42. fejezet

Válasz?

Csajok, meghoztam a 42. fejezetet. Végül sikerült befejeznem, így felraktam nektek. Hmm, nem is tudom, mit kéne még hozzáfűznöm, most nem jut semmi más az eszembe. :D
Még annyi, hogy a következő rész csütörtökön jön. Viszont, mivel már igencsak a vége felé járunk, kicsit emelem a kommenthatárt, mégpedig 30 darab véleményt kérek az elkövetkezendő részekhez! Szóval csütörtökön jön a friss, ha megvan a 30 komi.:)
Puszi, Lady

Nem tudtam volna megmondani mennyit aludtam az éjjel, valószínűleg semennyit. Valahogy nem jött álom a szememre, pedig az egyetlen dolog, ami akartam az öntudatlanság volt. Ehelyett egész éjjel gondolkoztam, azon, amit Rob mondott este. Azon, hogy megkérte a kezem. Hiába volt részeg, teljesen komolyan mondta, ebben biztos volta. És nem csak ebben! Nem voltam felkészülve erre, tizenkilenc évesen még nincs itt az ideje. Egy dolog aggasztott csupán, mi van, ha nemet mondok neki és ezzel elveszítem őt. Azt nem bírnám ki. Szeretem Őt, mindennél jobban, mégsem akarok házasodni.

De miért? Ha szeretem, akkor miért nem akarok még hozzámenni? Nem mindegy, hogy most vagy három év múlva? Mert igenis csak Őt tudom elképzelni a férjemként, vele akarom leélni az életem. És ha csak meggondolatlanul jelentette ki, és reggelre már nem így fogja gondolni, csak a hév mondatta vele? Lassan kezdtem hozzászokni a gondolathoz, sőt a végére már egyértelműen eldöntöttem, hogy igennel fogok válaszolni. Ha Őt akarom örökre, akkor nem számít, hogy holnap vagy évek múlva megyek hozzá. A papír pedig főleg nem érdekel engem, mindig is csak egy fecninek tartottam, ami tök feleslegesen foglalja írásba azt, amit az embernek a lelkében kell éreznie, hogy örökre a másikhoz tartozik. De ha Robnak fontos, én nem bánom. Hozzá megyek!

Egy egész éjszakámba telt, hogy idáig jussak. Már bővel feljött a nap, aminek sugarai lassan fénybe burkolták a szobát. Tegnap este a függöny már nem húztam be, így egyre világosabb és világosabb lett a szobában. Életem értelme is nyitogatni kezdte a szemét, és nagyokat nyöszörögve mozgolódott. Felemeltem fejem a mellkasáról, hogy kissé kinyújtóztassa magát , és egy mosolygós szempárral találtam szemben magam.

- Jó reggelt, kicsim – hajolt felém egy pusziért.
- Hogy vagy? Nem fáj a gyomrod, nem kell már hánynod? – érdeklődtem aggódva, hiszen nekem sokszor még másnap reggel is a WC fölött kell görnyednem. Egyenlőre válasz helyett csak nagyokat pislogott.
- Hánynom? Miért kéne? – kérdezte meglepetten.
- Csak ha esetleg tegnap este nem jött ki belőled minden…
- Hánytam? – teljesen ledöbbent, és őszintén szólva, én is.
- Igen. Rob, mennyire emlékszel a tegnap estéből? – nevettem el magam.

- Hát…- összeszűkített szemekkel megvakarta a fejét, pont mint aki éppen próbál felidézni valamit. – A srácokkal ittunk…aztán emlékszem arra, hogy megjöttél és…- elhallgatott, majd megrázta a fejét. – Ennyi – mondta végül. Ennyi…ezek szerint nem emlékszik, hogy megkérte a kezem. Ez jó, remek!
- Semmi más? – kérdeztem még egyszer reménykedve.
- Semmi. Kéne valamire? – érdeklődött. Nos igen drágám, például arra, hogy megkértél, menjek hozzád.
- Nem –megráztam a fejem, majd kimásztam mellőle.

- Kristen én…- visszafordultam felé, hátha eddig csak szívatott. – Ő…csinálnál nekem pirítóst? – döbbentem bámultam rá egy percig, majd bólintottam és elindultam a konyhába.
Én hülye, egy pillanatra azt hittem, mégis emlékszik. Várjunk csak! Éjjel még teljesen biztos voltam benne, hogy nemet fogok mondani. Mostanra meg addig jutottam, hogy szomorú vagyok. Igazából jobb ez így, még túl fiatalok vagyunk. Még nem is akarok hozzámenni, csak féltem, hogy elveszítem és szépen rábeszéltem magam a dologra. Egy biztos, én teljesen bolond vagyok. Megsütöttem neki a pirítóst, és egy teát is főztem, talán ezek helyrerakják a gyomrát.

