ki a szobából.
- Jaj Kristen – hallottam még anya hangját, miközben rohant. Én csak bámultam magam elé, mint egy kőszobor.
- Menj már! – utasított apa vigyorogva. Nagy levegőt vettem, összeszedve minden bátorságom, majd az ajtó felé indultam.
- Köszönöm, hogy itt vagy! – mondta neki anya. Kiléptem, de a nappali ajtóban ledermedtem. Ott állt tőlem öt méterre a nő, akit mindenkinél jobban szeretek, és nem rohanhatok hozzá, hogy a karjaimba zárjam karcsú testét.

- Nincs mit! – motyogta behunyt szemmel, miközben anya hátát dörzsölgette. A hangja, csak még inkább felbolygatott. Imádtam a hangját, ahogy mindent, ami Ő. Legszívesebben odarohantam volna, és sírva könyörögtem volna a bocsánatáért. Egyszerűen nem élhetek nélküle, Ő a mindenem. Boldog voltam, hogy itt van, de ugyan akkor fájt, hogy nem érinthetem meg. Féltem és nyugodt voltam egyszerre. Nyugodt, mert itt van. Miközben ezen gondolkodtam, a szemei kinyíltak, a pillantásunk találkozott, és akkor már tudtam, hogy nem adhatom fel. Nem élhetek nélküle…