Két kart éreztem a derekam köré fonódni, majd egy puha száj tapadt a nyakamra. Lehunytam a szemem és átadtam magam az érzésnek, imádtam, mikor lágy csókokkal hinti be a nyakam. Az orrával is cirógatta egy kicsit, majd eltoltam magamtól. Ha el akarja fogyasztani a reggelit, jobban teszi, ha nem feszíti tovább a húrt. Együtt fogyasztottuk el a reggelit, a többiek csak ez után csatlakoztak hozzánk. Marcus sem nézett ki sokkal jobban, mint Rob, de Jenny nem volt olyan megértő, mint én. Most először láttam ezt az oldalát, egész délelőtt csúnyán nézett Marcusra, és nagyon meg volt lepve – amit szóvá is tett -, hogy én nem haragszom Robra. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy egyrészt férfiak, akik a mértéket nem nagyon ismerik, másrészt néha belefér az ilyen is. Úgy tűnt hatottam rá. Én egész nap Rob körül ugráltam, aki az ágyban fekvésen kívül nem nagyon csinált semmit, ellenben velem, aki egésznap foglalkoztatva volt.

*

Másnapra már mindenki teljesen rendben volt, viszont a hangulat mégsem volt az igazi. Ez volt ugyanis az utolsó napunk a szigeten. Azt hiszem ez volt életem legszebb két hete, valószínűleg, mert Robbal voltam. De maga a hely is varázslatos volt. Az utolsó napot kihasználva, még elmentünk egy utolsót kirándulni. Sétáltunk a parton, ahol Tomék még sziklát is másztak, bár ezek csak nagy kavicsok voltak, de már látom, ezt otthon hogy fogja előadni. Robbal kéz a kézben andalogtunk a tengerparti sétányon, és többnyire a barátainkon nevettünk.
Este tartottunk egy búcsúpartit, de most senki nem volt részeg. Ugyan iszogattunk, de most főleg a beszélgetés volt a fontos.

Jenny gyorsan lestoppolt a jövő héten az egyik napra, mikor Londonban elmegyünk vásárolgatni. Kérdezték, hogy meddig leszek még Angliában, és a válaszommal Robot is megleptem, ugyanis még nem közöltem vele, hogy egész január végéig tervezem, vagyis addig, míg el nem kell utaznom a Soundance-re, ahol két filmet kell promotálnom. Rob persze iszonyatosan örült, ahogy én is. Közben még majdnem egy teljes hétig egyedül is leszünk otthon, hiszen nemsokára esedékes lesz Clare és Richard utazása, amit karácsonyra kaptak tőlünk.

*

- Akkor ennyi! – zárta be szomorúan a házat Sam. Mind kint álltunk az ajtó előtt, és csendben néztük a házat. Marcus Jennyt öleltem, míg Rob engem.
- Ugyan, legkésőbb holnap után úgyis bulizunk – közölte Tom, mire mind elmosolyodtunk.
Elköszöntünk egymástól, és mindenki beült a maga kocsijába.
- Szomorú vagy, cica? – kérdezte Rob, mikor már a kocsiban ültünk. Eddig egy szót sem szóltunk, csak csendben ültünk egymás mellett.
- Kicsit. Hiányozni fog – mosolyogtam rá.
- Visszajövünk még ide, ne aggódj – biztosított, majd összekulcsolta ujjainkat. Rob kissé fáradtnak tűnt, meg is kérdeztem tőle, hogy vezessek-e, de azt mondta jól van.

Mikor haza értünk – fura ezt mondani, de már tényleg olyan, mintha az én otthonom is lenne -, a család majd kiugrott a bőréből.
- Meséljetek! – csapott a combjára Clare, miután sikeresen beráncigáltak minket a nappaliba. Rob már látványosan szenvedett, a feje az ölemben volt, miközben nagyjából csak én beszéltem. Akkor kezdtem csak igazán aggódni, mikor még enni sem volt hajlandó, pedig utoljára indulás előtt ettünk ebédet.

- Nem kicsim, inkább lefekszem – csókolt homlokon, mikor a konyhában befejeztük a kaját.
- Megyek – álltam fel rögtön, de visszanyomott a székre.
- Maradj még nyugodtan és mesélj tovább – motyogta.
- Nem akarlak egyedül hagyni, aggódom érted – akadékoskodtam, mire mosolyogva szájon csókolt.
- Csak fáradt vagyok – nyugtatott. – Szeretlek – még egy puszit kaptam majd felment a szobába.
- Nem tetszik nekem – sóhajtotta Clare. Egyet értettem vele, én sem tudtam, mi lehet a gond.
Még kicsit lent voltam a lányokkal és beszélgettünk, aztán én is felmentem a szobába. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán bebújtam Rob mellé az ágyba. Már aludt, de mikor a mellkasára húzódtam, azonnal körém fonódtak karjai.
Reggel arra ébredtem, hogy valami tűz forró nyomódik meztelen testemnek, szinte égetett. Aztán rájöttem, hogy még mindig Rob mellkasán fekszem, és ez a tűz forróság belőle árad. Azonnal a homlokára szorítottam a tenyerem, lázas volt. Ezek szerint ez kezdett kijönni rajta tegnap. Még aludt, és nem is terveztem felébreszteni, de muszáj lesz. Meg kell mérni a lázát, és gyógyszert is be kell vennie.

Felöltöztem, lerohantam Clarehez, aki azonnal teát kezdett főzni, míg én csináltam neki egy kis rántottát. Egy tálcára pakoltunk mindent, majd felvittem a szobába. Rob még mindig szuszogott. Lassan mellé ültem, és a fejét kezdtem simogatni.
- Édes, ébresztő! – nagy nehezen kinyitotta a szemét, majd kissé kábán rám nézett. – Gyere, edd meg ezt – az ölébe raktam a tálcát.
- Nem vagyok éhes – nyöszörgött.
- Tudom, de lázad van és enned kell, hogy be tud venni a gyógyszert – erősködtem, mire fintorogva neki látott. Közben a lázmérőt is beraktam a hónalja alá, ami hamarosan csipogott is. A kijelző 39 fokot mutatott. Azonnal a szájba nyomtam a gyógyszert, majd a teával megitattam.

Lementem a konyhába és felhoztam még egy kancsó teát neki, közben Clare is megnézte a fiát. Hiába tudtam, hogy ez csak egy kis betegség, mégis halálra izgultam magam. Le akartam menni, hogy megkérjem Claret, hogy csináljon Robnak levest, de elkapta a karom, mikor fel akartam állni.
- Ne hagyj itt – kérdet gyenge hangon, mire azonnal fölé hajoltam és szájon csókoltam. – Ezt lehet nem kellett volna – mosolyodott el halványan, a csókra célozva. Jellemző, hogy még most is engem félt. Nem válaszoltam, csak ismét a szájára tapadtam, és nyelvemmel vadul felkutattam az övét.
- Szólok Clarenek, hogy csináljon neked levest, és jövök – mondtam, de leintett.

- Mikor fent volt, mondta, hogy már csinálja – hogy is gondolhattam, hogy megfeledkezik róla?! – Gyere inkább ide, te most olyan jó hideg vagy – szorongatta a kezem. Azt nem engedtem neki, hogy kitakarózzon, de így talán segíthetek neki. Befeküdtem mellé, szorosan a mellkasára húzódtam. Jobb ötletem támadt, felültem, levettem a pólóm, és tejesen ráfeküdtem. Már akkor elakadt a lélegzete, mikor a póló lekerült rólam, de bíztam benne, hogy most nem jut eszébe a dolog. Tévedtem. Alighogy a mellkasára kerültem, ajkai máris a nyakamat kezdték kényeztetni, míg egyik keze a fenekembe markolt, majd a bugyimat kezdte arrébb húzni. Akadozó lélegzettel próbáltam a kezét eltolni, mire dühösen felmorgott.

- Rob, ezt te sem gondolhatod komolyan! 39 fokos lázad van – dorgáltam, de mellkason egyre hevesebben emelkedett fel és le, minden alkalommal nekifeszülve az Ő szintén meztelen mellkasának.
- Nem érdekel! Itt fekszel rajtam meztelenül…kívánlak – nyögte a nyakamba, amitől majdnem elvesztettem a csatát, de nem engedhettem.
- Akkor inkább leszállok rólad, de most nem fekszem le veled – közöltem vele, és már készültem is.
- Ne – szorított magára azonnal. – Jó, befejeztem. Végülis érthető, hogy nem akarsz szeretkezni egy beteggel – nézett rám boci szemekkel. Meg kell hagyni nagyon ügyes, és ha nem ismerném, mint a tenyerem, még be is dőlnék neki. De így…

- Édes, eszméletlenül kívánlak, mint mindig, de a te érdekedben nem. Ha jól viselkedsz hamarabb gyógyulsz meg, és hamarabb szexelhetünk – nyomtam egy csókot a mellkasára, magunkra húztam a takarót és visszahajtottam a fejem rá, óvatosan simogattam, ahogy Ő is engem.
Vagy negyed órája mozdulatlanul feküdtem rajta, mikor halk kopogásra lettem figyelmes. Azt hittem Rob már elaludt, de tévedtem, mert a hangra azonnal felkapta a fejét. Annyi időm már nem maradt, hogy leszálljak róla, ezért vörös fejjel néztem, ahogy Clare besétál egy tálcával a kezében.

- Bocsánat, csak a levest hoztam – mosolygott, de emellett aggodalmas pillantásokkal vizslatott végig minket, és a nem éppen illedelmesnek nevezhető pozíciónkat.
- Csak…hűtöm – motyogtam zavartan, mire elnézően elmosolyodott, Rob pedig nevetni kezdett.
- Nem gondoltam semmi…öhm rosszra – felelte, majd letette a levest az asztalra. – Kisfiam, légy szíves edd meg! – intett Clare, aztán már el is tűnt. Elkezdtem lemászni Robról, aki kifejezte nemtetszését, majd odavittem neki a levest. Fintorogva ezt is elfogyasztotta, közben szemei egyre laposabbak lettek. Most mellé feküdtem, hogy tudjon aludni és öt perc múlva már édesen szuszogott. Egy órára én is bealudtam, aztán levittem a konyhába a koszos edényeket, de előtte még ellenőriztem Rob hőmérsékletét. Úgy tűnt hat a gyógyszer, már nem volt olyan forró.

- Hogy van? – érdeklődött Clare, miközben átvette tőlem az edényeket.
- Kezd lemenni a láza, most alszik, de ha felébredt megmérem – mondtam, majd leültem az egyik székre, és én is elfogyasztottam az ebédem, amit Clare oda készített. Közben folyamatosan aggódva az emelet felé tekintgettem. Mi van, ha szüksége van valamire, én meg nem vagyok ott. Clare csak mosolyogva csóválta a fejét, mikor megköszöntem az ebédet és a szoba felé indultam.
- Azért neked is enned kell Kristen – jegyezte meg. – Ha öt percig nem vagy mellette, nem lesz baj – kínosan elmosolyodtam, és mondtam neki, hogy nem igazán vagyok éhes. Látszott Claren, hogy valamilyen szinten jól esik neki ez a Kristen féle túlaggódás. Furcsa lehetett neki, hogy néhány éve valószínűleg még Ő csinálta ezt.

Visszafeküdtem Rob mellé, aki még mindig aludt. Én már nem tudtam volna, ezért elővettem egy könyvet és olvasni kezdtek. Órákkal később – amit csak az órára pillantva fogtam fel, úgy lekötött a könyv- Lizzy lépett be a szobába, egy újabb adag levessel. Megleste a bátyját, aki pont abban a pillanatban kezdett ébredezni, és mosolyogva megköszönte Lizzynek a vacsorát.
Miután a nővére távozott, azonnal Rob mellé kúsztam és megcsókoltam. Ismét szeretett volna tovább menni, de ügyesen kihúztam magam a dolog alól, és a lázmérőt tuszkoltam be a hóna alá. Megnyugodtam – persze nem teljesen -, mert már csak hőemelkedése volt, viszont a köhögése nem akart csillapodni.
Clare még reggel a kezembe nyomott egy tubus ilyen mentolos balzsamot, ami segíthet. Rob felé nyújtottam az üvegcsét, mire kérdően nézett rám.

- Kend a mellkasodra – utasítottam.
- Nem bírom, fáradt vagyok – tudtam jól, hogy az elcsábításomra megy ki a dolog, de nem bírtam ellenállni ártatlan bárány szemeinek. Sóhajtva lehúztam róla a takarót, és mellé ülve letekertem a tubus tetejét. Rob nem tartotta ideálisnak a helyzetet, ezért a következő pillanatban, minden erejét összeszedve magára rántott.
- Rob… - kezdtem volna szidni, de félbeszakított.
- Így neked is kényelmesebb – küldött felé egy ártatlan mosolyt, mire sóhajtva a csípőjére ültem. Lassan a kezemre tettem a hűs krémből, majd óvatosan elkezdtem rákenni.

Már az első érintésem nyomán halk sóhaj hagyta el az ajkait, amiből csak egyre több lett, ahogy mellkasának egyre nagyobb részén oszlattam el a krémet. Az én érzékeimre sem volt éppen hatástalan a dolog. Sem a krémezés, sem pedig az, hogy Rob jóleső sóhajait hallgattam, és ahogy kezei a combomat simogatták. Önkéntelenül hajoltam ajkaira, hogy egy csókkal lenyugtassam magam, de a tervem pont fordítva sült el. Képtelen voltam elszakadni ajkaitól, tovább ízlelgettem őket, egyre hevesebben. Aztán zihálva emelkedtem fel róla, Rob elégedett vigyorán már meg sem lepődtem. Eddig tartott az ellenállásom, önkéntelenül mozdítottam a csípőm és dörgöltem Rob nekem feszülő ágyékához.

Izgatott nyögés hagyta el a száját, majd a csípőmbe markolva leállított. Most én vigyorogtam rá elégedetten, hiszen alig csináltam valamit, mégis egyértelmű bizonyítékot kaptam arról, hogy kíván. Mindkét kezét becsúsztatta a pólóm alá, hogy finom masszázsba kezdjen a melleimen. A fejemet hátravetve nyögtem fel az érzéstől, és most már eszem ágában sem volt megálljt parancsolni egyre lejjebb kandikáló kezeinek. Türelmetlenül fúrtam kezem az alsónadrágjába, én is felnyögtem ahogy megérintettem vágyát, meg ujjai bugyimban végzett tevékenysége sem volt rám éppen hatástalan.

Most valahogy nem volt türelmem tovább várni, lassan már az elvonási tünetek jelentkeztek rajtam, mivel két napja nem volt semmi. Leráncigáltam róla az alsónadrágját, és a bugyimat, mialatt Rob letépte rólam a pólóm. Felrántottam magamhoz egy csókért, miközben visszahelyezkedtem az ölébe, és magamba vezettem lüktető vágyát. Hol a haját markoltam, hol pedig a vállába kapaszkodva mozogtam rajta, miközben apró csókokban forrtunk össze. Igyekeztem halk lenni, de mikor Rob a nyakamba harapott, elszakadt a már amúgy is igen vékonyka kötél. Hangosan sikítva húztam végig körmeim a hátán, amitől Ő vadult be sokkal jobban.

Hanyatt dőlt az ágyon, és fenekem alá nyúlva segített mozogni magán, ezzel gyorsabb tempóra ösztökélve engem. Most mellkasát karmolásztam, de ez sem bizonyult elégnek, a tűz csillapíthatatlanul tombolt bennem. Az őrült tempó, amit diktáltunk, megállíthatatlanul repített minket a gyönyör felé. Rob ajkaira hajoltam, ahogy a remegés kezdte átvenni testem felett az uralmat, ezzel elnyomva a hangos élvezetem. Rob nyögését is számban éreztem, mikor megfeszült testem mélyén. Zihálva borultam a mellkasára, és csak reménykedtem benne, hogy ezzel nem hátráltattam túlságosan a gyógyulását. Bár ez korántsem volt olyan megerőltető menet, amit egyébként produkálni szoktunk.

Fáradtan cirógatta a hátam, én pedig mellkasát hintettem be apró csókokkal. Miután lecsillapodtunk a lázmérő után nyúltam, és ráparancsoltam, hogy mérje meg. Megint kezdett felszökni a láza, én meg gondolatban fejbe vágtam magam.
- A francba! – dobtam idegesen a lázmérőt az asztalra. – Ezt nem kellett volna – morogtam.
- Nyugi – mosolyodott el fáradtan. – ennyit megér t – egy csókért hajolt hozzám, de visszanyomtam a fejét a párnára.
- Marha – motyogtam, és a szájába nyomtam a következő adag lázcsillapítót. Addig nem hagyott békén, míg mellé nem feküdtem és tovább nyugtatott, hogy holnapra tuti kutya baja nem lesz. Reméltem, hogy igaza van.

Kirándulás:
A falka:
http://i36.tinypic.com/5u1ycy.jpg
Robsten:)
http://i38.tinypic.com/30a7vk4.jpg